Thursday, October 19, 2017

Váratlan

dologból annyi, de annyi történt az utóbbi időben, hogy teljesen hozzászoktam.
Helyzetek, esetek, törések, veszteségek, kiadások - egy idő után már majdhogynem mindegy.
Csak az ezen a héten véletlenségből összetört üvegajtó-, tányér-, gyertyatartó- és pohártörmelékek darabjai megtöltenek egy egész nagy vedret.
Tegnap például az ebédlőasztal fölötti csillár esett le, magától.
Ma pedig, az irodába beérve azzal fogadott a főnököm, hogy sajnos nem működnek a gépeken a programok, nem lehet ma dolgozni.

Ezen a ponton döntöttem úgy, ha már váratlan, akkor legyen ezúttal valami jó.
Például idő. Akár több óra is, amikor azt csinálok, amit akarok. Aranyló napsütés az arcomon, naplóírás a Duna partján, kávé a sétához, képeslapok, a piacról virág, álomszerű lassúsággal felém úszó hattyúk, a gyerekeknek pedig hosszasan, szeretettel kiválasztott apró ajándékok, csak úgy, semmilyen alkalomból, csak úgy... váratlanul.

Monday, October 9, 2017

Ott álltam


szombaton is - mint annyiszor máskor már az itt eltöltött évek során - a környék valamelyik csodaszép, így ősszel már javában hideg templomában éneklő kicsiny, falusi kórus első sorában. Magam mögött hagyva az itthoni káoszt egyszerűen csak úgy beléptem, mintha egy másik időbe és térbe, egy ilyen tiszta, hűvös, ünnepélyes helyre, hol minden szónak és mozdulatnak helye, ideje és jelentősége van. Ennyi. Egyszerűen csak jó volt, mintegy ellenpontjaként az életem többi részének ott állni, végtelenül hálásan, hogy ott állhatok, mintha csak nem lennék én se más - mi többre, szebbre vágyhatnék? -, mint egyetlenegy szó, amelynek helye, ideje és jelentősége van az időnek és térnek ennek a metszéspontjában, amelyben élnem adatott.

Friday, October 6, 2017

Mikor


el kellett mennem a minap itthonról két egész plusz egy fél napra, a gyerekek gondoskodtak mindenről és mindenkiről, aki akkor éppen nálunk volt.
Felosztották maguk közt a házimunkát, főztek, takarítottak, sütöttek palacsintát, rendeltek pizzát, elmentek sétálni a nagymamával, odafigyeltek rá, hogy közösek legyenek az étkezések, s hogy meg legyen gyújtva a gyertya is ilyenkor az asztalon.
Amint hazaértem, abban a pillanatban visszaadták a felelősséget. Hangosabbra tekerték a zenét a fülhallgatójukban, eltűntek a szobájukban, azóta újból otthagyják reggeli után a tányérjukat az asztalon, s szólnom kell megint, hogy segítsenek megteríteni ebédre, továbbá szinte soha sem jut eszükbe visszarakni a sajtot a hűtőszekrénybe, mikor megeszik éjféltájban a második vacsorát.
Csak közben én már tudom, hogy sokkal többre képesek, mint amit bárki is kinézne belőlük, hogy a szavaim lehet, mind egy szemig falra hányt borsóként pereg le mellettük, de a példámat - akarják vagy sem - hordozzák.
S még azt is tudom, amit mindig is tudtam.
Hogy m é l t ó a k a beléjük vetett rendíthetetlen bizalmamra.

