Téli képeslap.

 Téli képeslap a reggel. A konyhaablak hozzá egyszerű, dísztelen keret. Rajta ott a kerti ház, a mogyoróbokor, lehajló ágai alatt a mozaik asztalka helye. Kissé feljebb a domb. Néhány emlék, az ébredés. A fenyők ágain vigasztalás. Jobb felső sarokban a templomtorony. A fennmaradó helyen januári szürkeség. Közvetlenül a kép alján egy, az udvaron mindenféle cél nélkül áthaladó macska lábnyomai a friss havon. A vízforralóban a teához víz. Ahogy főni kezd, a pára szemem láttára von lassú, lágy filtert az ablaküvegen át a tájra. Fekete-fehér, homályos képeslap a reggel. Átsétálok rajta, részévé válok, átmenetileg. A pillanat már biztonságban. Felejthetetlen emlék. Képeslap. Ahányszor csak ránézek, felismerem rajta magamat. Hogy ki voltam, ki vagyok. S azt is, aki még lehetek.

Megígértem

magamnak, hogy elviszem kávézni a városba. Az eredeti és tulajdonképpeni ígéret arra szól, hogy minden hónapban elviszem kávézni, egyszer, mindig más városba. Jutalomképpen, mert olyan szorgalmasan dolgozik. Mert olyan igyekezettel, szépen éli a dombok között a visszavonultak életét. A keddi napra gondoltam, mikor úgyis szabadnapot kellett kivennem más intéznivalók miatt. Hogy aztán indulás előtt közvetlenül elkezdjem keresni a kifogásokat. Hideg van. Köd van. Gyengének érzem magam. Itthon is tudok finom kávét főzni. A kutya mindig elkezd nagy, szomorú szemekkel nézni, ha készülök valahova. Ott a millió házimunka. Az autózás miatt környezetvédelmi okok. Mindenféle praktikussági okok. Végül elindultam. A kávézó előtt kétszer-háromszor is elsétálgattam mire be mertem menni. Mert van akinek még ehhez is gyűjtenie kell a bátorságot. Hogy hát kávézóba és hosszasan elidőzni és egyedül. Végül beléptem. Mert megígértem. S mert becsülöm magam talán végre annyira, hogy betartsam a saját ígéreteimet.

Váróterem.

 Mint egy nagy, tompa fénnyel megvilágított vasúti váróterem, olyan a január. Ez jut eszembe, mikor reggelenként kilépek az ajtón s felnézek a mindig ugyanolyan, rendíthetetlen, kékesszürke égboltra. Mintha megállt volna az idő a vonatok indulása-érkezése között. Szeretem a várótermeket. Szeretek útközben lenni.Valahova tartani, valaminek, valakinek jó előre örülni. Mindig kicsit hamarabb érkezni, hogy legyen idő várni. Nem zavar, ha késik valamennyit a vonat. Addig is nézegethetem az apró várótermi történeteket. Megkóstolhatom a vasúti kioszkban készült kávét. Nem érzem elpazarolt időnek, bár reggelenként, mikor kilépek az ajtón, néha gondolkodnom kell, vajon milyen nap is a mai. Annyira egyformák. Meg-megnézem a naptárt, még mindig január van-e, vagy csak én maradtam le, miközben a világ zajlik tovább, nélkülem, valahol máshol. Aztán újra magamra találok - az időben, a térképen, a világban. Majd elkezdem, mint mindenki más a gyönyörű várótermi égbolt alatt az új napot. Jó reggelt.

Havas,

borús reggel. Az éjszakába nyúló munka fáradtsága ólomnehézzé tette a kezeket, lábakat. Lassú az ébredés, a kávégépig tartó út kisebbfajta örökkévalóság. Az egek hirdetik*, olvasom, s kinézve a konyhaablakon keresem a szürkeségben, Isten dicsőségét. 

A szokásos reggeli sétára a kutyával úgy kell rábeszélni saját magamat. Hideg van. Sietnem kell. A szél apró, éles hópelyheket fúj az arcomba. Mindezek fölött, mint a maihoz hasonló hétköznapok, olyan az ég. Egyhangú szépség. Lefotózom, majd elküldöm egy barátnőmnek a felirattal: neked adom az eget. Bárcsak lehajolna, válaszolja, s megérintené egy pillanatra a földet. Erre nem tudok ígéretet tenni, válaszolom, csak arra, hogy nem kell egyedül lenned, míg várod a csodát. 

Persze, nem küldtem el az egészet. Valamennyit magamnak is félretettem. Termoszba teát, kis tálkába gyümölcssalátát, hozzá egy darabka eget. Szükség esetén elő-elővettem, apró időrésekben szabadon engedtem, neonfénybe vonva ragyogott felettem. Isten dicsősége néha ilyen furcsa. Szépsége néha ilyen hétköznapi. Ilyen szürke. Elég csak reggelenként egy-egy pillantást vetni a felettünk elterülő januári égre.

