Úgy

borítja be világomat az idei első köd, oly rég nem érzett otthonossággal, mint hétvégi reggeleket a konyhánkban lassan szétáradó kávé vagy a majdnem készre pirult gofri illata.

 Szinte szívfájdítóan szép.

  Mert én itt vagyok igazán itthon, ebben a tájban, ezekben a színekben, amint kockás gumicsizmában megyek át az erdőn, szitáló esőben. 

Még nincs vége a nyárnak, s nem bánom, hogy szinte szünet nélkül dolgoztam végig az elmúlt két és fél hónapot, az itthoni bolondokházát sem bánom, a sírógörcsöt sem, ami a főnököm asztalánál tört rám, mondataimat, miket jó lenne visszaszívni, mérgelődéseimet, panaszkodásaimat, ezeket azért nem bánom, mert enélkül nem lenne tétje a döntésnek sem, hogy boldog akarok lenni így is, mindenképp.

(Kétszóban: happy anyway.)

Olyan boldog

ez a reggel.
Összeszedtem - mert letépte a tegnap esti vihar  - az idei termést az almafa alól: újfent elég lesz egy almás pitére.
Megöntöztem a fügefámat.
A balkonon ittam meg a reggeli kávét.
Közben befejeztem az ötödik Kertész-kötetet. Nem a mennyiséget hajszolom, s én is csak nézem, mennyi mindenre elég ez a kevés szabad idő, amivel rendelkezem.
Nincs más bennem, még ha oly átmenetileg is, mint ahogy nyári zápor után szárad fel a föld:
szóval csak öröm és köszönet, mindenért.
Csak így érdemes élni, így érdemes elengedni egy-egy kicsi álmot is, amiben mertünk hinni, valameddig:
szép volt, az enyém volt.
Köszönöm.

#azéletszép

Kora reggel van, a napnak ama időszaka, mikor Mici, valami belső késztetéstől hajtva, letelepszik a konyhaablak látóterébe, oda a fenyőfa és mogyoróbokor közé, hova egy apró, toszkánai ihletésű teraszt tervezek tervezni, székekkel s kicsi asztallal, épp csak akkorával, hogy elférjen rajta egy mécses, néhány pohár, egy könyv, szóval letelepszik oda, s addig néz-néz befelé, míg véletlenül a konyhába nem megyek, s az ablakon át véletlenül ki nem tekintek, majd mikor látja, hogy látom, máris elfordítja fejét az ajtó irányába, hogy eztán már azt nézze-nézze, akkora bizalommal, amekkorára egy ilyen kicsi macska egyáltalán képes, míg csak ki nem lépek rajta, valami reggelifélével a kezemben, remélhetőleg,
ugyanígy
én sem sírok, nem követelek, nem kérek, nem könyörgök,
én is csak ülök csendesen, mint egy macska, kinek jó a gazdája, s várok, hisz én is abból élek, mit másoktól kapok:
hol nyílik ki számomra egy ablak, egy ajtó,
hol nyílik meg számomra egy szív.

Úgy tűnik,

új képeslapok érkeztek a boltba...

#azéletszép

így ahogy vagyok most, ilyen egyszerűen, dísztelenül és őszintén:
festetlen arccal és körmökkel, egyszerű copfba fésült hajjal, szemeimben hordozva a nem túl sok alvást, a felügyeletem alól kicsusszanni akaró megfázást,
öltözékem egy farmernadrág, hozzá sima fekete póló, egyetlen ékszerem a jegygyűrű,
így hozom kis virágaimat,
ma különösképpen is úgy érezve, nem vagyok más, csak egy
repedt fazék, életlen kés, sótlan leves, leejtett üvegpohár valahol a levegőben félúton

milyen jó, hogy:
minél szürkébb vagyok én, annál szebben színesek a rózsák,
minél inkább tele vagyok repedésekkel, annál inkább átragyog rajtam a fény

Németül

olvasom épp Kertész Imre A végső kocsma c. könyvét, még születésnapomra vettem volt a Les Misérables-val együtt, saját magamat megajándékozandó. Magával ragad, nem tudom miért. (Olvasom a Sorstalanság-ot is, közben, magyarul. És szép sorban mindent, ami Kertész.) Szóval a Letzte Einkehr. Nem reményteljes, nem felemelő, semmi ilyesmi, és mégis.

