Két könyvet olvasok egyszerre. Több könyv egyszerre való olvasásáról próbálok leszokni egyébként, de ezek annyira különbözőek, hogy valóban jól megférnek egymás mellett, nem csak a könyvespolcon. Sagmeister & Walsh "Beauty" és Tomas Espedal "Gehen - oder die Kunst, ein wildes uns poetisches Leben zu führen" című könyvéről van szó. Az előbbi a szépségről szól, albumszerű, sok fotóval, ez utóbbi egy félig-meddig önéletrajzi regény a gyaloglásról. Így mossa elém és egymás mellé az időzítés és a véletlen, bár nem is lehetnének egymástól távolabb, Luis Barragáns modernista építészetét s Olav Nygard romantikus költészetét. Mindeddig mindkettő teljesen ismeretlen számomra.
Luis Barragáns épületei közül azok a legszebbek - például a Casa Pedregal -, ahol a modernizmusra jellemző egyenes vonalak kontrasztot képeznek a tájjal, amelybe belesimulnak. Tehát egy dombos, részletekben gazdag tájban lesz igazán szép egy egyszerű, dísztelen épület. Mert - olvasom a könyvben - a latin-amerikai modernista építészek tudtak valamit arról, amiről nyugat-európai társaik általánosságban nem: a kontrasztokban rejlő erőről.
Olav Nygard norvég költő volt, a huszadik század elején élt. Espedal könyvében beszédtémaként jelenik meg egy baráti beszélgetésben, néhány sör mellett egy fogadóban a fjordok között, miközben eső veri az ablakokat. Arról folyik a beszélgetés, hogy Nygard, ha angolul vagy németül írta volna a verseit, akár nemzetközileg elismert költő is lehetett volna. De ő napszámos volt, gazdálkodásból próbált megélni, s bár megjelent néhány verseskötete, ezek semmit sem hoztak a konyhára. A beszélgetés abba az irányba folyik, hogy pontosan az az előnye a költészetének, ami a hátránya: abban a dialektusban írt, amit csak egy földrajzilag nagyon behatárolt helyen beszéltek. Az övéinek írt. És ezáltal van egy kis, jelentéktelen költőnek hatalmas hatása azokra a kevesekre, akik hűségesen olvassák.
Nem leszek szakértője sem a modern építészetnek, sem a norvég költészetnek. A jó irodalomnak nem is az a feladata, hogy minél több információval, tudással lásson el.
Engem, bármit is olvasok, egyszerűen csak az érdekel, hogyan élhetném a lehető legszebben az életem.
És szép alatt nem azt értem, hogy a legkellemesebben.
Aktuális olvasmányaim arra tanítanak, amit, ha jól körülnézek, magam is láthatok: a kontrasztokban szépség lakik, és erő. Nem vagyunk tehetetlenül kiszolgáltatva a körülményeinknek.
Apró szolgálatokat hatalmas kreatívitással és szeretettel végezni, bonyolult helyzetekben egyszerűségre törekedni, a túl egyszerűt feldíszíteni, nagy zajban kicsit csendben maradni, keveseknek az egész szívemet odaadni, a tengerben egyetlen kis cseppnek lenni - ez a szép.