* napi ige: Zsoltárok 19:2

 

Mintha

fényt öntöttek volna rá, olyan a nap. Jutott belőle a szemekbe, szavakba, a felhőkre s karácsonyi emlékként az utcákra. Mindent jól beosztani. Sokáig eltartson. Vagy inkább egyszerre elpazarolni. Minden cseppjét továbbadni. Hogy még annál is tovább tartson.

Visszatérve

a szokásos reggeli sétából szinte magához ölel az otthon illata. Benne van a levegőben az ébredés, s az alapos szellőztetés után beáramló friss, hóillatú levegő. Benne az első csésze kávé íze. A fél szelet, már kissé kemény kenyér barna színe, rajta vékony sajttal. S a gyertyabél füstölgése is, miután indulás előtt mindig még gondosan elfújom. A pár csepp citrus illóolaj a párologtatóban, amint újragyújtom az apró tálka alatt a mécsest, folytatja, ahol abbahagyta, önmaga szétosztogatását. Benne van az új, rozmaring illatú szappan is a szappantartóban. Napok óta tervezem kicserélni, a karácsonyi ünnepek alatt használt tömjénszappan már semmiképpen sem lenne elég - minden alkalommal ezt gondolom - még egy fürdéshez. Meglepetés lesz majd saját magamnak, estére. Benne van a csendben elolvasott néhány oldal, s a töltőtollam hegyének sercegése a papíron. Reggelenként sosem hallgatok zenét. Minden benne van abban az egyetlen pillanatban, mikor piros arccal és fagyos ujjakkal belépek az ajtón. Szemeimben, mielőtt napközben a neonlámpák alatt lassan elkopna, még ott van az egész kék-szürke ég. Kedvem lenne leülni, végtelen hosszú levelet írni valakinek erről az egyetlen véges pillanatról, mikor, még mielőtt elkezdődnének a tennivalók s a listák, hazaérkezem a szokásos reggeli sétából. Köszönettel a munkáért, a mindennapi kenyérért. S hogy még mindig marad elég idő a saját gondolatokra is. Hogy az élet ugyan nem feltétlenül alakul úgy, ahogy azt előre eltervezem, de a széljegyzeteket - igyekezetem szerint művészi szinten - még mindig én írom.

Január.

 

Lassan, apránként tűnnek el a fényfűzérek. Kialszanak a legelszántabb karácsonyi fények is. A falu központjában felállított betlehemből tegnap délutánra kiköltözött a szent család s a napkeleti bölcsek. Utcalámpák, elfüggönyözött ablakok tompa, megszokott fényénél rójuk újból a késő esti sétákat. A hit, mely hozzászokott a segédeszközökhöz, metaforákhoz, a ünnepi fények gazdagságához, kissé dideregve fogadja ezt a dísztelenséget. S valami mély hálával is, melynek kifejezéséhez hiába keresgéli a szavakat. Köszönettel, hogy nem tűnik el a fényfűzérekkel együtt. Néha már mankók nélkül is megáll. Meglepetések, jutalom nélkül is örömre talál. 

Araszolgatva autóztam be reggel a városba. Éjjelenként havazik, csúszósak az utak. S csak amikor odaértem, s a város szélén megállt, majd körülményesen megfordulva elindult visszafelé a végig előttem haladó Winterdienst feliratú hókotró autó, akkor vettem észre, ajándékba kaptam ezt a csoda szép képet: egy nagy, zajos, furcsa angyal az utamon, hogy ne féljek.

Új év.

Még vadonatúj az év s a régi asztalon körülöttem könyvek, füzetek, gyertyák, fonalak, a karácsonyra kapott mártogatós toll. Hozzá apró üvegcsékben többféle tinta. Sárga, lila, piros, türkiz, zöld, kék, fekete, barna, rózsaszín. Mindegyiket kipróbálom, színesek lesznek az ujjaim. Az asztal mellett a polcon cetlikollekció, a kidobásra szánt papírokról leszakított, még szeretni s teleírni hivatott üres felületek gyűjteménye. Némelyikre vásárlási listát írok majd, némelyikre tennivalókat. Másokra kimondhatatlan szép gondolatokat. Idézeteket. Versrészleteket. Emlékeket. Nem veszhet kárba, nem merülhet feledésbe egyetlen fényes pillanat sem. Színes tintával írom bele magamat a tovaszálló percekbe. Odarajzolom mellém a tárgyakat, a folyót, a várost, oda fölém a kék eget. A városból az épületeket, a falakról az omladozó vakolatot. Az alkonyatot. A fényeket. A kirakatot. A kirakati feliratokból a hiányzó betűket. Annál nagyobb szeretettel képzelem, rajzolom, írom, minél inkább nem tudom megjavítani, minél inkább nem tudom kipótolni, retusálni. Annál nagyobb gyengédséggel az egész gyönyörű, széteső világot, minél inkább cserben hagy pont akkor, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Odakint szemerkél az eső, s míg lerajzolom a didergő cseppeket, hangjegyekké válnak, egy új dal kezdődallamává.

