Ébresztés.

Múlt héten kedden vagy szerdán írt nekem a szomszéd lány, hogy otthon vagyok-e. Mert nyilván egyszerűbb írni, mint átnézni a másik udvarra, vagy megtenni azt a néhány lépést és becsengetni a másikhoz. Én is, ha adni szeretnék neki az éppen elkészült süteményből, megírom, jöjjön csak ki egy kicsit a bejárati ajtó elé. Szóval írt, s én visszaírtam, hogy nem, nem vagyok otthon, de szombat este érkezem, miért kérdezi. Csak azért, írta, mert jövő pénteken elutaznak egy hétre, nem-e tudnám etetni közben a tengeri malacait. Hát hogyne, szívesen, mint mindig. Ez eddig rendben is lenne. Csakhogy. Ma reggel, épp hogy megérkeztem a munkába, mikor újabb üzenetet küldött, hogy csütörtökön, tehát holnapután érkeznek haza, nagyon köszöni, hogy gondoskodom az állatairól. Azt hittem, rámszakad az ég. Biztos az én hibám, de én úgy értettem, a jövő péntek az a jövő hét, tehát a közben eltelt napok miatt már a mostani hét péntekét jelenti! Gyorsan hazatelefonáltam, szerencsére a férjem még otthon volt. Csak annyit mondtam neki drámai hangon, legyen szíves menjen át a szomszédhoz, pillantson be a malacok ketrecébe, és mondja meg, hogy élnek-e még. Éltek. Valahogy, nem tudom hogy, de túléltek. Kaptak gyorsan enni, inni, s szerencsére nem tudnak beszélni, tehát nem fogják tudni elmesélni a gazdáiknak, hogy majdnem éhen haltak.
Ha addig csak amolyan szokásos, félig éber módon evickéltem volna át a reggelen, ott és akkor teljesen felébredtem. Még órák múlva is hangosabban vert a szívem az ijedtségtől.

És azt említettem már, hogyan lehet igazán éberré válni egy csésze kávétól? Mert nem úgy, hogy megiszom. Hanem úgy, hogy véletlenül ráborítom a klaviatúrára.

Ház a domb tetején.

Egyszer olvastam egy olyan könyvet, melyben arra próbáltak rávezetni, hogy képzeljünk el magunknak egy belső házat. Egy hajlékot, amolyan menedékfélét a lelkünknek. Ahova visszahúzódhatunk, ha éppen zavaros a világ odakint. Egy belső kamrát. És nem tudtam elképzelni. Akartam, de elakadtam már ott, hogy nem tudtam eldönteni, hova építsem.

Kibéreltünk Toszkánában egy házat, illetve egy háznak egy részét, néhány napra. Ez a ház külön is volt, meg nem is. A legközelebbi falu néhány kilométerre, oda autóztunk be kenyérért, sajtért, tojásért, dinnyéért. Amúgy a ház az erdőben állt, egy domb tetején. S akkor eszembe jutott, hogy a szülői ház is, ahol felnőttem, egy domb tetején áll. S utána sok helyen laktam, mindenféle tömbházban, sorházban, mikor mire telt, de sehol sem voltam olyan boldog, mint itt, ahol most. Az otthonunk, a ház, amelyben élünk, egy domb tetején áll. Úgy gondolom, most már annyival közelebb lennék annak a belső háznak az elképzeléséhez is, hogy tudom: egy dombra építeném, egy erdő közvetlen közelébe. Nem tudok annál szebbet elképzelni, mint amikor hajnalban kilépek a balkonra, s még így nyáron is kicsit dideregve, szorosabbra húzom magamon a kardigánt, közben pedig lenézek a völgyre.

Frances Mayes Napsütötte Toszkána című könyvét egy könyvesbolt kirakatában pillantottam meg, Sienában. Megvettem, s míg hazaértünk, ki is olvastam. Egy asszonyról szól, egy házról, egy felújításról, és ennél sokkal többről. Úgy szerettem olvasni! Új kedvet hozott a főzéshez, a kerthez, a ház szebbé tételéhez.

Hazaérve aztán persze egyszerűen csak örülök néha, hogy élek. Hogy úgy-ahogy, de a legfontosabb dolgokat azért elvégzem. Minden nap van főtt étel az asztalon, van tiszta ruha és tiszta ágynemű. Van jó szó, vannak álmok, dúdolgatós főzések a konyhában, új receptek, kedv és mosoly, és persze könnyek.

