Én választottam

ezt, ami van: ezt a férjet, aztán mi döntöttünk, legyenek gyermekeink, s ha már gyerekek, miért ne legyen házunk, macskánk, nyulaink, zongoraórák, szülői értekezletek, időpontok a fogorvosnál, eme országba is a szeretet vezetett, mert megígértem, hogy a világ végére is, ha kell, a munkámat magam választottam, korlátozott lehetőségek közül, de saját döntés, s ki hitte volna a legelején, mindez mennyi mélységes örömet hoz magával? A nehézségeket nem letagadni akarom, a nem szépet nem szépítgetni, beszélni róluk szabad és kell, de a mártíromság mindenféle árnyalata nélkül, ha szabad ezt kérnem saját magamtól. Az igazán boldog napok végén a tegnapelőtti mosogatnivalóval vagyok (megint!) napirenden általában, talán mert órákig fociztam és pingpongoztam, és este tíz után állok neki tükörtojást sütni, kedvesen, szeretettel, örömtől túlcsorduló szívvel.

Onlájn

énem nem tudnám megmondani, hogy néz ki, egy Canon kamerán át megállított pillanat mindig csak egyetlen kicsi pillanat, miközben offlájn - már nem annyira gondosan szerkesztett - verzióm máris jön-megy, él, szeret tovább, ablaknyitás közben leveri - századjára is - a gyerekek által - ugyancsak századjára is - ablakpárkányon felejtett poharat, nem mondhatom például soha, most akkor egy hétig be sem lépek a facebookra, offlájn létezni kell, lett légyen bármi, túlélni, megélni, feltörölni, összeseperni, várni, míg kinyílik a bevágott ajtó, bocsánatot kérni, az utóbbi időben egyfolytában csak bocsánatot kérek, pedig én csak annyit szeretnék:
hadd legyenek kedves kis terek, hol megpihenhet a fáradt vándor, hol megáll az idő, hol nincs következő abszolválandó feladat, nem vagyunk csak te meg én, vagy csak te, vagy csak én, csak a jelen pillanat végtelensége, de
nem panaszkodom, már csak az elmúlt héten is három komplett örökkévalóságot kaptam ajándékba:
hétfőn, mikor valamelyik kisasszony hosszú haját fésültem,
csütörtökön, mikor reggel úgy mentem el, hogy tudtam, akkor jövök csak haza, ha végeztünk az összes munkával az irodában,
pénteken, mikor egyheti fizetésem hagytam virágboltban cserepek, föld és palánták, na meg egy végtelenül boldog, hosszú, kertészkedős délután, na meg egy ilyen végtelenül boldog, hosszú mondat ellenében.

reggeli gyakorlatokat

végzek a fürdőszoba nagy tükre előtt titokban: ez itt a tükör, ez itt vagyok én, álmosan, alvás után is fáradtan valahogy. kicsit gyűrötten. kinézek oldalt az ablakon, havazik. oly lassan, finoman szállingóznak a pelyhek, mint ébredés után a gondolatok. szelíden, érdek nélkül érnek földet. visszanézek a tükörbe, visszanéz rám, pontosan annyi idősnek mutat, amennyi vagyok. mosolyogni próbálok, magamra és a világra. sziasztok, jó reggelt. aztán a konyhába megyek, kapszulát teszek kis kávégépembe, előkészítem a nagy kék termoszt a friss mentateához. bekapcsolom a laptopom, majd, mielőtt munkába indulok, leírok néhány mondatot, csiszolgatásra már nem jut majd idő:
jó reggelt, ti kedvesek, kik még divatjamúlt blogokat olvastok. szeretettel gondolok rátok. ragyogni bárhol lehet: otthon, az irodában, a péknél, macskaetetés közben, mindenütt.
nektek ragyogok, nekem ragyogtok.

Meglepetés

fondant-tortákkal kelünk-fekszünk már két hete, vagy inkább három? - ki számolja,
elég annyit tudni: kicsi szívben sok szeretetet elfér,
s nekem tulajdonképpen nem is volt semmi dolgom, csak
jelen lenni, dicsérni, inspirálni, bátorítani,
észrevétlenül s  folyamatosan
törölgetni asztalról, súrolgatni padlóról, kapargatni falról a
lisztet, cukrot, kakaót, ragacsot, habot, tésztát,
hálásan, hogy ez a kevés, amit adni tudok, tökéletesen elég
a meglepetéshez, a csodához, az élethez.

a jóságért

- saját jóságomért - vívott mindennapi harcban a példázatbeli első fiú* szerepébe bonyolódom minduntalan, mert védeném körömszakadtáig a jogaimat, a szabadidőmet, az egyenlőséget - Liberté! Egalité! Fraternité! - s különben is, nem azt mondja minden valamire való szakember, meg kell tanulni nemet mondani?
mégis, úgy látom, úgy érzem, úgy tudom:
a sok nem árán szerzett, öncélú szabadság nem hoz békét, nem épít, nem tanít semmire,
s hogy mindig ilyen keserves vargabetűkkel jutok el saját, személyre szabott igenjeimhez talán csak a vezettetés része, működni mindenesetre így is működik:
először kiválasztom az útat, ami kényelmesebbnek tűnik, majd meggondolom magam, s elindulok szépen a másikon

