A furcsa angyal.

"What is the knocking?
What is the knocking at the door in the night?
It is somebody who wants to do us harm.

No, no, it is the three strange angels.
Admit them, admit them."
(D.H. Lawrence)

Nemrég arról beszélgettünk valamelyik kisasszonnyal - nővérnek tanul -, hogy mikor olyan páciensei vannak, akik teljesen elveszettek, félénkek, és semmiképpen sem akarnak a jelenlétükkel bárkit is zavarni, valamiért mindig én jutok az eszébe. És ezekkel az emberekkel pluszban is kedves. Hát most itt vagyok, a szüléseken túl, ami ugye nem számít, először kórházban. A nagyhangú, vidám, ügyetlen-ügyes, ügyeletes nővér megkérdezte tőlem - talán az elveszettségem, félénkségem és zavarni nem akarásom okán -, először vagyok-e kórházban. Majd plusz kedvességgel bánt velem. Talán eszébe juttattam az anyukáját. (05.14)

Nincsenek nagy gondolataim. Nincsenek kívánságaim. Nem félek a vizsgálatoktól, a belőlem itt-ott lógó tűktől. Most ez van. Meglátogatott egy ilyen furcsa angyal. Bizonytalanság, erőtlenség, szenvedés formájában jött el hozzám, s nem akar tanítani semmire, nem büntet semmiért, nem oktat ki, nem számol le velem, nem árulja el, minek mi az értelme. Csak ül az ágyam szélén, ahogy a folyosóról beszűrődő fény megvilágítja az éjszakát, olyan természetesen ül, mint a csillagok a nyári égbolton. Mint a madarak a fán. Mint ahogy egy aláhulló toll megpihen egy kinyújtott tenyéren. Nem vagyok egyedül. (05.15)

Szeretetháló tart meg. Váratlan látogatás, imák, gondolatok, üzenetek. Képek a kinti világból. Míg felvételek készülnek a fejemről, a szűk csőben azt képzelem, ide-oda repülök a felhők fölött.

Harmadik nap. Berendezkedem lassan. Van saját infuziós állványom, szekrényem az ágy mellett, a nevem ott áll az ágy végében egy cetlin. És van egy másik otthonom, idebent. Egy-egy épp hogy csak kibírható, túlélendő, fájdalmas vizsgálat közben ide jövök. Itt felidézem azokat az időket, amikor a legboldogabb voltam. Amikor a gyerekek egészen kicsit voltak és mi éltük a saját eseménytelen, csodálatos életünket. Mosogattunk, este rájuk adtam a pöttyös pizsamát, eső után csigát mentettünk a bicikliúton. Most én vagyok a csiga. Hordozom az emlékeimet, ide húzódom vissza, ebbe a kedves otthonba a lelkem közepén.(05.16)

Wo darf man hier weinen? (05.17)

Diagnózis: agyhártyagyulladás.
Nem vettem komolyan a testem jelzéseit. Hetek óta nem működik, de én tovább hajtottam, gyötörtem, kihasználtam.

Főorvosi bók: Sie haben ein wunderschönes Gehirn.

Még egy diagnózis: jóindulatú daganat a fejemben. Még kicsi. De növekszik. (05.19)

Itt szétesik a kórháznapló. Majdnem egy hétig nem vagyok képes szinte semmire. Nagyon rosszul vagyok. Otthon nélkülem ünnepelnek születésnapot. Nem tudok küldeni ajándékot. Aztán megláttam a belső udvaron a rózsákat. Boldog vagyok: virágszirmokat csomagolok egy papírba, azt küldöm. És szívem minden szeretetét. (05.22)

Ma hazajöhettem. (05.26) Tizenkét nap után olyan vagyok, mint aki visszatér az életbe. Lassan meggyógyulok. Még hosszú út áll előttem. De most itt vagyok. Május vége van, eltelt egy hónap, ilyen értelmetlenül. Értelmetlenül? Mindig annyira féltem a szenvedéstől. Egy vérvételtől is az ájulás kerülgetett. Ha mást nem, megtanultam elfogadni azt, ami van. A kiszolgáltatottságot, a semmit. A mindenen átragyogó szeretetet. A végtelen napokat. Az ágyamon ülő kedves, furcsa angyalt.

"Mi ez a kopogás?
Mi ez a kopogás az ajtón az éjszakában?
Valaki az, aki rosszat akar nekünk.

Nem, nem, a három furcsa angyal az.
Engedd be őket, engedd be őket."
(D.H.Lawrence)