Van egy asszony itt is, ja, az lehet, hogy én vagyok, egy ház, s ennél van, remélem, sokkal-sokkal több. És mindez valahol, valakiknek akkor is nagyon fontos, ha erről egészen biztosan nem fog könyvet írni senki.

Ötperc.

Csak öt perc reggel, egy csésze kávéval a kezemben, a balkonon, míg újból végiggondolom, még mielőtt elkezdődik a nap, hogy ki vagyok. Hogy mit akarok.
Öt percnyi szünet, mielőtt hozok egy döntést, vagy írok egy levelet, vagy kiadom magamból a dühömet, vagy elindulok lefelé egy csúszós lejtőn.
Öt tudatosan eltöltött perc a kegyelem társaságában, mikor szerethetetlennek és elutasítottnak érzem magam.
Öt perc az igazság társaságában, mikor tévedhetetlennek képzelem magam.
Sok-sok ötperc, mint megannyi kicsi saját Toszkána, csak úgy, szétszórva a nap folyamán, a káosz közepén, az elvégzendők mentén, ebédszünet előtt, vagy főzés közben, nagylelkűen és tervezetlenül, csak addig, míg elzongorázok egy-egy rég elfelejtett dalt, vagy lejátszunk egy-egy kártyapartit, vagy elolvasok két oldalt a megkezdett könyvből, vagy kifejezetten és szándékosan semmire se pazaroljuk a drága időt: így jó előre elhatározom őket.
Mielőtt újból belevetem magam a hétköznapokba, a nyári szívemet őrzendő: ünnepélyesen megfogadom őket.
Nem tologatom el a kimerülés szélére. Nem hagyom a munka, vagy a nap legvégére.
Mi emberek, vagy legalábbis én, sokszor azzal vagyunk a legjobban elfoglalva, hogy elfoglaltak legyünk. Mintha ez bárkit is igazán érdekelne, vagy ettől bárki is jobban csodálna, szeretne.

Az ötperc nem hosszú. Nem sok köze van az óramutatóhoz, mivelhogy nem idő-, hanem szívegység.
Az ötperc nem sok. A különbség néha mégis az egész világot jelenti.

Sommerherz.

Úgy vártam ezt az öt napot, s úgy számoltam, hányat kell még aludni indulásig, mint ahogy csak a gyerekek és a gyermekszívűek tudnak várni és visszafele számolni.
Először is előkerestem a világjáró kalapomat, azt, amelyiknek akkor szakadt be kissé a széle, mikor két évvel ezelőtt akkorát estem a hegyen.
Aztán kölcsönkértem néhány könyvet, s elővettem azt a néhányat is, amit féltve őriztem - eddig és emiatt - önmagamtól.
Elvégeztem minden határidős munkámat az irodában. Itthon rendet raktam, főztem valamennyit előre, s megszerveztük, ki vigyáz távollétünkben a Mamára.
Aztán elindultunk.
S bár azóta vissza is jöttünk, a nyár attól még tart. A nyár még nem ért véget!
Abban reménykedem, megőrizhetem az ilyenkor rám jellemző könnyedségnek és vidámságnak legalább egy kis részét, s amihez nem kell tulajdonképpen semmi más, csak annyi, hogy néhány napig annyit alhatok s annyit olvashatok, amennyit csak akarok. Néhány napig elég annyi is, hogy egyszerűen csak vagyok.
Slow-food, coffe-to-stay, hosszú-hosszú séták, ennél nem sokkal több. De ennyi elég ahhoz, hogy érezzem:
önmagát utolérve, kicsit megpihenve, ritmusát a szélhez, a faleveleken átcsillanó napfényhez, a kanyargó utak porához, s a nyári esők illatához igazítva kicsit másképp dobog, a szívem átmenetileg kicsit másképp ragyog, s elhatároztam, míg be nem köszönt majd az ősz, marad még egy kicsit
S  o  m  m  e  r  h  e  r  z  .

Képeslap Jézustól.