Odakint hideg, nagyon sötét, nagyon ködös délelőtt. Idebent is. Szabadnapom van, sok-sok elintéznivalóval, feladatokkal, amiket nem akartam, nem vártam, senki sem akarta, senki sem várta: egyszerűen csak ide tartoznak, hozzánk. Igazából magánügy, egész biztosan nem fogok panaszkodni.
Talán csak meglepően többet írok a blogba, másmilyen dolgokról. Írok mondjuk a valamelyik kisasszony gyönyörű haján megcsillanó reggeli napsugárról. Könyvekről, amik sodornak, szavakat, szép mondatokat írok majd bármiről, ami eszembe jut.

Kétségbeejtően sokszor érzem úgy, hogy ez az élet nem reményteljes, nem felemelő, semmi ilyesmi, és mégis.
Mindaddig nem lesz semmi baj, amíg ezt az egyetlen, kicsi, drága szót odatehetjük sóhajtozásaink végére, hogy mégis.

Én jót akartam.

Gondosan apróra vágtam a kissé fonnyadt almákat, megszórtam némi cukorral, majd mérsékelt tűzön kevergetni kezdtem, gyümölcslevest készítendő.
A nagy piros fazekat vettem elő: legyen elég legalább két napra, ha nem háromra.
Cseng a telefon. Felkapván s a levesről elfelejtkezvén legalább tíz percig beszéltem. Visszamenve látom: az almák egy része kissé megégve, a cukor már sötét színű karamell. Hozzáöntök gyorsan egy üveg megybefőttet, felengedem bőven vízzel, majd fahéjjal, szegfűszeggel ízesítem. Míg fő, összekeverek két zacskó vaníliapudingot hideg vízzel, hozzáadom a leveshez, kevergetem, kavargatom, mindjárt kész.
Csengetnek. Kinézek, a szomszéd lány az. Újfent elfelejtkezvén a levesről, lemegyek hozzá. Beszélgetünk vagy fél órát, visszamegyek. A gyümölcsleves elöntötte közben a:
tűzhelyet, konyhapultot, lecsorgott és elárasztotta odabent a sütőt, a sütőben a tepsiket, majd aláfolyt s szétterült a fiókban, ahol a szemeteszacskót, sütőpapírt, alufóliát tartom, végül a konyha éppen tisztára súrolt padlóját is birtokba véve kész, már nem folyt tovább. Nem volt már mi, nem volt már hova.
Mégis. Az élet mégis olyan jó. Mert
belepillantva a fazékba látom:
pontosan egyetlen ebédhez - a maihoz, (a gondviselés mindig mára szól) -
s egy ilyen apró, kelekótya történethez való, sűrű leves maradt...

#azéletszép

szokásos reggeli bolondokháza, megvan.
napi hat és fél óra munka az irodában, megvan.
bevásárlás, megvan.
főzés, megvan.
kisasszonyok oda- meg visszaszállítása, megvan.
mosás, megvan.
teregetés, megvan.
nyulaknak friss fű szedés, megvan.
porszívózás, kertlocsolás, ruhák hajtogatása, rend a konyhában s ki tudja még mi nincs még ugyan meg, de mondok én valamit:
tegyük fel, nem fog összedőlni ez a szép világ csak azért, mert én leülök most pihenni egy aprócska pillanat erejéig,
jó?

Olvasni

a balkonon szoktam, - szerény olvasósarkot rendeztem be itt magamnak: egy szék, puha takaró, virágosláda, könyvek - vagy este elalvás előtt (nagyjából két percig) az ágyban, vagy az autóban, ha várnom kell valakire, s a munkahelyemen azért is szoktam szeretni a hónapok harmadik hetét, mert ilyenkor olyan programmal dolgozunk s oly munkát, hogy mondjuk minden fél órában van néhány szabad perc, mikor nem lehet csinálni mást, csak várni, hogy végigfusson lassan egy csík a képernyőn - igen, én akkor is olvasok. Szinte el sem merem mondani.
Megtanultam megkeresni a kicsi szabad időfecniket, s nem eldobni őket, mint értelmetlen, használhatatlan szemetet. (Tévét egyáltalán nem nézek, netezni pedig jóval kevesebbet, mint szoktam volt.)
A szokásos havi könyv-listámmal (emlékszik még rá valaki?) ugyan már réges-rég lemaradtam, de most nagyjából összeszedtem amit az elmúlt hónapokban olvastam vagy éppen olvasok, mint mindig, többet is egyszerre. Egy-két könyv ajándék (hogy ne felejtsem el teljesen, milyen érzés, ha valami csodálatos érkezik a postaládába), egy-két könyv nincs már itt (hogy más se felejtse el), s nem akarom kiválasztani a legkedvesebbet, de ha muszáj lenne, akkor legyen mondjuk Victor Hugo Les Misérables-ja és Christoph Ransmayr Sternenpflücker c. novellája.