Wednesday, October 4, 2017

Világgá mentem,

hogy aztán ott várjak sokáig, türelmesen, kicsit dideregve egy sziklán, hátha egyszer csak felszáll a szép kilátást előlem elfedő ködtakaró.
Nem szállt fel.
Rejtve maradt a völgy, rejtve a remény és a jövő titka, rejtve a távolban a Duna, s még távolabb a hegyek vonulata is.
S csak amikor végre lemondtam, mint számomra elérhetetlen szépségről, a távoli tájról, akkor láttam meg azt, ami mindvégig ott volt a szemem előtt: a hallgatag erdőt, a hajamat hullámos tincsekbe rendező párát, néhány szem édes, túlérett szedret, esőcseppeket egy földre hullott sárga falevélen, kanyar mögött váratlanul előbukkanó gyönyörű forrást. Ki tudja, milyen halkan sűvítő hangja van egy fára lélekszakadva felrohanó mókus farkának? Én tudom. Csupán csak egyike volt azon kincseknek, amiket számlálatlanul szórt lábaim elé a velem együttérző, reggeli erdő.
Világgá menni egyébként azért szoktam, hogy elmondhassam azt, ami elmondhatatlan. Például: nem biztos, hogy bírni fogom. De hogy mégis: ha nem lehetséges, hogy könnyebb legyen, akkor hadd legyen valamennyivel több az erő.
Igazából azért vártam annyira, hogy felszálljon a köd, mert valamiféle égi jelnek, valamiféle sikeres, kerek történetnek tekintettem volna, ha kitartásom jutalmául végül megláthattam volna a tájat.
Kerek történet helyett kaptam egyetlen puzzle-darabnyit.
Válaszok helyett néhány, a lélek beporosodott rétegeit mindenestül felforgató kérdést.
Távoli kilátások helyett kézzelfogható, vigasztaló szépséget.
S ahelyett, amire vágytam, meglehet, pont azt kapom, amire szükségem van.

Tuesday, October 3, 2017

Nem tudunk

másokkal sem annál sokkal szebben bánni, mint ahogy azt saját magunkkal tesszük, ezért van az, hogy az utóbbi idők képességeimet néha szinte hogy meghaladó erőfeszítései után én ma reggel sokáig aludtam, s miután felébredtem, sokáig maradtam az ágyban, sőt, ott ittam meg a kávét is, sőt, még olvastam is, és csak úgy néztem az ablakon át az októberi esőt, egyúttal megengedtem mindenkinek, a vendégnek is, hogy saját maga keresse meg és készítse el a reggelijét, és egészen őszintén beismerem, hogy nem tudok mindennek megfelelni, aminek kellene, nem is akarok, és még őszintébben hadd mondjam el, hogy nem vagyok tökéletes, és egyúttal megengedem mindenki másnak is ezen a világon, hogy ne legyen tökéletes.

Tuesday, September 26, 2017

Kaptunk


egy csomagot a minap, volt benne alma, körte, szőlő, barack, tök, édesség, annyi üveg saját készítésű zakuszka, többféle savanyúság, nyers ételízesítő, és ki tudja még micsoda, hogy alig győztem bepakolni a kamrába, háromféle kalács - üres, diós és mákos -, de komolyan mondom, még lefagyasztott töltött káposzta is volt benne. Amikor felhívtam a küldőjét, hogy megköszönjem, már nem emlékszem pontosan, mit válaszolt, mindenesetre valami olyasmit, hogy ó fiam, nem küldött ő semmi különöset, csak amit ott ni, a kamrában, ház körül, a kertben talált, szóra sem érdemes, a kalácsot már pénteken megsütötte, reméli, nem lett közben, míg ideért hozzánk, túlságosan száraz.
#anyacsakegyvan 

Monday, September 25, 2017

Egy mondatban.

Láttam, amint egy férfi épp akkor ér oda a postaládájához a reggeli újságért, mikor az álmos gyerekekkel teli autómmal áthaladtam a kis falu központján, és láttam, amint egy kicsi mókus sértetlenül átevickél a zsúfolt utca túloldalára az iskola előtt, és új krumplis receptre találtam egy reklámújságban, és kaptam jó tanácsokat az kerthez, amit a mostani tönkretett helyett fogok létrehozni, és megfőztem az idei ősz első töklevesét, és láttam egy könyvébe mélységesen belemerült taxisofőrt az állomás előtt, és valaki takarót terített rám, mikor kimerülten elaludtam a fotelben, és én azért gyűjtöm évek óta az ilyen és hasonló pillanatokat, észrevéve, leírva vagy lefotózva őket, betöltve velük egész füzetet, szívet és elmét - bár igazából tudom, hogy csak egy játék - mert a mostanihoz hasonló embert próbáló időkben épp hogy az ilyen egyszerű, gyerekes szokások tartják egybe a világot, hitetik el, hogy az élet megy tovább, hogy az élet a legmegterhelőbb napokon is utánozhatatlanul, felülmúlhatatlanul, hihetetlenül és annyira, de annyira s z é p .