Ne legyen még vége a nyárnak! Ne legyen a hirtelen darabokra hulló esőfelhőknek! Ázzanak csak továbbra is újra el az odakint a már épp hogy megszáradt ruhák! Ugye, ha eddig nem, ezután sem válik belőlem olyan felnőtt soha, kiben nem ébred sóvárgás egy nyári zápor láttán kirohanni az udvarra? Javaslom, főzzünk minden nap lekvárt abból a két maroknyi málnából, mit az erdőben szedtünk volt még tegnap, miközben pirosra csípte meztelen lábunkat a csalán. Induljunk esti sétára minden egyes sötétedés után. Szedjük össze titokban az út szélére potyogott almákat a tanácsháza mellett, s keressük elő hozzájuk azt a régi almás pite receptet. Képzeljük azt, hogy az égen átsuhanó felhők mind-mind angyalok! És ne csodálkozzunk rajta, ha munka után hazaérve, az amúgy folyton csak üres postaládában egyszer csak találunk egy Jézus által írt, személyesen nekünk szóló képeslapot.

Béke.

Nap végén, mikor véget érnek a háborúk, melyekbe legjobb szándékaim s legőszintébb igyekezetem ellenére is belekeveredtem, nem vágyok már semmi másra, csak egy sétára az alkonyodó ég alatt a csendes erdőben. Csak egy tóra, mely mellett elhaladhatok útközben.
Néhány napja azt mondta - gondolom, amolyan megelőlegezett bizalomként és kegyelemként - nekem valaki, akivel épp a mindennapjaim csetlés-botlásait, s pont azt osztottam meg, mennyire nehezen találom a nyugalmat saját magamban, s hogy mennyivel könnyebben sírom el magam, mint régebben, szóval azt mondta, hogy soha életében még ilyen türelmes embert, mint én, még nem látott.
Könnyű úgy kiegyensúlyozottnak lenni, ha nem történik semmi olyasmi, ami kizökkentene a megszokott nyugalomból. Könnyű, ha nem kell nap mint nap olyan embereket elhordozni és szeretni, akik megnehezítik az életet.
De nem tudom, lehet-e igazi a remény, s a türelem mindaddig, míg próbára nincs téve, talán hosszú időn át, talán minden nap. A valódi értéknek általában valódi, nehezen megfizethető ára van.
Nap végén néha csak egy séta az egyetlen, amire még vágyom, s egy tó, mely mellett megpihenhetek, melyben lehajtott fejjel is megláthatom az eget.  
Fordulj csak meg, hadd készítsek rólad egy fotót - mondta az útitársam. Megfordultam, hagytam magam ellenkezés, szépítgetés nélkül, csak úgy, ahogy voltam, megörökíteni.
Utólag elnézve a képet, békét látok.
Békét a tó tükrében, békét az arcomon.

Időtálló.

Nem emlékszem már, mióta is van meg a kockás, pamut anyagból varrt, piros szívekkel díszített ingem.
Szinte biztos vagyok benne, csak nem tudom, miért pont ezt tartom észben, hogy ezt viseltem, amikor bemutatták a magyar mozikban a Keira Knightley főszereplésével készült Büszkeség és balítélet című könyv filmadaptációját, amit kétségbeesésemben mentem el megnézni amúgy, s a józan eszemet megőrzendő még akkor, miután hat hétig ki sem léptem a lakásból, mert egymás után lettek bárányhimlősek a gyerekek. Ez 2005 őszén történt, de az ing ennél jóval régebbi darab lehet, s már akkor sem volt új, mikor, már nem emlékszem hogyan, de hozzám került. Akárhogy is számolom, minimum, hogy nagyjából egyidős a lányaimmal, akik közül a nagyobbik éppen sikeresen leérettségizett s három és fél év múlva pont annyi idős lesz, mint amennyi én voltam, amikor ő megszületett, s amikor talán a kockás ing is az enyém lett.
Az évek során kicsit talán megfakult. De mind nagyobb és különlegesebb szeretettel mosom, vasalom, majd akasztom be a szekrénybe, s mivel - én nem értek hozzá, de állítólag - újra divatosnak számít, sose lehet tudni, ki fogja hordani legközelebb. Mert együtt használjuk már, a gyerekek és én.
A mindenkié. Emlékeket idéz és hordoz. Megőrizhető, megosztható és továbbadható.
Időtálló - mint az anyai szeretet.