Mikor

olyan jó napunk van a kisasszonyokkal, mint ma, hogy beautózhatunk a városba, s azt csinálhatunk, amit csak akarunk, mindenki mást szeretne.
Nem ragaszkodom hozzá feltétlenül, hogy olyanok legyenek, mint én.
Tudom, tudom: fontosak a szép ruhák, a harmincadik körömlakk is fontos, hát még az ötvenkettedik selfie, az aztán!

Néha, főleg mikor eleget aludtam éjszaka, úgy tudok végignézni magunkon, mint egy kertész:
bízom a jó magban, amit elvetettünk, 
bízom a jó földben, ami csak úgy adatott, 
bízom két kezünk munkájában, szívünk szeretetében,
bízom az egyetlenben, aki adja az esőt, a napsütést, a vihart, 
adja a növekedést.

Egy napba pedig mennyi minden belefér!
Könyvek és shopping, és múzeum, és bordó körömlakk, és kiállítás, és nevetés, néhány csepp könny is, és mozi, és szendvicsek, és selfiek, egy csésze kávé nekem, és könyvek, könyvek, könyvek.
És szeretet, sok-sok szeretet.
Kitart, míg világ a világ, s még két nap.

#azéletszép

Ez a világ, a felnőtteknek ez a rohanó, hangos világa, amit így együtt szépen megteremtünk, ez engem tönkretesz.
Vagy ha mégsem, csak azért mégsem, mert itt élek ugyan, de a forrásaim, amikből merítek, máshol vannak.
Meséltem volt a kisasszonyoknak, gyerekkoromban milyen messze volt az iskola, s hogy gyalog jártunk mindenhova. Milyen nagyon szerettem! Ha volt kivel menni, azért, ha nem volt kivel, azért. Történeteket, meséket gondoltam ki magamban, ezeket szőttem mindig tovább és tovább. Ezekből éltem.
Most kicsit nehezebb. Mert én ügyetlen leszek, ha siettetnek. Minimum, hogy nekihajtok kora reggel a szomszéd féltve őrzött autójának. Elrontok, elfelejtek ezt-azt a munkahelyemen. Fagyasztott pizzát sütök ebédre, megint. Én értem a világ töredezettségét, mert magam is törékenyen élek, és tökéletlenül.
Kicsi célokat tűzök ki, nem látja senki, de én tudom, s én a mindenséghez mérem magam. Ez nem kevés, de nem is sok. Néha csak annyi, hogy jót mondok egy kollégára, akire mindenki csak rosszat. Vagy becsengetek este, s bevallom, én karcoltam meg az autót, mennyivel tartozom?
Néha csak annyi, hogy csendben vagyok, mikor mindenki kiabál.
Vagy mondok egy jó szót, mikor mindenki csak hallgat.
(Vagy írok néhány mondatot egy kicsi, elrejtett blogba, nehogy elfelejtse valaki, az élet mennyire szép. Ilyesmik.)

#azéletszép

Mikor néhány héttel ezelőtt elveszítettünk volt egy fontos munkát, mondtam a főnökömnek: nem fogok megsértődni, ha mennem kell, hisz én jöttem utoljára.  
Ha mennie is kell valakinek, - emígy szólt a válasz - az nem ön lesz, Fráu Prodán. Szükségünk van a harmóniára, mit magával hoz, mikor nap mint nap belép azon az ajtón. 