Wednesday, September 20, 2017

A félelem.


A félelemnek az a bizonyos fajtája, amire gondolok, nem más, mint az olyan dolgoktól, eseményektől való rettegés, melyeknek csak a biztos bekövetkezése tudható, minden más - a mikéntje, pontos időpontja, a hogyan továbbja, megoldása - nem. Olyan mint egy árnyék, ami követ az utcán. S amikor hajnalban egyszer csak megcsörrent a telefon, - mindig is így képzeltem el, hogy hajnalban fog megcsörrenni a telefon, - akkor már tudtam, hogy itt van. Eljött az idő. Megfordulhatok, szemébe nézhetek az árnyéknak, ami évek óta követ. Addig nézem, míg kicsivé válik, ismerőssé, elviselhetővé. Időnként majdhogynem fogást is találni az egészen új feladattal együttjáró terhen, örömön. Megváltozhatatlan. Az egyetlen szabad elhatározásból fakadó, az egyetlen szóba jöhető választás tehát az, hogy az egész helyzetet így ahogy van, egyszerűen csak elkezdem szeretni.
Mert egyedül a szeretetben nincsen félelem.
Sőt, a teljes szeretet kiűzi a félelmet.
Mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.
(1 János 4:18)

Sunday, September 10, 2017

Tükrök.


Az tény és való, hogy az egész házban nincs egy normális tükör. Amolyan nagy, egész alakosra gondolok, ami előtt lehetne hosszasan készülődni, iregni-forogni, amibe lehetne indulás előtt még egy utolsó pillantást vetni s aztán visszarohanni, hogy - teljesen feleslegesen amúgy, de - valamilyen kedvezőbb összhatás reményében teljesen átöltözzünk. Ilyen tükör azonban nincs, és ez annyiban azért mégsem egészen igaz, hogy valamelyik kisasszony szobájában van egy, csak mivel maga a tükör nagyon régi darab s ráadásul homályos is, valamint a tetőtéri kis szoba egyetlen ablakán beáramló fény amúgy is jótékony félhomályba burkolja a készülődéseket, ezért mi folyton azt képzeljük magunkról, hogy szépek vagyunk. Így mutatja a tükör, ezzel az érzéssel lépünk ki lobogó hajjal, felemelt fővel az ajtón.
Hogy aztán napközben valahol valamelyik neonfénnyel megvilágított fürdőszobai vagy próbafülkébe helyezett egész alakos tükör kíméletlenül szembesítsen a valósággal. Az álmatlan éjszakák s az évek nyomával az arcomon, a rakoncátlan frizurával, a plussz kilókkal s a ki tudja még mivel, aminek elbátortalanító hatásával mi nők, teljesen feleslegesen amúgy, de mégis kínozni szoktuk magunkat.
S mikor néha valahol valaki, valami számomra egészen érthetetlen elfogultsággal egyszer csak azt mondja: olyan szép vagy! - olyankor én tudni szoktam, nincs szükségem még arra az egyetlen homályos tükörre sem.
Csak szerető emberek szerető szemeire van szükségem.
Olyan szép minden egyes barát szeme, mint megannyi aranyszínű ablak. Mint megannyi égő gyertya. Mint megannyi ragyogó lámpás. Mint megannyi kicsi, kristálytiszta tükör.

Friday, September 8, 2017

Ősz.