A nálam

ügyesebb háziasszonyok valódi befőttesüvegekbe tesznek el a nyár valódi terméseiből lekvárok, savanyúságok, szörpök, kompótok formájában télire valót.
Én most inkább csak egyetlen, s csak kívülről üresnek tűnő üvegbe gyűjtöm a pillanatokat.
A saját kertemben történő, szerény levendulaszüret utáni illatát a kezeimnek. A kora reggeli perceket munka előtt a balkonon. A hársfák illatát, ahogy észrevétlenül betöltik az autó belterét mikor áthaladunk a falu apró főterén. A dombokon a lekaszált fűcsomók szépen elrendezett látványát. A búzatáblák lassú aranyba fordulását. Hozzá Sting Fields of Goldjának dallamát. A nyitott ablaknál végigaludt hűvös nyári éjszakákat. A szúnyogcsípéseket. A csillagos eget. A sok túlóra után meglepetésszerűen kapott néhány szabadnapot. S az elhatározást, hogy akkor megéri másfél napra is, a hirtelen esősre forduló időjárásban is elmenni nyaralni, s közben csupa olyan dologgal múlatni az időt, amit itthon is megtehetnénk akár.
De nyár van. S a nyárhoz hozzátartozik a koffer, az én kofferemhez pedig, gyógyhatású kísérőként, a levendula s a kamilla is. Hozzátartoznak az elindulások s megérkezések, a becsomagolások s kicsomagolások. Bármerre járok, veszek egy-egy képeslapot, hazaérve felragasztom a konyha ajtajára. A tovatűnő pillanatokat külön, csak erre a célra tartogatott befőttesüvegbe gyűjtöm. Mindegyiket egyenként megbecsülöm. Félreteszem. Abban reménykedem, hogy mikor újra előveszem, bearanyozzák majd, kicsit fényesebbé teszik majd, ha eljönnek, a hideg, sötét, hosszú téli estéket.

Szavak.

Van-e értelme még a szavaknak a mai fegyverekkel, szeméttel, szegénységgel és falakkal zsúfolt világban?
Igen. De csak akkor, ha éled is azt, amiről beszélsz.

#wimwenders #film #amanofhisword #szavak

Napok romjai.

Vannak napok, melyek úgy törnek össze, mint szép, kézzel festett leveses tálkák, ha véletlenül leesnek a tálcáról.
Összetörnek csak úgy, mindenféle különösebb ok és cél nélkül, menthetetlenül.

A mindenkori naplóm első lapjaira írt mondatok tartópillérek, tartják bennem a lelket, emlékeztetnek, ha felejtek - ezeket olvasom, mikor a napok összetörnek.
A "remember where you came from, remember who you are" mondatban nincs semmi egetrengető. De nekem fontos, sőt, dallam is kapcsolódik hozzá, s egy csodálatos hang, a kedvenc énekesemé, s kanyargó utak emléke a dombok között, miközben egy egész hosszú, nehéz időszakon át rongyosra hallgattam napi utazásaim közben - mert belőlük éltem - a legkedvesebb lemezeimet.  
Emlékezz arra, honnan jöttél. Emlékezz arra, aki vagy.

A félresikerült napok is véget érnek. A dombok mögött ilyenkor is lemegy a Nap.
Valamelyikünknek eszébe jut elővenni azt a néhány videófelvételt a régi időkről, mikor még egészen kicsik voltak a gyerekek. Egyszerű, rövid, beállítatlan felvételek ezek, az akkori hétköznapi életünkről: az esti éneklésekről, egy karácsonyi ajándékbontásról, ahogy rácsodálkozunk egy szép naplementére vagy ahogy nap végén vacsorát főzök a régi, kicsi konyhánkban.
Nézzük régi önmagunkat s megvigasztalódunk. Megszelídülünk. Nagyokat nevetünk.
El is felejtettem, hogy volt idő, mikor olyan türelmes, nyugodt és odaadó voltam. Olyan kedves.
De emlékezem, honnan jövök, s arra is, hogy ki vagyok.
Emlékezem, hogy ki szeretnék még mindig lenni.

A cserepeket szinte soha nem dobom el csak úgy. Mindig összeszedem őket.
A napokét is, mert talán írok még később belőlük valami szépet.
A földre ejtett tányérokét, csészékét is, mert talán még megragaszthatóak.
Soha többé nem lesznek olyanok, mint előtte, persze.
De a törés mentén keletkezett rések, s mert az összetört dolgok már nem tökéletesek, alkalmassá tesznek valami egészen másra.
A szép, kézzel festett leveses tálka ragasztás után is ereszti kissé a vizet.
Ültettem hát bele egy paradicsompalántát.