Vágyakozom az után, ami az enyém.
Akkor voltam tán utoljára ennyire fáradt a napok végén, mikor aprók voltak a gyerekek.
Én nem érzek semmiféle harmóniát, én csak próbálok szívből élni. Vagy egyáltalán, akárhogyan is, de élni.
Mert az élet ajándék, ha naphosszat egy képernyő előtt is ülök, vagy mosogatókagyló mellett állok, akkor is.
Mert közben meg nyitott ablaknál alszom éjjelente, s szénaillat csap meg a lehúzott ablakon át, amint munkába autózom a szelíd dombok között, s az asztalra tett frissen mosott szőlőszemeken láttam, ahogy megcsillant a reggeli napsugár.

Egyszer régen virágmagvakat küldtem néhány jóbarátnak, s most kíváncsi lettem:
nálatok is nagyot nyílt a lepkevirág?
nálatok is ilyen nagyon szépek?

#azéletszép

Van egy szabad délelőttöm, mikor is sokkal több a dolgom, mintha nem lenne szabad.
Szeretem, hogy van mit dolgozni, s főleg, hogy van kiért.
Amit nem szeretek, az ez a feszültség a gyomrom felső részében, ez a belső hajsza, amivel magam terhelem olyankor, ha elárasztanak a tennivalók, s időre kellene kész legyen a rend, az ebéd, az adóbevallás. Azt képzelem, rajtam múlik minden.
Rajtam csak annyi múlik, ami egyetlen emberen múlhat.
S az ember itt, jól tudjuk, kevés a szeretetre.
Néha azért már irgalmas vagyok saját magamhoz is. Talán csak annyira, hogy nem végzek semmi hasznosat, míg várok a gyerekekre. Veszek magamnak egy fagyit, olvasok néhány oldalt a könyből, mit magammal cipelek mindenhova. Pihentetem kicsit a lábaimat. Nem készítek desszertet is az ebédhez, ha vendég jön, sem. Leülök meginni egy csésze teát a nap közepén.
Kit érdekel egy foglalt családanya lelkivilága? Nevetést s évek múlását őrző apró ráncaim a szemek körül, álmaim, miket megvalósítani se időm, se erőm, se tehetségem - ezek kit érdekelnek?
Hallgatom a fiatal lánykák csevegését, tudják, hogy ezek most itt a legszebb éveik. Én nem szólok egy szót sem, csak magamnak tudom: az én legszebb éveim is.

Egyébként pedig, ha csak egészen rövid bejegyzésre futná, ennyit mondanék:
boldog vagyok, hogy olyan világban élhetek, ahol vannak rózsák.

#azéletszép

A vendéggyerek, akinek jövő héten születésnapja lesz, a tizenötödik, s akit szeretettel örökbe fogadtunk erre a néhány hétre, szóval ő olyan helyen lakik, ahova mi nyaralni megyünk, ha megyünk. Harminc fok körüli hőmérséklet, szép épületek, pezsgő fővárosi élet, mindennapi fürdés az óceánban, ezekről mesél, ha kérdezem. Itt nálunk mostanában hideg van, újraindítottuk a fűtést is. Esik az eső naphosszat, erdők hallgatnak a ház körül, csendes falvak, vidéki gimnázium egy kicsi városban - ilyesmik vannak. Fázik szegény. Az első két nap mindig attól tartottam, unatkozik is. Aztán meg attól féltem, nem fogok tudni finomakat főzni. Nincs olyan dolog, nekem ne is mondja senki, amitől én ne rettegtem volna még. (Ez nevetséges, s aki bátornak született, sose fogja megérteni, mitől lehet annyit félni. Mindentől.)
De talán csak azért, hogy mind jobban megértsem:
mekkora kincs rejtőzhet egyetlen törékeny cserépedényben is,
milyen szép történet íródhat egyetlen "igen" kimondása következtében,
s életem végére majd egyszer elhiggyem, 
elég jó voltam. Egyetlen dolog kéretik különben is számon:
nem, nem a szépség, nem a siker, nem az erő, nem a lehengerlő személyiség, hanem a 
hűség.

Nem.

Szó sem lehet róla, mondtam volt, mikor azért kezdett el nyaggatni valamelyik kisasszony, hogy fogadjuk be mi néhány hétre magunkhoz azt a portugál cseregyereket, melynek már jó ideje keresett  családot a gimnázium vezetősége.
A gyerekeknek mindig támad valamilyen meghökkentő ötletük. Igen, meghökkentő, mert nem boldogulok én három gyerekkel sem, nemhogy néggyel. S nem tudom, van-e itt nálunk elég érdekesség, normális-e a családunk egyáltalán  - nem mondom, egy-egy röpke látogatás erejéig össze tudjuk kapni magunk, na de hetekig!

