- Vendégek. Két hétig nálunk voltak a szüleim s a végén az öcsém is eljött egy hosszú hétvégére a családdal. Szeretek fotókat készíteni amikor vendégek vannak a házban, olyasmiről is, amiről sokan talán nem. A szanaszét dobált cipőkről, mikor hazaérkezünk séta után. A megterített asztalról, közvetlenül mielőtt szólok, hogy kész a reggeli. Egy darab papírra firkált szavakról, amin a tintával való írást próbálta valaki. A száradó esernyők vidámságát a lépcsőházban.
- Kötés. Ezer éve nem kötöttem semmit. De amikor hétfő délután elindultunk az év utolsó szabadságára, még visszamentem, hogy odategyek, minden eshetőségre, egy gombolyag fonalat s a sok használattól kissé már görbe kötőtűket. Az őszi zoknikötés hagyománya, úgy tűnik, idén sem marad el. Valahogy olyan szomorú lenne, ha már nem kötnék zoknit.
- Meglepetés pénz. Hogy a családban a gyerekek kapnak időnként egy kis költőpénzt a felnőttektől, abban nincs semmi meglepő. De most Anyukám nekem és a sógornőmnek is adott 50-50 eurót, hogy arra költsük, amire csak akarjuk. Mondhatom, ennek az 50 eurónak teljesen más minősége volt, másféle öröme, mintha a saját pénztárcámból költöttem volna. Olyan dolgokat is megengedtem magamnak - például egy gyönyörűen illusztrált meséskönyvet -, amiről egyébként biztosan lemondtam volna.
- Otthonosság. Van valami otthonos és valami vigasztalan is egyben a szezonok közötti elutazásokban. A nyár már elmúlt, a síelés időszaka pedig, ezen a hegyvidéken, ahol éppen vagyunk, még nem kezdődött el. A legtöbb étterem zárva. Mintha megállt volna az élet egy kicsit.
A legszebb otthonosság-pillanat az volt, amikor késő délután végre találtunk az út mentén egy benzinkútat, ahol lehetett valami meleget enni. Találtunk még egy üres asztalt is és egy ideig egyszerűen csak élveztük a jó hangulatot. Mivel a környéken minden más zárva volt, sokan betértek egy kávéra, egy szendvicsre, s még levest is lehetett rendelni. Nem tudom megmagyarázni, miért és mitől, de otthonosan éreztem magamat.
A vigasztalanság-pillanatot később éltem át, amikor, már sötétben, a következő szállásunk felé tartottunk. Egy város tömbház lakónegyedén haladtunk át autóval, az ablakokban itt-ott fény, és hirtelen úgy éreztem, most azonnal megszakad a szívem. Könnyes lett a szemem, és mondtam a férjemnek, olyan érzésem van, mintha nem lenne otthonom ebben a világban, mintha mindenki bent lenne valahol a fényben, melegben, én pedig kint a sötétben. Azt válaszolta, ez valószínűleg a vigasztalan környezet miatt van s hogy neki is szokott ilyen érzése lenni.
Ha jobban belegondolok, ez az egyszerű mondat - "én is szoktam néha ilyet érezni" - ez volt az összes többi szépség között a leges-legszebb













4 comments:
két verset juttattál eszembe, az egyik Ingrid Sjöstrand: MIKOR SÖTÉTEDNI KEZD (..."És arra gondolok, hogy most én is hal vagyok a kivilágított tartályban, és azokra gondolok, akik beleesnek,
akiknek nincs fénytartályuk, ahol melegedjenek. Mind a rókákra és a nyulakra, és otthontalan macskákra és emberekre."
a másik vers az átmenetekről: Nádasdy Ádám verse(de lehet ezt már mutttam is talán) https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/nadasdy-adam-maradni-maradni.html
nem beleesnek, hanem "BELESNEK"
Köszönöm 🫶
Szeretem azokat a képidet, melyeket talán más nem fotózott volna le. Te igen, és fel is tetted őket a blogodra őket. Ezzel megmutattad, hogy milyen egy otthon, hogy milyen egy ház, ha emberek lakják. Semmi nincs szépítve, semmi sincs túlozva, a maguk egyszerűségükkel vonzzák a szemet.
Post a Comment