A gyűjtögetésről.

Leo Lionni "Frederick" című könyve egy különleges egérről szól, aki - miközben a társai magvakat és diót raktároznak el -, színeket, napsugarat és szavakat gyűjtöget télire. Persze, kinevetik, pedig végül neki lesz igaza. Mert nem csak ételre van szükség, hanem szépségre is, a szűkös, fénytelen időkben. 

A való élet mindig kicsit bonyolultabb. Az örömöt, bizalmat, szépséget nem lehet befőttesüvegben addig tartogatni, míg - még mielőtt lejár a szavatossági ideje - elő nem vesszük a szükség valamelyik sötét órájában. 

Valaminek előre örülni a legszebb a világon. 

Ha bekövetkezik, abban máris ott van az elmúlás szomorkás íze.

Utólag örülni valaminek - erre jut a legkevesebb figyelem. 

Egy nap sem tudok úgy hazajönni, hogy ne hozzak valamit a zsebeimben: tobozt, kis ágat, színes leveleket, melyeket majd gondosan lepréselek. Pedig tudom: a legnagyobb örömet most adják, amikor elindulok az erdőbe, s meglátom őket, lehajolok értük. A könyvtáram tele van az elmúlt őszök elfeledett emlékeit őrző könyvekkel.

Tanulom a gondtalanságot. Az sem baj, ha néha súrolja a gondatlanság határát. Elegem van a gyűjtögetésből. Hogy mindig túl sok ételt készítek, mikor vendégek jönnek. Túl sok szendvicset csomagolok, ha kirándulni megyünk, s túl sok ruhát, könyvet pakolok, ha elutazunk. Minden tapasztalat ellenére még mindig nem hiszem el, hogy amikor szükség lesz rá, lesz mindenből elég. 

Télen nem a nyári napsugarakra és virágokra vágyom majd, hanem megkeresem a tél szépségeit. A reggeli ködben a csupasz fák ég felé nyújtózó ágait. Az autóm szélvédőjén a pazar jégvirágokat. 

 

Tanulom, hogy ne raktározzak. Hanem bízzak benne: minden helyzetben meg tudom keresni és találni a szépet. 

Ott is, ahol a legmostohábbak a körülmények. 

Ott is, ahol senki sem számít rá.