Az év utolsó napját

gyaloglással töltjük, kettesben, valahol a környező hegyekben. Hármasban. Elfelejtettem beleszámolni a kutyát. Este, némi pezsgővel és csillagszóróval felszerelve, talán beautózunk a városba, körülnézni. De az is lehet, az egész napos túrázástól fáradtan inkább csak a balkonra megyünk ki éjfélkor, köszönteni a szép új évet. 

Az elmúlt két napban teleírtam egy fél füzetet vissza- és előretekintő gondolatokkal. Írtam hosszú listát a szép történésekkel. Megírtam néhány soha el nem küldendő búcsúlevelet. Feljegyeztem millió új, kisebb-nagyobb tervet. Majd kiválasztottam két mondatot, amelyek mentén élni szeretném az életemet - a következő évfordulóig. Talán még soha nem gondoltam bele, mennyire vigasztaló, hogy van a napnak eleje és vége. Az évnek is van eleje és vége.  Behatárolódik a szép, a boldogság, a szomorúság. Mindegyiknek saját ideje van, s egyiket sem tudnánk itt végtelen adagokban elhordozni.

Magam számára azt tartom a következő évben a legfontosabbnak, hogy megőrizzem élőnek, keresőnek, nyitottnak a szívemet - az életfeladatommal, Istennel, az emberekkel kapcsolatban. "Ti, Istent keresők, éledjen szívetek!" (Zsoltárok 69:33) Meg akarok tanulni válaszok nélkül is békességben élni. Az én feladatom a keresés. A kérdezés. Ez teszi igazán élővé, ragyogóvá a szívet. S kicsit talán bele is fáradtam abba, hogy folyton, még a kérdés megfogalmazása, meghallgatása előtt mondjuk-mondjuk a választ.

A másik mondatot az elmúlt advent folyamán kaptam, viszem tovább magammal: "Kelj föl tündökölve, mert jön világosságod..." (Ézsaiás 60:1) A német fordítás ezt úgy fogalmazza, hogy: indulj el, légy világosság. 

Közben elkészült a túrós pogácsa. Becsomagolom, főzök egy termosz teát, majd elindulunk. 

Boldog, békés új évet kívánok. S mindehhez annyi nyugtalanságot is, mely nem engedi, hogy abbahagyjuk a keresést, kérdezést, odafigyelést. Mindig új és új elindulásokat kívánok, új és új megérkezéseket. S olyan szívet, mely az utolsó dobbanásig nem porosodik be, nem adja fel. Nem némul el. Hanem él, tanul, szeret, keres - tündökölve ragyog.

Szenteste reggelén.

Nincs szebb a karácsonyi gyertyák fényénél. Bevilágítják a még homályos konyhát, az odakint csepergő esőt s a készülő leves hozzávalóit, egy fej hagymát, néhány szem krumplit és két hokkaido tököt. A konyhámban már elkezdődött az ünnep. Csendesen, kegyelemmel teljesen.

Mindenkinek áldott, szép, vigasztalással és örömmel teljes karácsonyt kívánok,

szeretettel, Márta.

Ne féljetek.

 

Szenteste előtti nap reggele.

Nézegetem a hét elején összeállított tennivalók listáját. Nagy segítség. 

Hogy mit sikerül elvégezni, fontos - de nem a legfontosabb. 

Rendezgetem a kottákat - énekelni fogok a templomban -, s tudom, hogy valóban szépre sikerüljön, fontos - de nem a legfontosabb.

 

N e m   f e l l é p é s r e   k é s z ü l ö k. 

 

Életemnek ebben a szakaszában - már nem túl fiatal nő, felnőtt gyerekekkel, a felnőtt gyerekek által hátrahagyott kutyával, akinek a felnőtt gyerekei az ünnep kezdete előtti utolsó pillanatban hazaérkeznek, majd néhány nap múlva újra távoznak -, a karácsony szeretetből fakadó szolgálat.

Nem jut eszembe, hol hallottam, de valaki valahol állítólag azt mondta, minden tettünk vagy szeretetből, vagy félelemből fakad. (S mi más lenne a huszonegyedik század emberének a legnagyobb félelme, mint az, hogy nem felel meg az elvárásoknak. Legfőképp a sajátjainak nem.) Azóta azon gondolkodom - még nem értem a végére -, ez vajon minden esetben igaz-e. 

Olvasom*, a szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, abban nem lett teljessé a szeretet.