Az utóbbi

hetekben volt időm elgondolkodni azon, ki vagyok és mennyit érek, amikor nem tudom teljesíteni azt, ami eddig tőlem elvárható volt. Amikor nem látja túl sok hasznomat a világ. Vannak napok, amikor nincs erőm semmire. Van, amikor a minimum szintet azért hozom, még ha alulról is. Van, amikor egész jó a helyzet. Hogy másnap megint ne legyek képes szinte semmire. A testem most egyszerűen csak nem úgy működik, ahogy szeretném, mint ahogy a világ sem, s a körülmények sem olyanok, hogy kedvem lenne dalra fakadni tőlük.
Hogy ezeken túl ki vagyok és mennyit érek, hogy mi a fontos az életben, mire vagyok képes, hova tartok, s mi az, amin változtatnom kell - ezeken a kérdéseken gondolkodom. S hogy ne csak néhány - bár meglehet, hogy helyes, ám - standard, instant válasz szülessen, ahhoz el kell őket viselnem, engednem kell, hogy egy ideig együtt éljenek velem. Leüljenek a reggelizőasztalhoz, az ágyam szélére éjjelenként, vagy mint most is, kijöjjenek velem a kerti házba májusi esőt nézni a nagy, földig érő ablakokon át.
Sokáig nem éreztem az ízét semminek. Nem éreztem az éhséget, nem voltam szomjas. Most főztem egy csésze teát, szárított gyógynövényekből - citromfű, csipkebogyó, narancshéj, körömvirág - és néhány friss mentalevélből. Újból tanulom az ízeket. Nem megy magától. Ha születik valaha válasz néhány kérdésre, annak ez is része lesz: nem az a fontos, hogy mindenem meglegyen, hanem, hogy bármi is legyen, bárhogy is legyen, ne veszítsem el közben az éhséget s a szomjúságot - kenyér és víz után, szépség és bölcsesség, Isten országa után. Mert valóban azok a boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. Lehet, hogy a kincs nem más, mint a hiány.
Tegnap hosszú idő után először találkoztam azzal a néhány emberrel, baráttal, akik a legtöbbet jelentik nekem ezen a környéken. Újból nem voltam jól, de annyira hiányoztak. Látni akartam őket. A barátnőm készített rólam - örök emlék! - egy homályos képet. Néha megnézem, hát ez vagyok én. Tele kérdéssel. Nem a legjobb formában. De az a nevető szempár a szájmaszkon túl, s mint mindig, a felemásan álló gallér a pulóverem felett: ez már egy kezdet. Innen már fel lehet épülni.

Egy hónap

telt el a könyv megjelenése óta, s ma megérkezett. Végre a kezemben tarthatom én is.
Számomra ez óriási dolog. Alázatra késztet, csodálatra, és tiszteletre.
Simogatom a borítót, lapozgatom, s olyan szépnek látom. A papír tapintása, illata finom és különleges. A betűtípus s a borító színe gyönyörű. Talán már eltelt annyi idő, hogy bátran beleolvashatok itt-ott úgy is, mint tőlem független szövegbe. S azon kapom magam, egy-egy helyen könnybe lábad a szemem. Megérint. Ezek a sorok már nem is az enyémek, saját, külön életük van. Hogy ilyen szép tárgy formájában most a kezemben tarthatom, ahhoz tulajdonképpen most már nem sok közöm van.
A megjelenés után, ahogy elkezdtek érkezni a visszajelzések - gyűjtöm a fotókat! - elkezdtem aggódni. Hirtelen túl fontos lettem saját magamnak. Olvastam a kéziratot, s úgy éreztem, mégsem elég jó, jaj, nem fogják szeretni, vagy azt fogják mondani, nem is érte meg megvenni. Aztán - baráti segítséggel - megértettem: mindenkinek saját felelőssége van. S én csak a magam részét vállalhatom. Minden könyvet ketten írnak: az író és az olvasó.
Ez itt most nem reklám, nem vásárlásra buzdító felhívás.
Ez itt egy meglepő, nem mindennapi történet.
S én boldog vagyok, hogy a része lehetek.

Május

legelső napján a férjem behozott nekem a kertből néhány szál gyöngyvirágot, s mivel már alkonyodott, odaerősített az ágy széléhez egy kislámpát is, hogy megvilágítsa. Gyönyörű volt. Maga volt a fény és maga az árnyék, csendes, egyszemélyes előadás, szótlan áldás a sötétségem közepén, hogy előre tudjam amit csak utólag fogok majd újból látni:
a jót a rosszban,
a fényt a ködben,
a szépet a nehézben.

Bevásárlólistából lett írásgyakorlat.

Joghurt, tejszín, tejföl, vörös áfonya, kakaó, tészta, felvágott zsemle (geschnittene Semmeln), Crème fraîche, fokhagyma, banán, dinnye.

Ezeket a tételeket találtam egy bevásárlólistán tegnap kutyasétáltatás közben az erdőben. Egy kabátzsebből hullhatott ki, s én azon nyomban elkönyveltem égi jelnek, játékos visszaintegetésnek, a gondviselés kézzelfogható bizonyítékának, csevegésre és vad asszociációkra való meghívásnak. Nem tekinthetem véletlennek semmiképpen, már csak azért sem, mert kilenc éve, hogy majd' minden nap végigmegyek ezen az ösvényen,  s még soha nem találtam egyetlen eldobott papírdarabot sem.