Az Ősz a legeslegkedvesebb évszakom. Tudom-tudom. Már milliószor elmondtam. Idén Svédországban találkoztam vele először. Láttam az erdőkben, a tavakon tükröződő hajnali fényekben, s egy hajó fedélzetén vagy a mólón, ahogy kifújta belőlem a maradék szomorúságot is a szél. Láttam a pirosra festett faházak függönytelen ablakainak párkányán esténként felkapcsolt lámpák fényében. Ott volt a vendéglátóink kedvességében, az éjfélig is elhúzódó beszélgetésekben egy-egy pohár bor mellett, az egymással megosztott történetekben, s abban is, hogy süthettem köszönetképpen egy tortát a konyhájukban.
Svédországban borongósak az őszök s végtelen hosszúságúak a telek. Ilyenkor születnek az új ötletek, az új dalok, versek, ebben a látszólagos semmittevésben, ebben a növekedéshez oly szükséges megpihenésben. 
A végigdolgozott nyár után jó volt messzire repülni, szépet látni, s most jó, nagyon jó újból belesimulni a hétköznapokba. Hiszen itt vagyok a legtöbbet, itt történnek az igazi csodák is: itthon, a konyhámban, az íróasztalnál, és leginkább bennem, itt legbelül.
Ha közben túl nagy lesz a szürkeség, ha mind korábban száll le az éjszaka: én is lámpást gyújtok, ahogy a svédektől tanultam.
Világítson minden ablak, legyen fényes minden tekintet, ne legyen mégse olyan sötét az éjszaka...

Thursday, September 7, 2017

Útközben.


Ma úgy esett, hogy egyedül utazom Magyarországról Németországba. Otthonról haza. Vonattal. Útközben vagyok. Az utolsó kilométereket az erdőn át már lehetetlen ilyen későn tömegközlekedési eszközzel megtenni, várom hát a lassú sötétedésben, egy még nagyobb lassúsággal elfogyasztott kávé mellett, hogy értem jöjjön valaki.
Útitársaim s köztük jómagam sokszínűségére viszont, egy rossz szó, nem sok, annyi sem lehet. A következő személyek és személyiségek társaságában töltöttem a mai napomat: egy fiatal angol szerelmespár, egy enyhén ittas roma családapa, aki felváltva hol nótázott, hol nemlétező angol nyelvtudását csillogtatta, aztán később Bécsben leült velem szemben egy hangosan telefonáló nő, akinek így végül sokkal többet megtudhattam a magánéletéről, mint ahogy én azt valaha reméltem vagy szerettem volna, aztán egy kutya és a hozzá tartozó gazda, s végül egy iszonyúan ápolatlan, magában beszélő őrült. Miután a következő állomásnál jegy hiányában letessékelték a vonatról, egy két idősebb hölgyből s egy orrkarikás tinédzser lányból álló alkalmi társaság, kiknek fél füllel, akaratlanul kihallgatott értelmes, kedves társalgása órákon át magával ragadott, meghívott, hogy üljek át én is közéjük. Hamarabb is odaülhettem volna, mondták, hisz még ők is szenvedtek a szagtól, látványtól. De én elég élhetetlen vagyok s nem is akartam megbántani szegényt, hisz van baja így is épp elég, gondoltam, ezért nem ültem el a közeléből. Aztán még beszélgettünk egy ideig így négyesben, a két idősebb hölgy, az orrkarikás lány és én. Magamat fogalmam nincs, egy szóban minek nevezzem. Legbelül mindenki kortalan. Szép volt.
Jó utat, viszontlátásra, köszöntem el leszálláskor mosolyogva.
Jó utat, jó utat, köszöntek el útitársaim is mosolyogva. Jó szórakozást, tette hozzá az orrkarikás lány.
Még hallottam, ahogy hátam mögött egyikük megjegyezte: mennyi, mennyi színes találkozás!
Ahogy élünk, úgy utazunk, s ahogy utazunk, úgy élünk. Csak önmagunkat tudjuk adni, semmi mást. Mindenesetre, vannak ilyen napok. Nem teszünk semmi hőstettet, nem születnek tanulságos történetek. Nem marad meg belőlük más, csak néhány futó, véletlen találkozás...egy-egy ablakból megpillantott, tovarohanó állomás, peron, hideg kávé, végeláthatatlan várakozás mielőtt estére hazaérkezünk.

Tuesday, August 29, 2017

Az élet értelme.

