Minden olyan szép! #40

Mit szeretek, mit találok szépnek ebben a pillanatban:

Hogy az egyhetes nyaralás közepéről írhatom a szokásos szerdai rovatot, a telefonomon pötyögve a szavakat, egy faház balkonján ülve, kora reggel. Az főúton már elhalad egy-egy autó, a túloldalon levő, már a Tátrához tartozó dombokat lassan eléri a nap fénye. Reggeli után továbbutazunk.

Hogy tulajdonképpen nagyjából út közben alakul ki, hova megyünk, mit nézünk meg. Ülünk az autóban, nézzük a térképen, milyen város van a közelben, milyen vízesések. Így jutottunk el Brnoba és Ostravaba Csehország keleti részén, ahova soha nem terveztem különösképpen menni.

Olvasom a forróságról, vízhiányról szóló híreket, ezért különösképpen észreveszek, értékelek minden szellőt, minden esőcseppet a bőrömön, az útszéli növények levelein, hegyi tavat vagy ahogy egy-egy vízesés közelében beborítja a testemet a finom permet. Ahogy a pici, aláhulló cseppek megcsillannak egy-egy pillanatra az ellenfényben. Ahogy az aszfalt gőzölög, amikor lefele ereszkedünk a hegyről s alig érzem már a lábaimat. Már nem esik és még egyszer előbújik a nap, átszivárog a fenyőfák közötti réseken és mintákat rajzol, mértani pontossággal, a sűrű párába. 

Az apró pillanatokat szeretem a leginkább, amelyeket alig lehet elmesélni. 

Hogy várakozunk a hegy alján a felvonóra, millió más emberrel együtt és hirtelen olyan szépnek látom a férjem kezét. A millió között között is egyetlen. Szinte könnybelábad a szemem a pillanat észrevehetetlen, gyengéd fényétől.

Hogy váratlanul kapok ajándékba egy pár havasi gyopáros fülbevalót.

A hegyi menedékház előtti asztaloknál a miénkhez ül le egy amerikai fiatalember, könyvet és füzetet vesz elő, majd ír, olvas. Vannak ilyen emberek.

A pillanat, mikor az egész napi túrázás után belépek a zuhanyzóba és megeresztem a vizet.

Hogy végig van valami bajom, tényleg, egyetlen  nap sem telik el fájdalommentesen, hol egy becsípődött ideszál, hol valami fertőzésféle s jajgatok is persze, mégis, mindennel együtt, olyan szépnek látok mindent.

Mielőtt elindultunk, betettem némi maradék fonalat is, kötőtűket. Útközben az autóban, reggelenként vagy esténként egy pár bokazoknin dolgoztam. Ma reggel talán én lepődtem meg a leginkább, hogy elkészültem. Olyan érzés, amit ritkán érzek: hogy kezemben tartom az időt. Azokat a kis maradék időréseket, szépen összegyűjtve, amelyek szinte számolatlanul hullanak alá. Ezt viszem haza emlékbe.