Tejföl: hogy én mennyit kerestem, mikor kiköltöztünk, melyik lehet a tejföl. Saure Sahne, Schmand, Crème fraîche, szótárral a kezemben álltam a polcok előtt tanácstalanul. Mindegyiket kipróbáltam. Egyik sem olyan, mint az otthoni. Egyik savanykásabb, másik édesebb, mindegyik ilyenebb-olyanabb. Pont azt nem találom, azóta sem. Nem is keresem. Attól tartok, még úgy járok, mint a pufuleccel. A pufulec kukoricalisztből készült, puffasztott erdélyi finomság. Gyermekkorom íze, a világ legfinomabb csemegéje. Mióta ugyanezzel a névvel itt is kapható egy ideje, sose veszek belőle. Mert rájöttem. A pufulec csak akkor finom, ha messziről érkezik nagy, kockás táskában. Csak akkor az igazi, ha otthonról hozzák, csak akkor, ha az, aki.
Geschnittene Semmeln: A listán nem egyszerűen csak zsemle áll, hanem, hogy száraz és hogy felvágott. Rákerestem lehetséges bajor receptekre, és megtaláltam, mi készülhet belőle: Semmelknödel. Vagyis zsemlegombóc. Egy kis vajon megpirítunk egy felvágott hagymát, petrezselymet. A száraz zsemledarabokra öntjük, valamennyi sóval, borssal, meleg tejjel, egy-két felvert tojással az egészet jól összekeverjük. Gombócokat formálunk, majd lassan fővő sós vízben addig főzzük, míg felszínre nem jönnek. Eddig én csak fasírthoz használtam száraz zsemlét, de mert alig-alig eszünk húst, legközelebb kipróbálom a zsemlegombócot. Ha már úgyis nemzetközi konyhát vezetek. Apropó nemzetközi. Millió éve vágytam Joanne Harris & Fran Warde "The French Kitchen" című szakácskönyvére. A kollégáktól kapott idei, szokásos születésnapi utalványnak köszönhetően meg is vettem egy használt példányt. Kezdetnek megfőztem a Ratatouille-t és megsütöttem a Tarte Tatin-t. Majd idén először megterítettem az asztalt odakint. Ha már igazából nem lehet, fejben utazunk. Tegnap például Franciaországba. Jut eszembe...

Írásgyakorlat öt percben.

Szaglás: piros szíves csészében a kevés frissen főzött kávé illatát érzem, bár kávéhoz már egyértelműen túl késő van, de hát felnőtt vagyok, pont abban a korban, mikor már nem s még nem mondja meg senki, mit szabad és mit nem. A ujjaimmal kicsit megmorzsolom a levendulabokorról lecsippentett ágat...
Tapintás:...bár azt nem tudom megállapítani, idei levelek vannak-e rajta, vagy múlt éviek, szerintem múlt éviek. Előttem a füzet, kezemben a toll, órák óta akartam írni valami igazán szépet, hogy végül csak ennek az egyszerű, naponta elvégzett írásgyakorlatnak köszönhetően ne maradjon nyom nélkül a nap. Közben...
Hallás: ...egy légy zümmög ide-oda repdesve az ablak mentén, a falon elkezdett hangosan ketyegni az óra, valamelyik szomszéd még befejezi gyorsan a fűnyírást, a távolban a főúton egy autó a sebességhatárt túllépve zúg végig a falun. El is felejtkeztem róla, gyorsan...
Ízlelés: ...belekortyolok a már félig kihűlt kávéba. Nem tudom, ez éppen milyen fajta. Mindig valami újat próbálok ki, keresem az igazit, a múltkor egyszer már rátaláltam, de mikor újból meg akartam venni, épp kifogyott a polcokról. Közben...
Látás: ...felnézek, kinézek a kerti ház ablakán, ma ide költöztem a nemlétező irodámmal, ide-odavándorlok, nem találom a helyem, hol ott akarok lenni, ahol mindenki van, hol ott, ahol senki, viszem folyton a laptopot, hozzá a szigetelőszalaggal összetartott kábelt, a könyveimet, a csészéimet, a füzetemet, a tollamat, hogy aztán ne írjak egész nap semmi érdemlegeset, csak igyak időnként mėg egy kis kávét, hallgassam az óraketyegést, s nézzem, ahogy a szomszéd épp virágzó cseresznyefájáról szerteszét fújja a hófehér szirmokat a szél.

**************

Szeretettel ajánlom ezt a gyakorlatot mindenkinek - öt perc alatt elvégezhető, minden érzékszervre szánva egy percet -, aki hozzám hasonlóan nem tudja a lehető legjobban kihasználni ezt a különleges időszakot, nem produktív, képtelen megszervezni a nagytakarítást, akinek a fiókjaiban az enyémekében hasonló káosz van, aki nem tud olyan bejegyzéseket írni, melyek tarthatnák az emberekben a lelket, aki időnként világgá menne, de azoknak is, akik épp hogy tudnak és megszervezik és kihasználják és tartják.
Mindenki tud írni. Minden történet fontos. Minden illat, tárgy, érzés ébreszthet említésre méltó emléket.

Arra gondoltam, legközelebb, ha találok egy bevásárlókosárban felejtett listát, arról fogok írni. S az lesz a címe, hogy "bevásárlólistából lett írásgyakorlat".

Dicsőség Istennek.

Tudom, szabad jönni, ahogy éppen vagyunk.
Mégsem jöttem ma, pedig voltam, mintha csak valami hullámvasúton ülnék, vidám, tettrekész, mérges, kétségbeesett, békés, dühös, reményteljes, reménytelen, túlterhelt, közömbös, nyugodt. Így estére pedig egyszerűen csak túl fáradt.
Ha én nem is, így utólag már látom, hogy jöttél Te.
Ott voltál végig a mosókonyhában, a reggeli kávéban, a lengedező szélben, minden nehéz érzelemben, az összes füstbe ment tervben.
Olyanok ezek a napok, mint a betűk a papírdarabon, amit az asztalon találtam. Mai feljegyzések. Próbálom kitalálni az értelmüket, bár, hogy egészen pontosan mit jelentenek, valószínűleg úgysem tudjuk meg. Mégis gyűjtöm őket. Örülök minden eltévedt betűnek. Minden ragyogó szándéknak. Minden, a valóság talaján porrá tört jóakaratnak. Mert sikertelenül is értékes. Mint minden elfelejtett szó, mint minden küzdelmessé vált élet.
Dicsőség Istennek.