Nemrég azt találtam válaszolni, gondolkodás nélkül egyébként, valakinek arra a kérdésére, hogy mi az élet értelme, hogy: a kapcsolat. Istennel, magammal, másokkal. Így utólag úgy gondolom, még a sorrend is stimmel. Így utólag még azt is gondolom, ez egy bölcs mondat, sokkal bölcsebb, mint amilyen én magam vagyok, vagy amilyennek esélyem van valaha is lenni. Mondhatom így is: nálam egy mérettel nagyobb. Ott van rá az egész életem, hogy belenőjek.

Új naplót kezdek. A régi, csodaszép, bőrkötésű, aranyozott szélű barnát, amit nagyjából egy éve kezdtem el írni, teleírtam, telesírtam. Egy napló a saját magammal való kapcsolatot segíti, ezért nem lehet másféle, csak olyan, mint amilyen én vagyok és amilyenné apránként válok. Engem nem zavar, hogy tele van firkával, félbeszakadt mondatokkal, hogy van benne kávé- és könnyfolton át minden, hogy vannak oldalak, amiket csak úgy áthúztam, hogy nem néz ki túl szépen, hisz én sem nézek ki túl szépen, így illünk is egymáshoz, a naplóm és én. Most újat kezdek, a borítója ennek is nagyon szép, a színe törtfehér, rajta aranyozott pöttyök. A régit akár el is dobhatnám, egyszer talán meg is teszem, hiszen nem tartozik a tartalma senki másra. Ha kidobom sem vész el, ha kitépem a lapjait sem vész el, mint ahogy az életem sem válik értelmetlenné csak attól, hogy lassan elmúlnak a napjai, s hogy egyszer én is meghalok. Ha csak kicsit is jobb emberré váltam, hogy írhattam bele, nem vész el. Ha csak kicsit is szebb a világ attól, hogy én is vagyok, nem élek hiába.

Csomagolok amúgy.  Utazunk. Egy 42x32x25 cm-es táskába kellene bepakoljak úgy öt napra való ruhát és mindent, amire még szükség lehet. Szögezzük le: a könyveimre szükségem van. Csak az a baj, hogy én mind a négyet, ami most érdekel, szeretném magammal vinni. De akkor nem fognak beférni a ruhák. De ha valamelyiket is itthon kellene hagynom - hiszen tudom-tudom, hogy öt nap alatt akkor sem fogok tudni ennyi könyvet kiolvasni, ha nem alszom, nem eszek, nem beszélek senkivel, nem nézek meg semmit -, az nekem olyan érzés, mintha el kellene döntenem, hogy a jobb kezemet vágják le, vagy a balt. Nem túlzok túlságosan túlzottan, sajnos. Help me. Segítsen valaki, ha csak egy kicsit is, de normálisabbnak lenni...

Sunday, August 27, 2017

A hegy.


Ha akkora hitünk volna, mint egy mustármag, és azt mondanánk ennek a hegynek: Menj innen oda! - odamenne, és semmi sem volna nekünk lehetetlen.*
Én azt szeretném, ha megmaradna szépen minden hegy a saját helyén. Szeretném legközelebb is megtalálni őket, ha arra járok, Retyezát, Parãng, Kékestető, Zugspitze, de még ez a kis domb is a házunk mögött maradjon csak ott, ahol van.
De ha lenne bár mustármagnyi hitem, nem gondolnám azt, amit gondolok változhatatlannak vélt emberekről, kőbe vésett szokásokról, zsákutcába jutott kapcsolatokról, s nem lenne annyira nehéz megbocsátani századjára is ugyanazt a hibát, nem fejezném be helyette senkinek a mondatát, nem gondolnék senkit sem javíthatatlannak, nem vélném senki betegségét gyógyíthatatlannak, senki történetét reménytelennek, senki véleményét az egyetlennek, főleg a saját magamét nem.
A hegy az egyáltalán nem is hegy.
A hegy az én vagyok, a saját konok mozdíthatatlanságomban vagyok az.
S nincs nagyobb csoda annál, mint mikor én magam képes vagyok megmozdulni, innen oda menni, változni, gyógyulni, újrakezdeni, élni, remélni, szeretni. Főleg szeretni. Mert nem marad meg csak a hit, a remény, a szeretet, e három, ezek közül pedig legnagyobb nem a hit, nem a remény, hanem egyedül a szeretet.
#vasárnapigondolatok

* Máté evangéliuma 17:20

Friday, August 25, 2017

Tükör által homályosan.