Kérdések.

Milyen világ az, ahol gyerekeket bántalmaznak, kislányokat molesztálnak, vagy családokat szakítanak szét? Milyen világ az, ahol nem biztonságosak a városok, az utcák? Ahol visszatekerik a kilométerórát, s csalják, ahol csak tudják, az adót. Ahol szemetet dobálnak az óceánba, s bálnák halnak bele az elfogyasztott műanyagba. Milyen világ az, hol terror és félelem folyik a híradóból? Ahol szégyen megöregedni, vagy gyengének lenni, s embereket kezelnek úgy, mintha testük-lelkük eladható árucikk lenne csupán. Milyen világ az, ahol a bőrnek színétől függ a tisztelet, s attól is, ki hova született? Milyen világ az, ahol értelmetlen balesetek történnek? S ahol gyerekek éheznek Afrikában, az milyen világ?

Szabad-e ilyen világban egyáltalán nevetni?
Finom ételt enni, epres fagylaltot és tortát, szépen megterített asztalnál?
Vasárnap reggelenként ünneplőbe öltözni.
Útközben a buszon verset olvasni.
Gyermekeket nevelni, rózsát ültetni, és fákat.
Kigazdálkodni - bár észrevétlen csepp a tengerben - néhány kisgyerek napi étkezését a világ túlsó felén valahol.
Szép dolgokról írni naplót szépen, vagy ha nem lehet, csak úgy naplót, csak arról, ami van.
Csillagszórót gyújtani.
Szabadságra utazni a tengerhez.
Szelektíven gyűjteni a szemetet.
Imádkozni, énekelni, ünnepelni.
Reggelenként fairtrade kávét inni.
Tájékozódni, olvasni, együtt érezni.
Megelégedettnek lenni, igazságosnak, egy kicsit naivnak is talán, s könyörületesnek, emberinek.
Szeretni, reménnyel teljesnek megmaradni egy ilyen világban lehetséges-e vajon? Megéri-e?

De ha nem tennénk...

Akkor az milyen világ lenne vajon?

(Ch.Brudereck  Ritual im Widerspruch c. rövid verse alapján, azt kiegészítve, továbbgondolva. S mert nem tudok más módot, hogyan máshogy lehetne élni egy ilyen világban, amelyben élnük adatott.)

Harry.

Így neveztük el, mert akkoriban volt az angol hercegi esküvő, mikor hozzánk került.
Őszintén szólva, nem sok esélyt adtam annak, hogy itt marad. Vagy hogy egyáltalán életben marad.
És mégis itt van, mégis életben, így több, mint három hét elteltével is.
Szabadon, és mégis kötődve hozzánk.
Nincs saját fészke, ételt sem tud annyit szerezni magának, hogy attól jóllakjon.
Összebarátkozott az egészen távoli szomszédokkal is, de ha kiállunk a balkonra és elkiáltjuk a nevét, előbb-utóbb hazarepül. Rendszeresen bekopog a tetőtéri ablakokon, tudja, ott laknak a gyerekek.
Esténként mindig biztonságos helyre tettük eddig. Nem is tudom miért. Olyan apró, olyan védtelen, annyira nem tud vigyázni magára. Egyszerűen csak féltettük az éjjeli és kora reggeli veszélyektől. A macskák mindig éjjel és korán reggel indulnak vadászni ugyanis.
Múlt éjjel hatalmas vihar volt. Mi pedig hiába kerestük este, hiába hívtuk, nem jött haza. Igaz, a nagy zuhéban nem is hallhatta a hangunkat. Szinte láttam magam előtt, ahogy balga szokásához híven, esőben nem húzódik eresz alá, csak úgy áll a földön, mind inkább elnehezedő szárnyakkal.
Elalvás előtt titokban mindegyikünk mondott érte egy fohászt, azt hiszem.
Reggelre hazajött.
Ott volt a balkonon, ahogy kiléptem egy csésze forró kávéval a kezemben.
Csak úgy rámcsipogott vékony hangján a sarokból, a virágcserép mellől.
Csak hogy jelezze, itt van még, túlélt még egy napot.
Csak hogy barátságos, kicsi, élõ példázatként megtanítson, eszébe juttasson valami nagyon fontosat az olyan hitetlen, feledékeny, a gondviselésben oly gyakran kételkedõ személyeknek, mint amilyen én vagyok.