Reggel a kertben.

Húsvétra tele lett szépséggel a kert. Fürtös gyöngyike, ibolya, aranyeső, boglárkacserje, kankalin, primula, tulipán, jácint, nárcisz virágzik ott is, ahova már rég elfelejtettem, hogy bármikor is virághagymát ültettem volna.
A ház előtti lebetonozott terület repedéseiben  itt-ott pitypang nyílik. A férjem, aki már amiatt is képes lenne lemondani a kertben a fákról, hogy ne zavarják a fűnyírásban - házasságunkban talán az egyetlen igazán komoly konfliktusforrás! - direkt felhívta rájuk a figyelmemet: csakis az én kedvemért hagyta meg őket. Mert tudja, hogy szeretem őket. Ahogy a repedéseket is, otthonát a szélfútta virágmagvaknak.
Szóval a pitypang. Este becsukódik, a reggeli fény legelső csókjára kinyílik. Angol nyelvterületen kiérdemelte "fairy clock" becenevet: tündérek zsebórája. Gyönyörű színe van, mint a napsugárnak. Félreértik, átnéznek rajta, gaznövényként irtják csak azért, mert túl sok van belőle s mert igénytelen. Bárhol megél. Ugyanezt én függetlenségnek, szabad szellemnek, kitartó életszeretetnek értelmezem. Minden porcikája szép is, hasznos is. A virágzás előtti fiatal levelekből saláta készíthető. Gyökere megpárolva, szárítva és megőrölve kávépótlóként használható. A belőle készített teának vízhajtó, méregtelenítő, étvágyfokozó, koleszterinszintcsökkentő hatása van.
Elnyílás után kicsi felhővé válik. Egyetlen fuvalattal messze viszi önmagát, a gondolatokat, a kívánságokat. Az álmokat.
Megtanít nézni. Szerető, gyengéd szemmel nézni a világot.
Megtanít látni. A különlegest a mindennapiban, a kiválót a hétköznapiban, a csodát az ajtóm előtt.

Az én húsvétom.

Idén Márk evangéliumából olvasom lassan, apránként a húsvéti történetet. Minden reggel csak néhány mondatot .
Pénteken, miközben Jézus mindenkitől, még a mennyei Atyától is elhagyatva haldoklott a kereszten, számomra fény vetült a szövegből - mintha csak ott lettem volna, mintha csak egy lettem volna közülük - néhány távolról figyelő asszonyra. Ott álltak, egészen pontosan fel van jegyezve: a magdalai Mária, továbbá egy másik Mária, a kis Jakab és József anyja, valamint Salomé. Anyák, asszonyok, akik követték őt és szolgáltak neki útközben. Nem tudtak már segíteni, nem mertek hozzá túl közel menni, de nem is hagyták magára. Maradtak. S mikor mindennek vége lett, még megfigyelték, hova helyezik a testet.
Szomaton csendben voltak. Megtartották a sabbath-ot. Hogy a szívüket összetörő szomorúságot hogyan hordozták, hogy a könnyeiket hol sírták el, arról nem maradt feljegyzés. Gondolom úgy, ahogy mi, ott, ahol mi - becsukott fürdőszoba ajtók mögött?
Vasárnap reggel, napkeltekor, ahogy nyitottak a boltok, illatos keneteket vásároltak. Jézus testét akarták bekenni. Nem tudták, hogyan lesz elhengerítve a sír száját lefedő kő. Nem okoskodtak, nem vesztegették az időt, nem törődtek vele, hogy úgyis hiába minden, már úgyis túl késő. Csak követték a szívük szavát.
S mikor a fehér ruhába öltözött ifjú - egy angyal? - elmondja nekik a jó hírt, majd elküldi őket, hogy mondják tovább mindenkinek, mit tesznek? Azt, amit én is tettem volna a helyükben. Elfutnak. Remegnek, megdöbbennek, s annyira félnek, hogy - egy ideig - nem mondanak senkinek semmit.

Szeretek nő lenni. Szeretem, hogy úgy tudunk szeretni, mint senki más, elszántan, mindvégig, és még utána is. Szeretem, hogy éljünk bár kétezer évvel ezelőtt, vagy most, mindig megtaláljuk, hogyan fejezzük ki önmagunkat. Mi is útrakelünk, hasznossá tesszük magunkat, kreatívak vagyunk. És félénkek. Távolról figyelünk. Korán kelünk. Csendben gyászolunk el egészen nagy veszteségeket is. Nem adjuk fel, nem mondunk le arról sem, ami már rég halott, amire nézve úgy tűnik, már nincs remény. Megtesszük, amit lehet, elmegyünk, ameddig lehet, s egy kicsit még tovább is.