Miközben felaprítom a túlérett barackokat a süteményhez,  
és kissé hamarabb indulok el itthonról reggelente, hogy lassan autózhassak végig a dombok között,
és miközben látni vélem az út mentére potyogott almákon ahogy megcsillannak az ellenfényben a harmatcseppek,
s ahogy szeretettel és nagyon fáradtan elkészítek még késő este egy nagy fazék levest a másnapi ebédhez,
és előveszem a tornamatracomat a felújítási káosz ellenére, hogy elvégezzek, ha csak néhány gyakorlatot is,  
és olvasok, elég sokat, Zsuzsa Bánk, Orhan Pamuk és Arundhati Roy könyvei a legjobb barátaim idén nyáron,
s míg megsimogatok egy kórházi takarón nyugvó ráncos kezet,
míg meglepetéseken töröm a fejem, s igyekszem teljesíteni, ha teljesíthető, valakinek a kívánságát,
s miközben folyton lefotózok, többnyire csak úgy, magamnak, minden szépet és jót, amit csak utaimon észreveszek,
s míg hallgatom a konyhából éppen kiszűrődő edénycsörömpölés és nevetés hangjait - palacsinta készül! -
közben én milliószor is azt érzem, hogy ezek közül egyetlen egy is elég lenne.
Egyetlen ennyire kedves és jó dolog létezése is elbizonytalanít, torkomra forrasztja a panaszkodó szót.
Hiszen olyan szép a nyár!

A mennyországnak egy-egy darabkáját itt a Földön ha észreveszem, ha azt a magam vagy mások számára megteremtem, az képes megőrizni a honvágyat, s nem engedi kialudni a reményt arra nézve, hogy létezik valahol az egész is. Az eredeti. Az igazi.

A mindennapi emberi élet töredezettségében is annyira, de annyira szép. Persze, szépségében is pont annyira töredezett.
S mégis képes, ha csak homályosan is, ha csak részlegesen is, visszatükrözni - mint ahogy egy törött tükör egyetlen darabja is képes visszatükrözni - az egész végtelen eget.

Wednesday, August 23, 2017

A tartalék.


Az igazán mély, tartós, mindenre elszánt, visszavonhatatlan, felemelő, erőt adó kapcsolatok - Istennel, önmagammal, másokkal - el tudják viselni az erőt próbáló, borús, hideg napokat is.
Tudják hordozni úgy az árnyékot, mint a fényt, a közelséget s távolságot, a jót is, a rosszat is.
Ha mindannyian kapunk és adunk, bőséges, jóhiszemű, nagyvonalú, pazarló odaadással ha adjuk másoknak mindig saját magunkat, akkor jöhet az élet gondja is.
Rohanás, csend, felcsattanó türelmetlenség, félreértés, csalódás, időhiány, erőhiány, kedvhiány, belefáradás, mittudomén: legyen szó csupán csak egy egészen egyszerű fürdőszobafelújításról a hétköznapok ráadásaként... - mindegyiket ismerem, személyes jóbarátom mindegyik.
Mégis. Van elég tartalék. Jut is, marad is. Ne féljünk! Fenségesen megélünk belőle míg csak el nem fogy, de ha jól beosztjuk, még utána is megélünk belőle addig, ameddig.

Sunday, August 20, 2017

Vasárnap reggel.