Utak.

Nemrég együtt vacsoráztam egy elég nagy csapat különböző korú, foglalkozású, családi állapotú, magasságú, karcsúságú, szépségű, súlyú, egyszóval egészen különböző adottságú nővel.
Az asztal szépen meg volt terítve. A vacsora egyszerű volt és finom: tepsiben sült, kevés olivaolajjal leöntött, különböző fűszerekkel ízesített zöldségek - padlizsán, paprika, paradicsom, gomba, cukkini, hagyma -, hozzá friss kenyér, feta sajt és saláta. Hozzá vörösbor, víz, limonádé. A végén pedig még epres sütemény is.

Az jutott eszembe rólunk, mennyire más utakon járunk:
Más az útja az egyedülálló nőnek, s más az útja a férjezettnek.
Más az útja annak, kinek gyermekei vannak, s más azé, kinek még nincsenek. Vagy akié már elköltöztek.
Más az útja annak, kinek szülei erőteljesek, s más azé, kinek gondoznia kell őket. A legnehezebb annak az útja, ki maga szorul gondozásra.
Más az útja az egészségesnek, s más útja van annak, ki gyógyíthatatlan betegséggel küzd.
Más az útja annak, kinek bőven van pénze, s másképp jár az, kinél hónap végén már üres a kassza.
Másképp néz ki a szombat délelőtti, kasszánál várakozó hosszú sorban a bevásárlókocsija annak, kinek csak magáról kell gondoskodnia. S másképp néz ki azé, kinek ki kell számolnia, hány kenyeret kell vennie ahhoz, hogy hétfő reggelre is maradjon szendvicsnek való a gyerekeknek.

Ha csak a saját nyilvánvaló adottságaimat nézem, az nem túl érdekfeszítő:
41 éves vagyok, 163 cm magas, 59 kg.Férjezett. Egy adótanácsadói irodában dolgozom. A gyerekek 15 és 18 év közöttiek, lassan felnőnek.

De már ha csak ezt is nézem, tudom: én nem járhatok olyan utakon, mint a huszonévesek. Vagy olyanokon, mint a gyermektelenek. Az én utaim mások, mint az egyedülállóké, s egészen mások, mint azoké, kiknek önmagukon kívül gondjuk másra nincs.

Szívesen járnám néha a mások útját. Azokét, kik előtt a tér mintha tágasabb lenne, s az utak, innen nézve legalábbis, az enyémeknél könnyebbek, érdekesebbek, szabadabbak...

Néztem az asztal körül magunkat, s nem csak szép arcokat láttam, hanem inkább utakat.
Utakat, amiken járunk, s azt is, hogy nem mindegy, hogyan járunk rajtuk, ki-ki a sajátján.

Vannak emberek, kik lehetetlen, járatlan utakat tesznek járhatóvá. Élhetővé.
Vannak, kik érdekessé teszik a legunalmasabb útszakaszt is. Méltóvá a legnehezebbet is.
Vannak emberek, kiknek élete térkép.
Források fakadnak benne, patakok folynak át rajta, s ösvények vezetnek át az erdőkön, utak a pusztaságokon.
Vannak ilyen emberek, a nagyvilág számára többnyire ismeretlenek.
Ők a példaképeim.

Nyár.

Gyerekkoromban, mikor a nyarakat még Mamánál töltöttük, nagyon szerettem vasárnap reggelenként nézni, ahogy az ünneplő feketébe öltözött falusi asszonyok úgy mentek templomba, hogy mindegyikük vitt a kezében egy-egy szál virágot, vagy egy-egy illatos levelet.
Mostanában azt vettem észre, én is ezt teszem reggelenként, mikor munkába indulok.
Pár éve ültettem a ház elé levendulát, zsályát, Mama emlékére pedig még német szegfűt is.
Ezekről tépek le egy-egy levelet, virágot, odabent az irodában pedig kiteszem magam elé, a számológép mellé.
Azt olvastam valahol jó tanácsként, hogy tegyünk kamillát és levendulát a kofferünkbe.
Azóta így utazom.
Így indulok neki a mindennapoknak is.
Kamilla, levendula vagy zsálya nem hiányozhat a kofferemből, gyógyító illatuk elkísér minden utamon.