Ma reggel én is korán keltem. Meglehetősen nehéz volt a szívem. Talán, mert eltemettem már néhány álmot, én is. A konyhapulton elrendeztem a késő este még megsütött húsvéti kalácsot, a főtt tojásokat, a virágot, ünnepünk szerény kellékeit. Hátizsákba tettem a betűkkel telefestett köveket, s elindultam. Az erdőben, az ösvény mellett, ott, ahova mióta karantén van, a fél falu vágyódik sétálni, belőlük raktam ki - csendben és tény, hogy nem túl bátran, de mert nem hallgathatom el, mégis - az egyetlen üzenetet, amiért hitem szerint élni-halni érdemes:
Liebe ist stärker als der Tod.
A szeretet erősebb, mint a halál.
Boldog húsvétot!

A könyv.

Meghallgattam tegnap egy Röhrig Gézával készült beszélgetést, melyben elhangzott az, amit magam is gondolok: a művészet, a zene, a költészet nem luxus. Olyan a léleknek, mint a D vitamin a testnek. Nélkülözhetetlen. Soha annyi könyvet, CD-t nem rendeltem, mint az elmúlt hetekben. Mert összetörné a szívemet, ha a mostani idők lehetetlenné tennék a kedvenc írók, zenészek villanyszámla befizetését, megélhetését, további alkotását.

Ma megjelent a könyv. Az enyém. Megvásárolható. Kézbe vehető. Olvasható. Reménykedem benne, hogy szerethető is, s hogy segít majd élni. Remélem, többször is elolvassák majd, és szeretni fogják az illatát, és némelyik lap itt-ott kávéfoltos lesz. S hogy kölcsönadják, vagy ajándékba.

Vegyetek könyveket. Ne csak az enyémet. (De azért boldoggá tenne, ha az enyémet is.)

A reménytelenség luxusa.

Már harmadik napja megyek el kutyasétáltatás közben az erdőben egy frissen kivágott fának az út szélére dobott, gyökerestül kiszedett rönkje mellett. De csak ma vettem észre: a gyökér körül egy kis földdarab megmaradt sértetlenül, s néhány szál lila kisvirág - mintha mi sem történt volna - ugyanúgy nyílik rajta továbbra is.
Mikor két hete kiderült, valamelyik kisasszony nem fog tudni egy ideig hazajönni, rendeltem neki postán egy nagy doboz akrilfestéket. Azóta kérte, küldjek fonalat is, és horgolótűt. Jómagam elővettem a betűnyomdákat, írok, olvasok, s a laptopom mellé kitettem egy képeslapot arról a Provence-i templomról, amelyben olyan boldog voltam reggelenként, mikor a múlt évben eltölthettünk a környéken három napot.
Alkotunk. Mindegy, hogy ki, mindegy, hogy mit. Soha ennyi szobakoncertet, felolvasást, szájmaszk varrást, kenyérsütést még nem látott a világ.
Dorothee Sölle politikai-teológiai szövegeit olvasom éppen, s az egyikben beszámol egy olyan találkozóról, ahogy egy csoport egyetemista azt boncolgatta, milyen káros anyagi, lelki, kapcsolati, önértékelési hatással van a munkanélküliekre a tény, hogy nincs munkájuk. A megbeszélésen több munkanélküli is részt vett, majd egyikükből előtört: "Mi már munkanélküliek vagyunk. Ennyi reménytelenséget mi nem engedhetünk meg magunknak." (D.Sölle, Mutanfälle, 34.old.)
Globális és személyes szempontból is meglehetősen nehéz helyzetben vagyunk. Aki idős személyt gondoz, nehéz helyzetben van. Akinek a családtagja az egészségügyben dolgozik, nehéz helyzetben van. Aki elveszíti a munkáját, aki nehezen bírja az egyedüllétet, aki nem talákozhat a szeretteivel, mind-mind nehéz helyzetben van.
Ezért itt és most a reménytelenség luxus.
S mint ilyet, semmiképpen sem engedhetjük meg magunknak.

Meglepetés.

Ha minden a tervek szerint haladt volna, ma délután - legalább néhány ismerős-ismeretlen baráttal  - személyesen is találkozhattunk volna.
A terveket felülírta az élet, az előre megvett vonatjegyemet pedig eltettem emlékbe. Van, amit nem mi tartunk a kezünkben, aminek az alakulása akkor sem tőlünk függ, ha minden tőlünk telhetőt megtettünk.
És van, amit akkor is megtehetünk, ha úgy tűnik, semmit sem tartunk a kezünkben. Akkor is, ha a dolgok alakulására szemmel láthatóan nem sok ráhatásunk van.
A szeretet utat keres ott, ahol nincs is út. Megőrzi a reményt, a mosolyt, kutat ás, utat épít, teszi a dolgát.
Az ideiglenesen elmaradt, későbbre halasztott könyvbemutató helyett szerény meglepetéssel készülünk a Luther Kiadó Facebook-oldalán: egy rövid ajánlóval, felolvasással, magyar-német idő szerint 18 órakor, egyenesen a nappalink régi kanapéjáról. Gyertek! Várunk!

Wunschlosigkeit ist Armut -

mondta Dietrich Bonhoeffer, megfogalmazva a szegénység egyik fontos összetevőjét. Szegény az, akinek nincsenek álmai, aki nem vágyik semmire, ez utóbbi nem összetévesztendő a megelégedettséggel. A szegénység elleni küzdelem egyik formája, kezdve a saját portámon belül, ha vigyázok a kívánságokra. Ha elhaltak volna, felélesztem őket. Néhány évvel ezelőtt valaki végigültette a parókia melletti keskeny földsávot az út mellett nárciszokkal. Azóta minden évben különleges esemény, mikor elmegyünk megnézni a virágnyílást. Gyönyörködünk bennük, fotót készítünk. Nagy ügyet csinálunk belőle. Vigyázunk az álmokra, vigyázunk a szépre.