Ma érkezik. Próbálom utolsó simításként nem a megszokott szemekkel nézni a házunkat: a macskát, a virágba borult bokrot, a serpenyőt, benne a gombapaprikást, a szerény, de takaros berendezést. Tetszik.
Egy kukkantás a szívembe: jó meleg, tele szeretettel, kíváncsisággal.
Másra nincs is szükség.

Vagyis hát...nem bánom, emlékszem, mondtam volt az érdeklődő kisasszonynak, meggondolva magam, mégiscsak.
(S így járok én olyan utakon, amikről soha nem is álmodtam. Így lesznek nekem olyan gyermekeim, kik milliószor bátrabbak az édesanyjuknál. Valami ilyesmi lenne a cél is, egyébként.
Igen. Igenigenigen.)

#azéletszép

Érnek a kertben a szamócák, s fogalmam nincs, hogy kerültek ide. Csak úgy vannak.
Hazafelé jövet, ahogy mi nők szokjuk, cipelem be a táskákat, a kezemben, a vállamon, a szemeim alatt, sose tudván pontosan, mit főzzek ebédre, minek is fogjak neki először...Aztán észreveszem a szamócákat az orgonabokor körül. Egy lépés után felfedezem, a pajzsikák mögött is piroslik a föld, s hogy néhány bátor kicsi bokor pont a betonkerítés repedéseiben talált otthonra.
De szép, mondom.
Csomagjaimat még elvonszolom az ajtóig, aztán visszajövök szedegetni.
Látszólag.
Igazából meg lelassítom magamban ezt az oktalan sietést. Mindenre van időm és erőm, ami szükséges. Bevallom, elég sokszor még arra is, ami nem:
Összehajtogatott ruhák. Tisztára törölt konyhapult. Egy-egy hosszasan formált, szép mondat egy levélben, amit nem küldök el végül senkinek. Hervadó virágok s némi állandó összevisszaság az asztalon, mert nem vagyunk tökéletesek. Leejtett tányér szertepattanó darabkái, miközben senki sem mozdulhat, míg fel nem porszívóztam, nehogy szilánkba lépjen valaki.  Mindennapi munka odabent az irodában, ráadás percek, amikről csak én tudok, hogy igazán jó legyen az, amit csinálok. Néha egy-egy blogbejegyzés. Úgy szeretem a blogom! Esténként egy csésze tea s egy jó könyv az erkélyen. S az erdő! Gyönyörű mostanában az erdő. S az élet! Gyönyörű mostanában az élet.

#azéletszép

A reggeleink egészen őrületesek időnként. A minap is - mivel sokan vagyunk s nagy a sürgés-forgás - nem vettem észre, hogy valamelyik kisasszony a többszörösen megismételt ébresztés ellenére is édesen alszik tovább, szóval amikor mi már kifelé száguldoznánk az autóhoz, kis - ámde még behozható késéssel elindulandó, ő még csak akkor kecmereg pizsamában lefelé, s akkor én gyorsan készítek neki egy szendvicset, míg ő nem találja az igazolványát, s mikor valahogy mégiscsak beülünk mindahányan az autóba, sehogysem behozható késéssel elindulandó, ő még visszarohan a telefonjáért, amiről elfelejtette, hogy már bepakolta.
Á.
Éveket lehetne így öregedni minden áldott reggel.
S lehetne ilyenkor nem kiabálni, nem megszidni az amúgy is épp eléggé bánatos drága gyermeket. Még akkor sem, ha újfent túl későn feküdt le, újfent rendetlen a szobája.
Lehetne ugyanolyan kedvesen, nagylelkűen és pazarlóan továbbadni a kegyelemnek bármily kis hétköznapi gesztusát, ahogy azt, észrevéve vagy sem, de mindannyian kapjuk.
Minden lehetséges.
Nálunk néha ilyen csodafélék történnek a reggeli rohanásban, s az autónk előtt hosszúfülű nyulak szaladnak át az úton, majd eltűnve a magas fűben egy ideig még látjuk, ahogy elő-előtünedeznek lebegő füleik a mező felett.