Idő és rend.

Ritka szépet láttam a buszon tegnap. Egy könyvébe, mintha egy külön kis világba belemélyedő kisfiút. Haja kissé vizes volt az elõtte mindannyiunkat eláztató esőtől, iskolástáskája a széksorok között hevert a földön. Száját, a minden bizonnyal izgalmas történet hatására kissé nyitva felejtve, a telefonjaikat nyomkodó, körülötte hangosan nevetgélő haverok társalgását, mint ahogy a külvilág összes többi elemét is teljesen kizárva, sorokon ide-oda suhanó szemekkel, arcán szinte világító szeplőkkel: olvasott. Szívvel és lélekkel. Megállítva számomra is egy kicsit az időt, nem is, inkább visszahozva az elmúltat, egy kis ujjongással, hogy vannak még! vannak még! ma is olyan gyerekek, amilyen egyszer, régen én magam is voltam.

Egész nap rohantam. Így alakult. Sok munka, aztán elromlott a város közepén az autóm, vonattal-busszal csak órák után értem haza, utána erősítéssel vissza, az autót szervizbe szállítandó. Nem túl érdekes. Estére értem haza, éhesen, fáradtan. S nem találtam sehol a kenyeret. Meg voltam róla győződve pedig, hogy volt reggel még otthon majdnem egy egész. Nem találtam sem a helyén, sem az  asztalon, sem a konyhapulton, s látni sem látta senki. Végül eszembe jutott teljesen másképp keresni. Másféle logikával, s pont ott, ahova én például sohasem tenném. Így találtam meg. Mert ott volt - s most teljesen mindegy, mert úgysem fog sose kiderülni, hogyan került oda -, a konyhaszekrénynek abban a fiókjában, amit a legritkábban használok, ott, ahol a sütéshez szükséges formákat és eszközöket tartom.

Nem egészen értem, hogyan fáradhatok bele ilyen gyakran az egész napos jövés-menésekbe anélkül, hogy fel tudnék mutatni cserébe valami érdemlegeset legalább.
Azt sem értem, hogyan  kavarodhatnak ennyire össze a dolgok, a tárgyak, a fejben a gondolatok, s ha már itt tartunk, azt sem tudom, hogyan és mikor lesz itt végre rend.

Csak azt tudom, hogy így nap végén, ahogy ott álltam boldogan, magamhoz szorítva a megtalált kenyeret, arra gondoltam:

Az időt, bár rohan, meg lehet néha állítani. Bebizonyította ma nekem egy buszon olvasó kisgyerek.

Ha végignézek a házamon, a konyhámon, a könyvespolcomon, az asztalomon - valóban nincs túl szép rend. De itt bent, a fejemben, s ami még fontosabb, a szívemben, lehet, hogy mégis rend van.
( Bár ki tudja. Egy, a nap végén, a saját konyhájában egy kenyeret boldogan magához ölelő nőszemélyről nekem sem biztos, hogy az lenne az első gondolatom, minden rendben van a fejében...)

Rések.

Még a veréb is talál házat, és a fecske is fészket, ahova fiókáit helyezi oltáraidnál, Seregek URa, királyom és Istenem!  (Zsoltárok 84:4)

Olvasom, a verebek száma azért lesz mind kevesebb a városokban, mert mostanában annyira tökéletesre építik az épületeket, hogy nehezen találnak olyan rést, ahova a fészkeiket rakhatnák.
Meséli az öcsém is, hogy háza eresze alatt, egy nem teljesen befedett résbe már másodjára rakott fészket egy rozsdafarkú.
Mint a madarak, úgy keresek én is időrést a tennivalókkal zsúfolt napokon.
Úgy keresem a csendet a zajban.
A megpihenést a sietésben.
Saját, tökéletlen életem réseit pedig - még ha oly sokszor is kell szégyenkeznem miattuk - azért tartom mégis fontosnak, mert a madarak megtanítanak:
lehet rájuk úgy is tekinteni, mint helyekre, melyek otthont nyújtanak.
Helyekre, ahol a saját, vagy valaki más, hozzám hasonlóan sérülékeny, a külvilág felé mutatott túl szép kép fenntartásába belefáradt személy szívében új erőre kaphat, kicsit megpihenhet, átmenetileg  befészkelheti magát a    r  e  m  é  n  y  .