A szép nyomában.

Aktuális, vissza-visszatérő kedvenc színem a sárga. Kislányként is az volt, egyedüliként a barátnőim között. Különösképpen szeretem a sárga virágokat. Nincs szebb egy boglárkával borított rétnél, szemerkélő esőben. Hiába hogy olyan törékenyek az egyes szálak, mégis világítanak, belső fényük van. Mint az emberi léleknek. A jóság legkisebb érintésére kinyílunk, világítunk, belénk ültetett, feltörni vágyó fénnyel. Nem tudom mással megmagyarázni a többé vagy kevésbé, de hitem szerint mindenkiben ott élő sóvárgást a jóra, a békülésre, az élet szeretetére.
Az asztalnál ülve figyelem, ahogy a kicsi vázában három szál martilapu virág  az esti fény eltűnésével párhuzamosan elkezdi összehajtogatni önmagát.
Este van. Aludni tér a szép.

15696. (+1)

Az utóbbi hetekben sok minden megváltozott, de van, ami megmaradt ugyanolyannak. Reggelenként, direkt figyelem, még mindig felkel a nap. Még mindig finom a kávé. S vállalva a közhelyes mondatok szaporításának veszélyét mondom: a szeretet is ugyanolyan édes, keserves, kreatív, küzdelmes és felemelő, mint azokban az időkben, amikor még nem változott ekkorát a világ.
Most is érvényes, hogy minden nap egy napot élünk meg, s ezzel együtt lesz pontosan eggyel kevesebb a még hátralevők száma. A születésnapok idén sem maradnak el. S ha egy nappal később is, mint minden évben ilyenkor, megszámolom a napokat, legyen ennyivel is otthonosabb, legyen ennyivel ugyanolyanabb, mint mindig is volt, a világ(om).
Az egyik legérdekesebb ajándékom egyébként nem más, mint egy egyszer használatos kamera. Valamelyik kisasszonytól kaptam a sárga pulóverrel együtt, ami tulajdonképpen az övé, de most - mert időtlen idők óta sóvárogva vágyom rá! - nekem adta.
Szóval, a kamera. Szóval, egyszer használatos. Szóval, mint az élet.
Lefényképezem majd a napfelkeltét. Az éppen ébredező nárciszokat a kertben. A kutya lengedező fülét, amikor nagyot sétálunk a szélben. A szétesett citromos tortát, a postaládát, az összehajtogatott ruhákat, a gyümölcsös kosarat, a konyhapultra lecsepegett mézet. A mosolyt. Az agyonolvasott kedvenc könyvet. A félig leėgett gyertyákat az asztalon. A gőzölgő leveses fazekat. Lefényképezem a leejtett tálca révén a lépcsőkön végigszórodott cserepeket. A kézírásomat.  A gyerekek borzas fejét, amint reggeli után kutatnak.
Van összesen huszonhét fotó-lehetőségem. Nem sok, nem kevés. Nem pazarlom, nem őrizgetem. Emlékeztet arra, hogyan is akartam élni az életemet.

A kapcsolattartás

összes elképzelhető és mindeddig számomra elképzelhetetlen formája, a Facebook, a Whatsapp, a Band, a Zoom-Room, hogy csak az általam használtakat említsem, továbbá az online hírek, online újságok, könyvek, istentiszteletek, megbeszélések, inspirációk, bátorítások, koncertek, s esténként az offline, mindig ugyanabban az időpontban való balkonon éneklések, tapsolások vagy egyszerűen csak az ablakba kitett égő gyertyák, mindez: s z é p .

Ugyanakkor: vár a belső kamra is. Keresem a csendet. Megengedem magamnak, hogy szomorú legyek. Hogy egyszerűen csak legyek. Lehalkítom a telefont. Hallgatom, ahogy az elszáradt tulipánokról az asztalra hull egy-egy elfáradt szirom. Elismerem, nem tudom, mi miért van, s hogy ennek, ami éppen van, pontosan mi az értelme. Nem próbálom meg a történetet lekerekíteni, hiszen még nincs is vége. Megtalálni a rosszban a jót nem mindig egyszerű feladat. Nem biztos, hogy rögtön sikerül. Össze lehet hasonlítani egy virág szépségét az asztalomon egy ismeretlen fájdalmával valahol egy kórházi ágyon? Ami az emberiség szempontjából talán egy új esély, az egyes személyeknek lehet, egyszerűen csak a szív meghasadása. Az ő gyászuk közös gyász. A rendelkezésre álló idő érték. Kár elpazarolni, néha még a kifejezetten jó, építő dolgokra is azért kár, mert vannak gondolatok, melyek arra várnak, hogy én gondoljam ki, vannak még megíratlan saját dalok, elmondatlan saját imák, s a sokadik online istentisztelet helyett talán ideje elővenni a polcon porosodó Szentírást, avagy: saját kezűleg meríteni a forrásból.

