Minden olyan szép! #12

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Lassúság. Az idei január az összes többitől eltérően valahogy nem tűnik hosszúnak. Nagyon is gyorsan telnek a napok. Én vagyok az, aki lassú vagyok egy gyorsan változó, gyors reakciót, munkát igénylő világban. Néha nem tudom, mi ez bennem. Lustaság? Szétszórtság? Miért van szükségem annyi időre mindenhez? A rövid, lehetőleg egy percnél rövidebb figyelmet igénylő szövegek világában én Proustot szeretnék olvasni. Esténként néha apró rajzokat készítek valamiről, amit aznap láttam, s amit egyetlen kattintással is meg lehetne örökíteni vagy talán inkább elfelejteni? Igen, időnként az az érzésem, azért készítünk - én is - annyi fotót, hogy utána nyugodtan el lehessen felejteni, amit láttunk. Ne kelljen foglalkozni vele, megállni, hosszasan megfigyelni az apró részleteket s hogy hogyan esett a fény s hogy mire gondoltunk,  mit éreztünk, mit érintett meg bennünk...

Persze, újból, olyan gyorsan telt el a szerda, mire észrevettem, már csütörtök lett. 

- Egyensúly. Mivel hajlamos vagyok a mély figyelmet, lassú szemlélődést igénylő dolgokra, tudatosan teszek ellene. Az egyensúly érdekében. Például vendégeket hívok, rendszeresen. Múlt szombaton a könyvklubos barátaimat hívtam meg reggelire, s mondanom sem kell, mikor péntek este zárás előtt tíz perccel értem oda a boltba munka után bevásárolni, egyetlen porcikám sem kívánta a másnapi korai felkelést, rendezést, terítést, készülődést. Este születésnapra voltunk hivatalosak. Mondanom sem kell, inkább maradtam volna itthon egy jó könyvvel és puha takaróval. Visszagondolva az elmúlt egy évre körülbelül tíz új embert ismertem meg, akiknek most különböző mértékben, de helyük van az életemben. Gazdagabbá, színesebbé teszik azt, s remélem, én is az övéket. Főleg az én korombelieknél látok gyakran egyfajta visszahúzódást, mozdulatlanságot, mintha már rég eldőlt volna, milyenek vagyunk s hogy mi lesz. Én ezt - még? már? - másképp látom, másképp érzem. 

- Unalom. Fásultság. Ha csak az elmúlt hét napra tekintek vissza, talán meg tudom fogalmazni, mitől vagyunk sokan, sokszor unottak, fásultak. Attól, hogy kívülről szemléljük a dolgokat. Legyen szó bármiről. Éneklés, tánc, úrvacsora, imádkozás, könyvelési munka. Bármi. Lehet nem énekelni miközben mindenki énekel, lehet úgy énekelni, hogy csak a szánkat mozgatjuk, de lehet úgy is, hogy beleremeg, meghasad közben a szívünk. Lehet közben ítélkezve figyelni másokat. Kívülállóként. Bár az ítélkezés mélyén, ha minden réteget visszafejtünk, többnyire egyfajta irigység van, s ha még mélyebbre megyünk, színtiszta vágyakozás van: mindannyian élni, ragyogni, részt venni szeretnénk. Ezért vagyunk itt.

- Valóra vált álom. Hétfő este, már majdnem éjfél körül, a jól lehúzott redőnyök mögött üldögéltem a nappaliban. Még néhány sort akartam kötni lefekvés előtt. A férjem kiment sétálni még egyet. Egyszer csak hallom, csenget. Azt hittem, elfelejtett kulcsot vinni. De nem. Izgatottan kiáltott fel, hogy menjek gyorsan, sarki fényt látott. Felkaptam egy kardigánt a pizsamámra, kiszaladtam majd vissza a telefonomért, majd megint vissza és...tényleg. Ott voltak a sarki fények. Pirosan, zölden. A piros fény stabilan, a zöld táncolva. Hol itt, hol ott bukkant fel. Szaladtam fel a dombra, hogy jobban lássam. Ide-oda csúsztam, estem-buktam a fagyos havon a sebtében felvett gumipapucsban. Majd megfagytam, egész testemben reszkettem miközben néztem, néztem. Egész életemben vágytam rá. S mint a legtöbb ismerősöm a faluban, én is majdnem elszalasztottam. De végül mégsem.