Monday, August 10, 2026

Utazás után.

 
Már majdnem egy éve hordozok a hátizsákomban egy egyszerhasználatos fényképezőgépet, amivel a különösen szép, megismételhetetlen pillanatokat tervezem megörökíteni. Az adott helyzetekben ugyan rendszeresen elfelejtem. Még mindig van hat üres kocka a filmtekercsen. 
Emlékszem az első képre. Egy kávézóban készült, az asztalon két csésze. Gőzölgő tea. Szép baráti beszélgetés őszi séta után egy álmos kisvárosban. 
Az utolsó múlt héten, Szlovákiában, egy kis erdei faház előtt. Törtfehér muszlin ingben, a terasz félfájának nekitámaszkodva. 
A többit elfelejtettem, meglepetés lesz, mikor majd végre előhívatom a filmet. 
Mindegyik képhez, ami végül, teljesen véletleszerűen mégis elkészült, tartozik sok-sok, a megörökítettnél talán még fontosabb mellék-pillanatkép. Az erdei házikóhoz a vadon szépsége, az úgynevezett civilizált világ messzesége s mindannyiszor a kicsi, bevallatlan félelem is, amikor a száraz ágak hirtelen elkezdtek recsegni, ha átszökellt a fák között egy-egy őz. 

Tegnap dél óta újra itthon. Hazaérkezés után öt perccel már egy sürgős könyveléssel foglalkoztam. Még mindig a bőröndből élek, ma reggel onnan öltözködtem, a fésű még mindig a neszesszerben, oda is tettem vissza. A postaláda - egyetlen képeslaptól eltekintve - tele számlával, intéznivalóval. Ma reggelre sikerült úgy-ahogy átnézni. A képeslap egy blogolvasótól, aki évek óta küld, rendszeresen, mindenhonnan, ahova utazik, anélkül, hogy választ vagy köszönetet várna. (Köszönöm.)

Nem tudom pontosan, melyikek a felejthetetlen pillanatok. Én szeretném mindegyiket megőrizni. Mindegyiket megírni. De legjobb esetben is csak vázlatokra vagyok képes, mintha rajzolnék, kiemelve vagy elrejtve egy-egy különösen szépnek látott részletet. Nem tudom, lesz-e majd egy nagy, átfogó kép. Nem biztos, hogy kell legyen. El is menne tőle a bátorságom. 

Apró, teljesíthető részekre bontom az emberi lét gyönyörű, nagy, lehetetlen feladatát. 

Aminek figyelmet szentelek az csak egy a lehetséges megfigyelések közül. Ha elrontom az egyiket, lesz egy másik. Milyen felszabadító ez. Szinte lehetetlen eltéveszteni a célt. De ezt csak mostanában kezdem érteni.

Ma reggel minden egy-egy kérdés. A ház, a kert, a mosnivaló. A nyitott könyv. A határidőnaplóban a listák. Az égbolt. 

Mindegyik kérdésre ugyanaz a válaszom, 
most vagy később, de 
 
igen, igen, igen. 

7 comments:

Zsuzsa said...

Láttam, lesz Substacked:-) Oda angolul fogsz írni? Vagy németül is, magyarul is, angolul is?

márta said...

Angolul. Egy próba. :)

Éva said...

Szívem csücske, Márta! :)
Az egyszerhaszálatos fényképezőgéped ismerős az életből. A kezdet és a vég, közte pedig sok-sok kis kép, amely felejthető vagy meglepetést is okozó.
Na, ez most rögzült bennem: "Törtfehér muszlin ingben, a terasz félfájának nekitámaszkodva."
Én nem írok az utazásaimról, csak kis részletekről a blogomba. Ha magamnak is tenném a teljesség igénye munkálna bennem, és a befejezetlenséget kapnám Ezt aztán nem akarom!
Egyszer magamnak így fogalmaztam meg az emlékeimet Az egész egy nagy fehér folt, a részletek kis színes pontok. Valahogy így!
WC-be néha én is viszek fényképezőgépet. Én ezt használom még mindig telefon helyett. Egy soproni vegán éttremben meglepetések vártak. Az ajtón medál formába foglalt szép női arc, bent festmény, száraz virágok, füstölők, üvegekben fehér kövek.
Nem, nem, a festmény nem volt túlzás. Nem tudom, hogy csinálták, de nem zavart mégsem! Olyan "ott -a -helye" érzésem volt, pedig van egy kis finnyásság bennem! Tiszta volt a WC, ez a dekorációknál is fontosabb!
Meglepi bejegyzést kaptunk a szerdain kívül is, és jólesett. Kedvenc képet most nem választok, mert ott van! Éva

Zsuzsa said...

Sok sikert!

márta said...

Köszönöm 💚🥰

márta said...

💚

Zsuzsa said...

És a blog marad vagy átkerülnek oda az írások?