Hajnalonként szokott rámtörni. Mintha leplet borítanának rám, amitől összeszorul körülöttem a tér, eltűnik lassan fölöttem az ég, s egészen apróra húzza össze önmagát idebent a szív. Attól félek, hogy nem leszek elég. Hogy csalódást okozok. Hogy nem fog sikerülni, nem fogok tudni fontos kérdésekre válaszolni, nem leszek hiteles, s egyáltalán nem fogom tudni megoldani, az életet nem, de még egy egyszerű vacsora elkészítését sem, hiába hogy annyiszor megoldottam már. Olyan ez, mint mikor néhány hete egymagamban levezettem 1500 km-t négy különböző országon át, de ha sokáig töprengek, s elkezdem végiggondolni, mikor melyik pedált is kellett lenyomni, már nem vagyok benne biztos, tudok-e hát én egyáltalán autót vezetni. Nem értem ezt az időnkénti megtorpanást, ennyi év után meg végleg nem értem, hogy hova tűnik a rutin adta biztonság, a tapasztalat s a bölcsesség hogy hova tűnik, de tény, hogy eltűnik, s én úgy állok a dombok mögött lassan felkelő Nap felé fordítva gyűrött arcom, mint egy kezdő, bizonytalanul, gyengén, félve, majdhogynem rettegve a feladat ragyogó nagyságától. Időm legnagyobb részében just do it alapon egyszerűen csak teszem a dolgom, mint mindenki más, jól-rosszul, az éppen soron következőt, anélkül, hogy különösebben belegondolnék. Hajnalonként szokott csak néha rámtörni, az élet hihetetlen szépsége és nagysága ilyenkor késztet leborulásra, s nem tud felemelni semmi más, csak egy mondat, életem legfontosabb mondata, a legrövidebb és legszebb igehirdetés, amit valaha hallottam: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. (2 Kor 12:9) 
 

Friday, August 18, 2017

Kelekótya.


Nemrég egy csütörtöki munkanap végén úgy köszöntem el az irodában, hogy mindenkinek szívből szép hétvégét kívántam, majd elindultam hazafelé.
- Ugye tudja, Fráu Prodán - szólt utánam a főnök -, nincs még hétvége, holnap még be kell jönnie dolgozni!
Ma, egy pénteki munkanap végén úgy köszöntem el, hogy viszlát, végeztem minden munkámmal, holnap reggelre legyenek szívesek kikészíteni valami újat az asztalomra.
- Ugye tudja, Fráu Prodán - így a főnök -, hétvége van már, holnap nem kell bejönnie dolgozni!
De amúgy rendben vagyok, eléggé megbízható és pontos szereplője a precíz német munkaerőpiacnak, csak az időt érzékelem egy egészen kicsit másképp, mint a kalendárium, s ha békén hagynának, még ez sem lenne világvége, hisz amit emitt lecsippentenék, azt amott becsülettel, tisztességgel hozzá is adnám.

Wednesday, August 16, 2017

Valamelyik


kisasszony már időtlen idők óta szeretne raszta-frizurát. Attól még hogy mi felnőttek ennek semmi értelmét nem látjuk, hogy sajnáljuk rá a pénzt, az oda-vissza öt óra utazást a legközelebbi nagyvárosba, ahol hozzáértő afrikai asszonyok készítenék el, hogy egyáltalán nem értünk hozzá, s ezért aggódunk, nehogy tönkremenjen a gyönyörűszép haja, hogy vitatkozunk felette és miatta, hogy szerintünk nem praktikus és nem is szükséges, attól még ő szeretné. Kitartóan, sóvárogva, nagyon-nagyon. Sokba kerül, persze, s hát mennyi szegény gyermeknek segíthetnénk helyette! - kiált fel utolsó, mind erőtlenebbé váló érveléssel az apja. Segítünk rajtuk is, nem is keveset. De én már tudom egy ideje, hogy meglesz az új frizura. Még akkor is, ha az én szempontomból nézve ez csak ürügy. Hisz bár szerintem is szép, túl sokáig nem fog tartani. Elmúlik, mint a divat, mint a nyár, mint a reggeli köd a dombok fölött. Ami megmarad, az egy érzés. Hogy ő fontos. A vágyai, az elképzelései, az ízlése, a stílusa, az egyedisége, az egyénisége, egyszóval ő maga a fontos, mindenestül, ahogy van. A fonat-rengeteg a fején csak drága. A fontosság tudata a szívében viszont egyenesen megfizethetetlen.