Ma kezembe akadt egy 2017 januárjában lezárt befőttesüveg. Kis cetlik voltak benne, rajta apró történetek a családunk mindennapjaiból. Valószínűleg újévi fogadalom lehetett, hogy majd abba gyűjtjük a szép pillanatokat az év folyamán. A jelek szerint még februárig sem jutottunk el, a legutolsó cetlit valamikor január közepén dobtam be az üvegbe valószínűleg én. Rajtam kívül csak egyvalaki jegyezte fel azt, hogy "Sturm der Liebe", ez egy német televíziós műalkotás - szappanopera - címe, valószínűleg hat és fél évvel ezelőtt ez volt az, amit figyelemmel kísértünk a gyerekekkel.
Ugyancsak ma azt terveztem, hogy a szemközti dombra megyek majd kávézni, mert onnan olyan szép a kilátás a falura. Néhány perc múlva viszont indulhattam is vissza, mert a pad körül, ahova leültem, nagy méhraj zümmögött, ráadásul a kutya is belehempergőzött valamibe, ami szerintem leginkább egy vadállat ürüléke lehetett. Nem baj, gondoltam, majd a völgyben iszom meg az immár hideg kávémat, a kis kápolna előtt a padon, miközben költői gondolatokat jegyzek fel a füzetembe. De néhány perc múlva Sven meglátott egy macskát, és olyan dühösen próbálta volna megkergetni, ha nem lett volna megkötve, hogy jobbnak láttam elindulni hazafelé. Végül így fogyasztottam el a most már tényleg hideg kávét, az úton gyalogolva, miközben magam után rángattam egy ugató, büdös kutyát.
Szeretek célokat kitűzni magam elé.
Egészen nagy és egészen pici célokat.
Mikor megszülettek a gyerekek, szerettem volna a lehető legjobb anya lenni.
Ma reggel azt terveztem, hogy nagyon kedvessé, széppé teszem a kávézásomat.
Talán egyik célom sem sikerült a legtökéletesebben.
De azt hiszem, nem csak a célok fontosak, hanem az a pillanat is, amikor hálásan ki tudjuk mondani: ez ami van, ami adatott, ahogy sikerült - ez nekem elég. Ezzel én most elégedett vagyok.
A cetlik eszembe juttatják azt a régi hóborította januárt, amikor palacsintát sütöttünk és hóiglut építettünk és valaki mindig zongorázott a nappaliban. S rendszeresen néztük a tévében a Sturm der Liebe-t. Ez elég. Ha elmúltak azok az idők, akkor is. Mindent megkaptam, amire vágytam.
A kutyát hazaérve azonnal megfürdettem. Aztán még sokáig nevetgéltem magamban, mert ekkora hűhőt rendezni a semmiért tényleg nevetséges, s holnap inkább egyszerűen csak kiülök majd a balkonra. Igaz, ma sokkal nagyobb szükségem volt a nevetésre, mint a kávéra.
Hogy ne felejtsem el ezeket a gondolatokat, elővettem a betűpecséteket, s felírtam magamnak három nyelven azt, hogy "elég".
Az "n" betűt nem találtam, kilencven fokos elfordítással a "z" betű helyettesítette.
S ha a "z" betűt sem találtam volna, az is rendben lenne.
Együtt tudok élni a hiányokkal.
S nem kell tökéletes legyen az élet ahhoz, hogy szívből tudjak nevetni s hogy akármilyen tökéletlenül, de őszintén boldog legyek.
6 comments:
Ó, ez a bejegyzés, ez olyan, mint a régi írásaid, talán abból az időből, mint amikor a cetlibefőtt készült, talán korábbról - én nagyon-nagyon szerettem azt a hangot! és a mostanit is pont annyira szeretem, de a régi írásaid valahogy, nem is tudom, kicsit mások voltak, rendszerint egyszerre nevettem és meg is hatódtam, miközben olvastam, mert sokszor derűs, néha szeleburdi vagy nem is tudom, valami nagyon kedves és nagyon emberi, de nagyon igazi és eredeti helyzetkomikumról tudósítottál bennük, és aztán pár mondatban eljutottunk oda, hogy érdemes élni, és megerősödtem az élniakarásban, és a reményben, mire a végén elértem a pontig.
Na és ez a mostani is ilyen, itt, ezen a ponton nevettem fel, a váltás miatt:
"...miközben magam után rángattam egy ugató, büdös kutyát.
Szeretek célokat kitűzni magam elé...."
Zseniális!
... érdekes, hogy nekem is pont egy mondatod "ideírása" jutott eszembe, amint az előttem szólónak is :) - "A cetlik eszembe juttatják azt a régi hóborította januárt, amikor palacsintát sütöttünk és hóiglut építettünk és valaki mindig zongorázott a nappaliban. "
Számomra ez egy... egy megállított életkép, ami sokmindent elmesél. Leginkább egy jó bújós, meleg pillanat, amibe az ember olyan szívesen beletakaródzik. Szóval én itt ragadtam le.
Köszönöm ezeket a reggeleket, amikor elolvashatlak, és hozzátesz a napomhoz egy... egy jóleső "szösszenetet". :)
Milyen érdekes ... Ugyanazokat a sorokat olvassuk és mindőnkben mást indítanak el, mindőnkben más-más mondatok maradnak meg. Valószínű ez azért is van, mert mindnyájan más-más élethelyzetben - életszakaszban vagyunk. Engem ezek a szavak hatottak meg:
"Mikor megszülettek a gyerekek, szerettem volna a lehető legjobb anya lenni." - igen, megkönnyeztem, mert nekem ez életcélom volt és úgy érzem, hogy teljesítettem :) Ezt akartam: a csillagok közé repíteni a gyerekeket, néha velük repülni - SIKERÜLT!
Köszönöm a sorokat <3
Nem anonymus: Asztalos Éva
Köszönöm Márta, ez a poszt most pont elég ahhoz, hogy továbblendítsen.
Melinda
Kedves Márta! Köszönöm ezt az írásodat ( is)! Egyik szemem nevetett, másik könnyezett mikor olvastam a bejegyzést. Én abban a stádiumban vagyok, hogy jó anya szeretnék lenni. Reménykedem benne, hogy elég jó anya leszek, hogy elég leszek. Szívet,lelket melengetőek a szavaid. Enikő, egy erdélyi édesanya
Kicsi gyerekek anyukájaként ez a poszt nekem is nagyon szívet melengető volt. És szoktam olvasni a régi írásaid is, hogy milyen volt, mikor kb egyidősek voltak a gyermekeid az enyémekkel:-)
Post a Comment