Derengés.

Hajnalok hajnalán, a laptop előtt. Az asztalon a munkámat segítő tárgyak, üres csészék, egy hosszú éjszaka csendes tanúi. Odakint még teljes sötétség. Tegnapelőtt összeomlott a központi szerver, azóta sokkal lassabban működik a program, De legalább már működik. Talán még beleférünk a határidőbe. Olyan érzés, mintha egyedül lennék ébren a világon. Míg arra vártam, hogy kijavítsák a hibát, rendbe raktam a gardróbszobát. Kicseréltem a függönyt, kiszelektáltam a már nem viselt ruhákat, rendberaktam a polcokat, s néhány egyszerű, kedves tárgy segítségével létrehoztam egy saját teret az ablakpárkányon. Szeretek saját tereket létrehozni, de nem ragaszkodom hozzájuk, mert az eredetit legbelül hordozom. Egy lámpa, egy tavat ábrázoló képeslap, kincsesládikó, olivafából faragott  kereszt, egy imafüzér, virág, néhány könyv, szépen elrendezve, kilátással a kertre - mindez közvetlenül a porszívó s a vasalódeszka mellett.

Mikor újra feltekintek, már dereng. Nem egyszerre lesz világos. Próbálom elképzelni, milyen lenne, ha minden reggel csak úgy felkapcsolna valaki egy vakító neonlámpát a hunyorgó, álmos világ felett. Szeretem ezt a gyöngéd ébresztést, a halk csodát minden áldott reggel, s ahogy lassan bennem is feldereng a sejtés, előérzet, biztos tudás: minden rendben lesz. Az elfogadhatatlan is elfogadható lesz, s a legkeserűbb poharat is ki lehet inni, lassan, köszönettel. Észrevétlenül, gyöngéden ölel át, mint egy puha, kockás sál, a gondolat: valaki valahol nagyon szeret. Mindez közvetlenül a laptop képernyőjének fejfájdító fénye mellett.

Eszembe jut, tegnap délután elfelejtettem kiteregetni. Mikor kimegyek, már majdnem teljesen világos van. Visszafele jövet behozok magammal néhány szál viharvert rózsát.