Lassú érlelődés.

Amikor reggelenként kinézek az ablakon, mindig ugyanazokat a bokrokat látom a kertben. Amikor dolgozni indulok s a falu végén az útelágazásnál balra kanyarodok, s mindig ugyanazokat a dombokat, fákat látom. Ha ritkán néznék ki az ablakon, ritkán autóznék be a városba, csak azt venném észre, hogy most még zöld volt, majd egyszer csak kopár lett minden. 

De a mindennapi, rutinszerű életnek pont ez a szépsége. 

Ez a lassú változás. 

Így ősszel különösen megérint a búcsú lassú érlelődése.

 

Olyan vigasztalónak érzem, hogy nem hirtelen történik. 

Nem hamarabb, mint ahogy képes lennék rá. 

Nem azonnal kell elengedni azt, amiről úgy érzem, az életem függ tőle.

Persze, már rég nem a bokrokról és a fákról beszélek.

 

Némelyik búcsú nem könnyed. Nem szép. Nem méltó. 

Eszembe jut egy apró példa az életemből: mikor annak idején az első gyermekünkkel voltam várandós, folyton csak a nutellára tudtam gondolni. A nutellát kívántam éjjel-nappal. Pedig pénzünk sem volt rá, s egészséges sem volt, természetesen. Egyszer olyan sokat ettem egyszerre s ezáltal annyira elegem lett belőle, hogy hosszú évekig rá sem tudtam nézni azután.

 

Némelyik búcsú így néz ki. Miközben teszek még egy s még egy lépést az ellenkező irányba, a szívem mélyén már tudom, pont ez a kerülőút fog végül hazavezetni. Mert valamiért muszáj elérnem azt a pontot, ahol végérvényesen elegem lesz a saját ostobaságaimból. Tudom, be fog következni, be kell következnie, mert nem tesz jót senkinek.

Persze, már rég nem a nutelláról beszélek.

 

Azt hiszem, ha valaki elég őszinte magához, pontosan tudja, miről beszélek. Legalább egyszer az életben megtapasztalta, megélte, túlélte.

 

Mindenkinek más harcai vannak. Ital, drog, csokoládé. Néha a legszebb, legfinomabb dolgok. Egy-egy szokás. Egy bizonyos gondolkodásmód. Egy-egy megszokott reakció. Éretlen viselkedésforma. Folytonos sértődöttség. Egy-egy toxikus kapcsolat. Függés valakitől, akit csodálsz, s bár senki sem hibás érte, egyértelműen nem tesz jót senkinek.

 

Közben lassan érlelődik a búcsú. 

Még ragaszkodom, még nem tudom elengedni. 

Ma még nem.

 

De a szívem mélyén tudom, holnap talán már igen. 

Aztán történik valami. 

Egy megszégyenülés, visszautasítás, mellőzöttség. 

A kegyelem néha a legkülönfélébb álruhákban érkezik. 

S akkor, egyszer csak - el tudom engedni. 

 

A falevél, a legszebb is, egy adott ponton végül elkezd alázuhanni.

S tudom, innen nincs visszaút.

Elkezd hintázni, pörögni a levegőben, s én elvarázsolódva figyelem a repülését, ahogy lassan, szeretettel földet ér.