Egyébként nem. Nem lehet összehasonlítani egy szál virág szépségét az ismeretlen szenvedésével a kórházi ágyon. De egymás mellé lehet tenni, mindent oda lehet tenni, ami van. Mert amit életfeladatként, mindent átható üzenetként fogalmazok meg, amikor könnyű az élet, az akkor is érvényes marad, amikor nehéz.

Isten békéje.

A termoszban a tea előkészítve, a ma elvégzendő munka is. A megszokott időben kezdek. A különbség csak annyi, hogy most itthon, az ebédlőnk kihúzható asztalánál, melynek a felét kineveztem ideiglenesen az irodámnak. Kinézve az ablakon látni az utcát, a szürke eget, s azt is, hogy havazik.
Tegnap újabb kijárási korlátozást rendeltek el a tartományban. Még mindig szabad, nagyon sok mindent! Szabad munkába menni, élelmiszert venni, és gyógyszert is, szabad postára menni, szabad a ház környékén kutyát sétáltatni. Szabad a szabadba menni, egyedül vagy családtagokkal. Szabad telefonálni, levelet írni, virágot és ajándékot küldeni - én küldtem már wc-papírt is -, olvasni, örülni. Szabad azokra gondolni, akik hirtelen elveszítették, még ha átmenetileg is, a munkájukat, gondolok itt a művészekre, írókra, fotósokra, énekesekre. Szabad könyvet rendelni, cd-t rendelni, szabad a rendelkezésre álló több-kevesebb pénzből életben tartani a gazdaság eme, az állam által nem túlságosan támogatott részét. Szabad kreatívnak lenni.
Nemrég a félelemről írtam. Már nem félek. Reggelenként, mielőtt elkezdem a munkát, gyújtok egy-egy gyertyát - most a világ képviseletében annak a kilenc hozzászólás mögötti embernek a nevében, aki volt elég bátor bevallani, hogy ő is fél - és imádkozom. Szabad imádkozni. Szabad nem aggódni, hanem mindenkor hálaadással feltárni kéréseinket Isten előtt. És az Isten békéje, mely valóban minden értelmet meghalad, megőrzi a szívet és a gondolatokat a közösségben, mely a Krisztus Jézusban van.*

* a Filippibeliekhez írt levél 4:7 verse alapján

Zsoltár félelem idején.

A félelem hirtelen csapott le rám, egy tulajdonképpen szép nap végén. Konkrétan tegnap.
A hírek, a határlezárások, a kilátások, a terhek miatt. Csak úgy. Sírva aludtam el. A közösségi média felületein az emberek híreket osztanak meg, vagy bátorító gondolatokat, vagy jó ötleteket, vagy tanácsokat, mit hogyan kell tenni. Mindenki olyan bátornak tűnik. De én csak annyit tudtam volna megosztani, hogy: félek.
Ma korán reggel vettem a füzetemet, és elkezdtem írásban kihámozni, mégis mitől.
Olyan volt, mint egy sötét völgybe való leereszkedés. Félek attól, hogy beteg leszek. Hogy a szeretteim betegek lesznek. Hogy meghalunk. Hogy nem lesz mit enni. Hogy soha többé nem tér vissza a normális élet. Hogy elfogy a hitem. Hogy Isten magunkra hagy. Hogy nem törődik az elkóborolt cicákkal. (Ah, ez egy másik történet.) Hogy csalódok Istenben. Hogy Ő csalódik bennem.
És így lassan rájöttem, nem is a vírus ellen harcolok, hanem a hitetlenség, a bizalmatlanság ellen. A félelem ellen, hogy amire az életemet építettem, nem fog megtartani, mégsem.
Itt megálltam, megfordultam, és elkezdtem elindulni vissza, a fény felé. Ki a sötét völgyből.
Egész életemben a tenyerén hordozott valaki. Soha nem kellett éheznem, még gyermekkoromban sem, a kommunizmus legínségesebb időszakaiban sem, amikor valóban üresek voltak a polcok. Kaptam családot, gyermekeket. Bármikor, ha elestem, kaptam erőt a talpraálláshoz. Mikor nem volt pénzem az egyetemi tandíjra, csodálatos módon mégis lehetővé vált a tanulás. Otthonra találtunk egy országban, amelyiknek a nyelvét nem is beszéltem, mikor ideérkeztünk. Van egy kutyánk! Végre! És csak írtam-írtam a végtelen hosszú listát, gondoskodásról, csodákról...
Mikor a zsidó nép évente háromszor felment Jeruzsálembe ünnepelni, útközben zsoltárokat énekeltek. Félelem, remény, bátorítás, emlékezés, bizakodás, kétségbeesés, bűnbánat - az emberi élet összes árnyalatáról szóltak ezek a dalok, szépítés nélkül.
Mondhatni: én is írtam egyet. Személyeset, szívszaggatót, őszintét. Arról, ami van. És szembenézni azzal, ami van, egyáltalán nem kevés. Mára épp elég.

Egyensúly.

