Utazás után.

 

Már majdnem egy éve hordozok a hátizsákomban egy egyszerhasználatos fényképezőgépet, amivel a különösen szép, megismételhetetlen pillanatokat tervezem megörökíteni. Az adott helyzetekben ugyan rendszeresen elfelejtem. Még mindig van hat üres kocka a filmtekercsen. 

Emlékszem az első képre. Egy kávézóban készült, az asztalon két csésze. Gőzölgő tea. Szép baráti beszélgetés őszi séta után egy álmos kisvárosban. 

Az utolsó múlt héten, Szlovákiában, egy kis erdei faház előtt. Törtfehér muszlin ingben, a terasz félfájának nekitámaszkodva. 

A többit elfelejtettem, meglepetés lesz, mikor majd végre előhívatom a filmet. 

Mindegyik képhez, ami végül, teljesen véletleszerűen mégis elkészült, tartozik sok-sok, a megörökítettnél talán még fontosabb mellék-pillanatkép. Az erdei házikóhoz a vadon szépsége, az úgynevezett civilizált világ messzesége s mindannyiszor a kicsi, bevallatlan félelem is, amikor a száraz ágak hirtelen elkezdtek recsegni, ha átszökellt a fák között egy-egy őz. 

Tegnap dél óta újra itthon. Hazaérkezés után öt perccel már egy sürgős könyveléssel foglalkoztam. Még mindig a bőröndből élek, ma reggel onnan öltözködtem, a fésű még mindig a neszesszerben, oda is tettem vissza. A postaláda - egyetlen képeslaptól eltekintve - tele számlával, intéznivalóval. Ma reggelre sikerült úgy-ahogy átnézni. A képeslap egy blogolvasótól, aki évek óta küld, rendszeresen, mindenhonnan, ahova utazik, anélkül, hogy választ vagy köszönetet várna. (Köszönöm.)

Nem tudom pontosan, melyikek a felejthetetlen pillanatok. Én szeretném mindegyiket megőrizni. Mindegyiket megírni. De legjobb esetben is csak vázlatokra vagyok képes, mintha rajzolnék, kiemelve vagy elrejtve egy-egy különösen szépnek látott részletet. Nem tudom, lesz-e majd egy nagy, átfogó kép. Nem biztos, hogy kell legyen. El is menne tőle a bátorságom. 

Apró, teljesíthető részekre bontom az emberi lét gyönyörű, nagy, lehetetlen feladatát. 

Aminek figyelmet szentelek az csak egy a lehetséges megfigyelések közül. Ha elrontom az egyiket, lesz egy másik. Milyen felszabadító ez. Szinte lehetetlen eltéveszteni a célt. De ezt csak mostanában kezdem érteni.

Ma reggel minden egy-egy kérdés. A ház, a kert, a mosnivaló. A nyitott könyv. A határidőnaplóban a listák. Az égbolt. 

Mindegyik kérdésre ugyanaz a válaszom, 

most vagy később, de 

 

igen, igen, igen.