Nem olvasok fantasy irodalmat, de egy baráti beszélgetés hatására letöltöttem egy hangoskönyvet ebben a műfajban, hogy meghallgassam házimunka vagy vezetés közben. Nem is azért, hogy meghallgassam, hanem hogy megértsek egy másféle irodalmi ízlést, mely annyira különbözik az enyémtől. Nem is a másféle irodalmi ízlés érdekel, hanem egy másik ember gondolatvilága, érdeklődése. Ő maga.
A világ, az emberek, az állatok, a növények megfigyelése még ebben az erősen korlátozott létezésben is, vagy talán épp ezért, hatalmas örömforrás. De csak akkor, ha tudom, lehet mindezt azonnali minősítés, csoportba sorolás nélkül is tenni. Nem kell mindenáron és mindenkiben a rokonlelket keresni, mintha a másik ember csak kirakat lenne, melynek tükrében a saját szépségemet csodálom. Sokszor tudatosság nélkül, de válogatunk az emberekben. Nekem mindenestre kellett már emiatt bűnbánatot tartanom, mert hirtelen megláttam, s fájni kezdett a saját keményszívűségem.
Olga Tokarczuk állítja a 2018-as irodalmi Nobel-díj átadására írt előadásban, hogy a mások felé irányuló érdeklődő odafordulás nem más, mint a szeretet legszerényebb formája. Nem említi a Szentírás, nem szólnak róla történetek. A szívecske szimbólum enyhén túlzó lenne a kifejezésére. Mégis, mindenütt ott van, ahol szeretettel teljes tekintettel fordulunk oda valakinek az élete, a sebei, a szépsége, a törékenysége felé. Minden arcon felfedezhető, melynek vonásaiban Isten arcának képmását keressük. S ott van, ahol végső soron rájövünk, mindannyian összetartozunk.
A napok óta tartó esős időben becsukódnak a pitypangok a réten. Egyet leszakítottam, hazahoztam, vázába tettem. Mire újból odanéztem, szélesre tárta apró szirmait. Ragyogása, mint egy miniatűr Nap sugarainak fénye, beragyogja a szürke konyhát.
4 comments:
🌞💛🌞
...én a hónapok óta tartó ingerszegény környezet miatt becsukódtam (mint a sárga virág napfény nélkül), átalakultam, kifakultam...Ez az írásod (mint néhány másik is) nekem sokkal több most, mint megköszönném, és továbblépnék, egyszerűen valami éltető kíváncsisággal tölt meg, kérdések fogalmazódnak bennem tőle, szomjazás a több felé, a megszokottból ki-figyelésre, az erősen korlátozott létezés lavorjából kipattanva szinte táncolni kél kedvem
és naná, hogy megkerestem Tokarczuk teljes előadását...
Meghat, ahogy szándékosan ki-ki lépsz szokásos rendszerességgel a komfortzónádból, ez nekem is biztató...valahogy újraéleszt kicsit engem, és valamiféle belső mosolygás kap el, hogy megláthatom : "végső soron mindannyian összetartozunk" és ez nem úgy, hogy csupán megdicsérnélek, és az én napjaim nem változna semmit, hanem néha elindítasz valamit, amitől kedvem támad a következő napomon is felkelni, és adni az enyémeknek magamból, hinni, hogy van mim
Mikor ezt a bejegyzést írtam, eszembe jutottál, mert olyan dolgokról írok itt éppen, amiről te már rég beszéltél, csak akkor még nem értettem annyira. Olyan ez, mint mikor szétosztogattam a virághajtásokat, mert olyan sok volt, majd később minden elpusztult, ami nekem maradt. És akkor kaptam azoktól, akiknek azelőtt én adtam.
Az ingerszegény környezet...van egy füzetem, ami azért van a táskámban, hogy írjam le bele, ha útközben látok, hallok valami érdekeset. Majdnem üres. Ugyan hol láthatnék, hallanék...de majd jönnek még más idők.
jönnek,
addig is higgyünk egymásban
és abban, hogy NAP LESZ, NAP
Post a Comment