Az elmúlt napok abszolút mélypontja az autóban ért, ahogy épp beértem a faluba, s ott álltak, mint mindig, a jól ismert házak, még soha nem látott, vigasztalan szürkeségben. A szélvédőt csendes eső verte kitartóan, s akárcsak a rádióból a nyugtalanító hírek áramlása, hirtelen úgy tűnt, sem egyik, sem másik nem fogja többé abbahagyni, soha.
A mélypontok megviselnek. A csúcspontok is, egyébként. Egyiket sem könnyű érzelmileg hordozni. Mikor nem is olyan rég majdnem fejembe szállt a dicsőség, szinte azonnal ott találtam magam - mintha már olvastam volna hasonló jelenetről valahol - könyékig feltűrt ingujjban, letérdelve a fürdőszoba hideg kövén, ahogy épp egy pár ráncos lábat mostam, töröltem.
Az egyensúly csodálatos titkára ott és akkor találok rá a leginkább, amikor - akár fent, akár lent - képes vagyok túltekinteni saját magamon. A saját túlélésemen, a saját jól-létemen. Amikor elhatározom, nem akarom már megmenteni az egész világot. Amikor elhatározom, attól mėg nem hagyom úgy, ahogy van.
 

Egy halasztás és egy régi bejegyzés.

"A szokatlan időjárás lehetőség - ha másra nem, hát arra, hogy a kint feledett lila papucs-pár fele világ körüli útra induljon süvítő szelek szárnyán. Mi többiek, a másik papucs és én, köszönjük, maradunk. Lassú, egyszerű ételeket készítünk, kevesebb cukrot teszünk a kávéba, s próbálunk nem túl sokat, nem túl gyorsan, nem összevissza olvasni. Reggelenként, készülve a közeledő ünnepre, egész hosszú részeket a Szentírásból, várva és kérve, hogy megmaradjanak az ő beszédei bennem - vagy ahogy a csodálatos német fordításban áll: wenn meine Worte in euch lebendig sind...Esténként Victor Hugo Nyomorultakját. 
A feltámadás öröme a tavasz öröme, az újrakezdésé, a bűnök bocsánatáé. S a virágoké, a kicsi vidám kerté emitt a konyhaablak párkányán.
Az a szeretet, ami éltet, legyőz időt és teret. Áthidalja a csendet, a közelt, a távolt, a semmit, a mindent. Nem beszélek róla, szinte soha. Mint ahogy a hűségről sem beszélni kell, hűségesnek egyszerűen csak lenni kell.
A szeretet végigjárja a szenvedő személy oldalán a keresztútat. Nem mintha segíthetne, nem mintha számítana, de közben mégis segít, mégis számít.
Az élet végül mindig győz a halál felett."
(2015.04.01)

Szeretném

olyan csendesen letenni a Luther Kiadóval közösen létrehozott könyvet a világ asztalára, mint egy szál apró, kék virágot az erdőben. Mint egy jelet: itt jártam. Tudom, pillanatnyilag vannak ennél sürgősebb, fontosabb események is. Az időzítés is lehetne kedvezőbb. Nem tudom azt sem megígérni, hogy egészen biztosan el sem fogok tudni menni a könyvbemutatóra. Van, ami nem rajtam múlik. Ma reggel, mikor Ritával ( a szerkesztők gyöngye!) pár szót váltva épp azon merengtem, szabad-e vajon örülni ilyen gondterhelt időkben (és arra a következtetésre jutottam, hogy igen), épp bement valaki a boltba, és kereste a könyvemet. Bárki is volt ő, köszönöm! Olyan volt, mint egy válasz. Hamarosan kapható lesz, szólni fogunk, mikor már igen. Német barátaim kérdezgetik, hogy mégis, miről írtam. Olyan nehéz megfogalmazni. Általában csak annyit mondok: a könyvem nem más, mint egy meghívás, egy asztalhoz, ahol meggyőződésem szerint mindenkinek jut hely.
Szeretem Luther híressé vált mondását: “Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék egy almafát!”
Ennek értelmében szeretettel várunk mindenkit a könyvbemutatóra. Remélem, találkozunk!

A reggeli fény

ahogy oldalról rávetül az asztalra, megvilágítja a füzetet, amelybe éppen egy préselt hóvirágot ragasztok. Odakint havazik, schon wieder, idebent pedig nem az adóbevallást csinálom, nem bevásárlólistát írok, hanem virágokról álmodok. Fecsérlem az időt, a német "Sehnsucht" szón töröm a fejem, s azon, hogy szinte lehetetlen más nyelvre lefordítani, az angol "longing", a magyar "vágyódás" távolról sem fejezi ki a jelentését, szerintem. Ülök az asztalnál, a felhők által megszűrt halvány fénynél s virágokra vágyódok, nárciszra, pünkösdi rózsára és kék nefelejcsre, s a még javában téli álmot álmodó, szerény rózsakertemre. A boltban, rögtön a bejáratnál melegházban nevelt rózsacsokrok fogadják a gyanútlan vásárlót, az élet végtelenségét s az azonnali rendelkezésre állás illúzióját keltve. Szép. De elszakít a ténytől, hogy a rózsák majd csak később nyílnak, minden virágnak megvan a maga ideje, s ha ezt elfelejtjük, akkor azt is, hogy pont annyiszor látjuk egyikük-másikuk nyílását, ahány évet nekünk is itt lenni adatott. Így nézve teljesen másként látom a hóvirágokat az asztalon. Negyvenharmadjára látom, hogy milyen kedves a nyílásuk és nem tudom, hányszor láthatom még. De ha csak most az egyszer is még...hát mekkora boldogság ez, hogy most láthatom, nézhetem, gyönyörködhetem bennük.