* Mi a véleményetek erről? Volt egyszer egy ember, és annak két fia. Az apa ezt mondta az egyiknek: »Fiam, menj ki, és dolgozz ma a szőlőmben!« A fiú így válaszolt: »Nem megyek!« Később mégis meggondolta magát, és kiment dolgozni.
Ezután az apa a másik fiától is ugyanezt kérte. Ő így válaszolt: »Igen, uram, megyek!« — de végül mégsem ment ki.
- Máté evangéliuma 21:28-30

# ilovemyjob

autókereskedők, panziók, éttermek, kis kávéházak, nagy kávéházak, ruhásboltok, ipari alpinisták, kávékereskedők s ki tudja még kicsodák könyvelésének elkészítése után választhattam:
biztosítási ügynök utolsó negyedévének vagy szülésznő-praxis komplett utolsó két évének gyürkőzök neki, mondom, legyenek a szülésznők, ha már így válogathatok, így
ez utóbbi napokban eme drága hölgyek számláival és kivonataival - miket két nagy nylon-szatyorban adtak át egyszerű összevisszaságban -
szóval ezekkel vívok hősi harcot, köztük halok hősi halált naponta többször is, de megéri, mert
egyrészt ebből élek, másrészt
egyikük bankkivonatain minden hónapban találok oly pénzösszeget, mit a messzi távolban tanuló fiának küld Zsebpénz Anyától címen, az online átutalásoknál szokásos plusz megjegyzésekhez pedig oly rövid, szívbéli üzeneteket írogat, hogy:
szeretlek! gratulálok a vizsgához! örülök, hogy szombaton hazajösz! puszi! hab dich lieb! hab dich lieb!...

avagy,
sose lehet tudni, mily szokatlan helyeken találni tanítást arról, hogyan kell élni, adni, szeretni...

(váratlanul rendelés érkezett, ezért némi téli álom álmodása után kinyitottam a bolt ajtaját is, szeretettel várok mindenkit)

Szardínia 4.

Egy nyitott kapu előtt fiatalember állt széles mosollyal, mondja, van odabent egy mumifikálódott macska, biztos érdekli a gyerekeket. Really? - mondom - A mummified cat? Igen, tényleg, menjünk csak be, nagyon érdekes. A kis teremben, mindenféle szuvenír és szentkép között valóban volt egy cica, ki annak idején a Második Világháborúban az udvaron levő kis templomban - hol máshol? - keresett volt menedéket, s tán talált is, mindörökre. Kellőképpen megcsodáltuk, majd az olasz sárm és lehengerlő kedvesség csapdájába esvén adakoztunk a templom felújítására is, s - bár addig fogalmunk sem volt róla, hogy szükségünk van rá, de - vettünk még egy szegény perui gyerekek által festett tányért is, meg egy apró betlehemet karácsonyra.

Szardínia 3.

A tenger csupán néhány percnyire volt a szállásunktól. Az ott töltött idő alatt embert nem láttam, se közel, se távol, csak messziről egy macskát. Harmadik nap kettévált bátor kis csapatunk, a nagyobbak kirándulni mentek édes egy apjukkal, én, egy folyamatos köhögés miatti kimerítő éjszaka után otthon maradtam a beteg kicsivel. Rövidebb sétákra le-lementem a partra, majd vissza, végül jól bebugyoláltam a gyengélkedőt, s őt is levittem. Mélységesen élveztem a napot; a csendet, hogy végre nem hajszol semmi és senki, hogy fotózhattam, amennyit csak szerettem volna, anélkül, hogy sietni kelljen, s estére még a rengeteg társasjáték és felolvasás mellett is befejeztem a saját olvasnivalómat: életem második Merton-könyvét.
(Adjatok minden megfáradt anyának csak néha egy-egy szabadnapot, de elég egy szabad délután is, az sem baj, ha nem a tenger partján: mert ez a kevés idő - mint az öt kenyér s két hal annak idején - megtöretik, megáldatik, megsokasodik, a maradék pedig megíratik majd a blogra.)

Szardínia 2.

A második nap - mintha csak itthon lennénk - mindenféle kisebb-nagyobb gondok kezelésével telt-múlt: jobbára nyári tartózkodásra berendezett bérelt házikónkat valamennyire befűteni, beteg gyermekünket gyógyítgatni, etetni az éheseket, itatni a szomjasakat, közben belülről nézni, ahogy esik-esik-esik odakint az eső.
Internet, üzletek, múzeumok, teremtett lélek sehol, de ott voltunk egymásnak mi, s néhány társasjáték, néhány könyv... 
Délután, két zuhé között, lementünk a kietlen partra, homokos cipőben fel-alá járkálni, kagylót gyűjteni, s széltől szanaszét lobogó hajjal egyszerűen csak - mindig is szerettem volna látni, télen milyen - nézni:
csendben,
hosszasan,
ámulattal,
köszönettel
a tengert.