Ének az esőben.

Általában akkor veszem elő a néhány hete vásárolt festékeket, mikor olvasok valamit, ami megérint, vagy gondolkodom valamiről - tehát minden nap -, s néhány szóban összefoglalva szeretném megörökíteni, egyfajta kiegészítésként a naplóhoz. Végignézve a már nem is olyan kicsi gyűjteményen látom, főleg a kék és pink színeket használom. A papírok hátuljára feljegyzem a dátumot, s hogy milyen alkalomból készültek. Mindegyiknek megvan a saját titkos, csak általam ismert története, és sose hittem volna, hogy lesz még valami a világon, ami ilyen sok örömet ad, amibe, arra a néhány percre, míg elkészülnek, ennyire bele tudok feledkezni. 

Olyan, mintha új, meglepő színű virágokat ültettem volna a megszokott kis kedves kertbe. 

Ott van például a "nothing is wasted"* feliratú színes jegyzet, ami válaszként készült saját, elpazarolt időt, papírt, festéket, pénzt, lehetőségeket, éveket illető szűkmarkú, kétségbeesett gondolatokra. 

A tegnapi, "cultivate joy" **feliratú azért, mert az egyik legfontosabb, számomra legaktuálisabb feladatnak az öröm kézzelfogható gyakorlását tartom. 

Ma reggel előttem van egy egész hosszú lista, ahova nem csak a saját, de a mások, ismerősök, ismeretlenek gondjait is feljegyeztem. A barátnőm napok óta a haldokló édesanyja ágyánál áll, egy terhes ismerősömnek vitája van a munkaadójával, egy anya aggódik a gyermeke testi biztonságáért, egy barát munkát keres, egy másik kiadó lakást. Néha nincs időm, erőm más bajával foglalkozni, megígérem, persze, hogy gondolok rájuk, mondok egy imát, aztán elfelejtem. Ma mindegyiknél elidőzök egy kicsit. Ma ehhez keresek majd szavakat, színeket.

Tegnap dél óta megállás nélkül esik az eső. Késő délután volt már, fáztam és semmihez sem volt kedvem. Végül levettem a felső polcról az őszre eltett gyapjúkardigánt, s a nagy, skótmintás sálba burkolózva kiültem a balkonra egy csésze teával. Hallgattam az esőcseppek hangját, ahogy földet érnek az aszfalton, a háztetőkön, a csatornákban. A dombok felett pára lebegett a messzeségben és nagy fehér felhők a sötétszürke égbolton. Vártam, hiába, hogy legalább arra a félórára elálljon az eső, míg megsétáltathatom a kutyát. Aztán mindannyian előkerestük az esőkabátokat - mi, kétlábúak, a gumicsizmát is -, s elindultunk az esőben. A leghosszabb útvonalat választottuk, útba ejtettük az erdei tavat, a réteket, ahol a tehéncsordák legelnek, elmentünk sárga virágmezők mellett, s hála a szélnek meglehetősen el is áztunk, esőköpeny ide vagy oda, a mind hevesebben alázuhogó esőben.

Az öröm, legalábbis az én koromban, így negyven és ötven között valahol félúton, általában nem esik magától az ölembe. Vigyáznom kell rá. Tenni érte. A tegnapi séta után arra gondoltam: olyan személy szeretnék lenni, aki énekel az esőben. A vihar ellen nem sokat tehetek, az esőt nem állíthatom meg kényem-kedvem szerint. De mindig eldönthetem, hogy mégis kimehetek, és bejárhatom az egész környéket, és közben énekelhetek.

* semmi sem vész kárba

** gyakorold az örömet