Minden olyan szép! #39

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Fodrász. Voltam fodrásznál, idén másodjára. Senki sem vette észre utána az "új" frizurámat. Azon gondolkodom, mennyi ilyen dolog van, ami csak akkor lenne feltűnő, ha nem törődnék vele rendszeresen. Ilyen a takarítás, vagy hogy esténként arctisztító habbal lemosom az arcomat, hogy minden nap olvasok, s az sem mindegy, mit, hogy általában, de nem mindig! nemet mondok az édességekre, hogy minden héten megyek edzeni. Senki sem veszi észre, mennyi időt szánunk ilyesmire. Csak az lenne feltűnő, egy idő után, ha nem tennénk. 

- Túra. Szombaton túrázni voltunk. A közelben. Mindig elfelejtem, milyen szép olyan helyen élni, ahova mások nyaralni mennek. A cél egy vízesés volt, ahol utoljára talán tíz évvel ezelőtt jártunk. A környék egyébként üveggyártásról is híres, de még soha nem látogattuk meg a parkot, ahol van egy óriási üzlet és étterem is. Nem rajongok az üvegdíszekért, ezért nem számítottam rá, mennyire le fog nyűgözni a sokféle tárgy: üvegvirág, üvegállatok, poharak, vázák, ékszerek, üvegtáska. Természetesen választottam végül egy kis dísztárgyat is, mintha turista lennék, a nap emlékére. A legszebb élmények lehetősége itt van néha, a közvetlen közelünkben. A legszebb élményeknek egyfajta belső készséghez van közük leginkább. Ahhoz, hogy milyen könnyen vagy nehezen lehet minket lenyűgözni. Az egyik legnagyobb célom az életben, hogy olyan személy legyek, akit könnyen le lehet nyűgöződni.

- Apró dolgok, amelyek miatt utólag szemrehányást teszünk magunknak.  

Vasárnap, nem csak azért, mert ez volt a tizenkettedik tétel a nyári bakancslistámon, elmentem egy szimfonikus koncertre. Egy jóbarát hívott meg, mások is jöttek. Lazán ismerős társaság. A végén, bár senkinek sem volt semmi programja az est hátralevő részére, mindenki egyenesen hazament. Pedig olyan kedvem lett volna még meginni együtt egy teát valahol. Később kiderült, mások is ugyanezt gondolták, de mindenki túl szégyellős volt, hogy javasolja. 

Vagy mindenféle elmulasztott, későn eszembe jutott mondatok. Vagy ellenkezőleg, szavak, amelyeket soha nem kellett volna kimondjak. Közös fotók, amelyek soha nem készültek el, mert nem mertem megkérdezni, szabad-e. Sokszor teszek magamnak szemrehányást ilyesmik miatt. Pedig az emberi léthez ez is hozzátartozik. Csak az nem hibázik, aki soha nem vállal kockázatot.

 - Bakancslista. Mennyi minden van, amit szeretnék, mégse lehet ráírni egy listára. Mindig könnyebb célokat kitűzni és kitartani, akár hosszú időn át. Eljutni valahova, elérni valamit, küzdeni valamiért nem esik annyira nehezemre, mint az ellenkezője. Nem-tenni valamit, amit szeretek, de bár önmagában véve jó dolog, nekem mégis káromra van, egyfajta csendes függőséget okoz. Változtatni a hirtelen természetemen azzal, hogy gyakorlom a válaszadás előtti hosszabb szüneteket. Ellenállni a sértődöttség, a reménytelenség késztetésének. Nézem a szép bakancslistámat és tudom, az igazán fontos dolgokat, ami leginkább a javamra válik, amire a legjobban vágyom, nem oda jegyeztem fel. 

- Nyár. Még tart a nyár. Köszönöm mindazt, amit átélhettem már. Csupa olyasmi, amit csak nyaranta élünk át, s pont attól olyan édes, hogy nem áll mindig rendelkezésre. Heteken át inkább azt néztem, mi az, amit elmulasztottam vagy még nem volt rá alkalmam. De nézhetem úgy is, hogy köszönöm azt, ami volt, ami éppen most van.

- Reggelek. Szeretem a reggelek egyszerű ritmusát. Először elkészítem a férjemnek az ételt a munkába. Megnézem, van-e tiszta, vasalt ingje. Utána enni adok a balkonajtó előtt tolakodó, az éhenhalás szélén tengődő macskáknak. Közben bekapcsolom a kávégépet. Végül kávéval, naplóval kiülök a balkonra. A szomszéd pont ebben a percben lép ki az ajtón, hangosan rám köszön. A másik szomszéd hazaér a kutyasétáltatásból, ahogy nyitja az ajtót, friss patakvízként ömlik ki rajta óvodás korú gyermekeinek a kacagása. Mindenkinek másképp néz ki a reggel. Az enyém, most, így. Teleírok néhány oldalt, külön figyelmet szentelve annak, ami fáj. Nem feltétlenül személyesen nekem, hanem úgy általában, ami a világnak fáj. Nevezhetjük egyszerűen csak reggeli imának. Ezen a héten még minden reggel könnyáztatta volt az arcom utána. Majd az öröm felé terelgetem a betűket, becsukom a füzetet és én is elkezdem a napot.