Tavasz.

Az utóbbi időben, körülbelül egy hete, naponta többször is végigjárom a kertet. Nagyon szép, különösen napfelkelte vagy naplemente idején, amikor selyemsálként borítja be a tájat a fény. Minden nap új és új virágok jelennek meg: hóvirág, krókusz és két szál apró, ragyogóan sárga téltemető. A garázs mellett szabályosan vibrál a hangabokor, senki sem vette észre, mikor érkeztek meg a méhek, egyszer csak itt voltak.

Lelkiismeretfurdalásom van. Múlt ősszel nem ültettem új virághagymákat, s végül nem takargattam be, ahogy szoktam, a rózsabokrokat. Kimegyek, séta közben megállok egy-egy növény előtt. A legrosszabbra számítok. Napsugarak simogatják az arcomat. Nem fagyott meg semmi. Ébredezik a kert, jó reggelt, jó reggelt. Nyoma sincs sértődöttségnek, senki sem akarja, hogy szégyenkezzek. Mintha egy kórus vagy egy zenekar készülődne hosszú szünet után az első próbára, olyan vidám a hangulat. Túléltük a telet.

 

Olyannak látom az életemet, mint ezt a darabka kertet. Tele van lehetőségekkel, álmokkal. Ízekkel és színekkel. Emlékekkel. Szinte hallani még a gyereknevetést, a limonádés poharak koccanását, a túl sokáig kint hagyott sátrak után a megsárgult területeket a füvön. Az udvar sarkában bokrok és virágok jelzik az eltemetett házi kedvencek emlékét. Még a kövek is élnek.

 

Olyan vigasztaló, hogy nem tőlem függ minden. 

A napsütés, az eső, a méhek nélkülem is teszik a dolgukat. 

A régebbi évek munkája rendületlenül hozza a gyümölcsét. 

Az áldás még mindig érvényes. 

 

A fák és bokrok csupaszak. A kert nagy része még kopár. Mintha üres papír lenne, vagy üres asztal, vagy tanácstalanul pulzáló kurzor a képernyőn, mielőtt lecsukom a laptopot.

De a talaj tele van rejtett szépséggel. 

A kert adott magának egy újabb esélyt. 

S én is adok magamnak, még egyet és még egyet és még amennyit csak szeretnék.