 

(Mielőtt holnap elbúcsúznék erre az évre, hadd köszönjem meg a hűséget. A jó szót. A jóindulatot, a szokásosnál több hozzászólást. A saját történetekbe, saját ünnepi asztalokra megengedett bepillantást. Szívből kívánom, hogy mindannyian olyan szeretettel elrendezett, előkészített térben ünnepeljünk - akár egyedül, akár családban vagy barátokkal, rokonokkal -, ahol valóban otthon érezzük magunkat. Ahol nem kérdőjeleznek meg. Ahol nem kell attól féljünk, hogy nem felelünk meg az elvárásoknak. Hiszen megmondatott és meg is íratott: ne féljetek.)

* 1 János 4:18

Angyal az autómban.

Tegnap este becsomagoltam az utolsó karácsonyi ajándékot. Elmesélem a történetét.

Ahhoz a kis egyházi közösséghez, amelyhez tartozom s amellyel együtt vasárnaponként dicsérem az Urat, csatlakozott az elmúlt évben egy kedves nő, Barbara. Barbara szellemileg sérült, gyámság alatt él, egyedül, de valaki rendszeresen felügyeli az életét. Tud dolgozni, egyedül utazni, apróbb vásárlásokat elintézni. S az okostelefonját brilliáns és ezerféle módon használni.

Múlt héten írt, kérdezte, elvinném-e istentiszteletre. Megmondom őszintén, nem volt hozzá kedvem. Mégpedig azért nem, mert ő más városban él, s ha őt is vinni kell, körülbelül húsz perces autóút kitérőt kell tenni, majd ugyanennyit vissza. Töredelmesen bevallom, sajnáltam ennyi időt Barbarára szánni. Emiatt korábban kelni. Főleg, hogy vonattal nagyszerűen magában is meg tudná tenni az utat. Írtam neki, sajnos nem lehet, de egyszerűen nem fogadta el e lehetőséget. A betegségéből adódó sérültség rámenőssé, majdhogynem agresszívvé tette. Napokig háborgott miatta a szívem.

Végül elmentünk érte, persze. Sőt, ha már - a második mérföld szellemében -, még a szentesti fuvart is bevállaltuk. Az istentisztelet végén odajött hozzám és széles mosollyal, csak a Barbarára jellemző szívélyességgel mondta: Márta, te olyan kedves vagy. Karácsonykor kapsz tőlem ajándékot.

Ez az utolsónak becsomagolt karácsonyi ajándék küzdelmes története. Úgy kezdődött, hogy napokra tönkretette az adventi békémet. Többet kért tőlem, mint amennyit szívesen adtam. Eltoszogatott a határokig. Oda, ahol hirtelen minden könnyűvé és fényessé válik. Ahol egyszer csak elnevetjük magunkat. Ahol kedvesnek látnak, pedig pontosan tudni, hogy nem vagyok az. 

Ha bárki másról lenne szó, nem készülnék viszontajándékkal. Mert az ajándékozás művészet. Eredeti értelmében véve szigorúan egyoldalú tevékenység. Az ajándékozó nem vár viszonzást. De mivel Barbaráról van szó - neki nem is egy, de akár két ajándékot is adnék.

Az utolsó óra.

Az év legrövidebb napján későn ébredek. A leeresztett redőnyök résein átszűrődő napfény mintákat rajzol a szemközti falra. Frissen sült gyümölcskenyérből, narancsból és teából álló egyszerű, mégis ünnepi reggelit készítek magamnak. S amire talán egész adventben nem volt példa, leülök és sietség nélkül, csendben fogyasztom el. Köszönettel, a teljesség igényével számolom, mennyi íz és illat elfér egyetlen apró tányéron: citrom, csokoládé, aszalt szilva és kajszibarack, dió, mazsola, rum, narancs. Az asztalon még tegnapról kiteregetve a tervek, receptek, jegyzetek, listák, s a karácsonyig még hátralevő napokra szétosztogatott tennivaló. Minden napra magamnak is valami extra meglepetés, szigorúan betervezve, déli alvás, séta a napsütésben, illatos, forró habfürdő.

Így advent végéhez közeledve eszembe jut a szőlőmunkásokról szóló példázat*. Egyesek már reggel elkezdenek dolgozni, mások csak délben fogadják el a gazda hívását, s vannak, akik még a tizenegyedik órában is ott állnak, tétlenül, egy hosszú, elvesztegetett nap végén. Végül mindhárom csoport munkásai ugyanazt a fizetséget kapják. Azok is, akik tíz órát dolgoztak, vagy ötöt, s azok is, akik csak egyet. Mert a szőlősgazda sokkal inkább jó, mint igazságos. Hála Istennek!

Ha csak egyetlen tanulságot vagy fontos dolgot mondhatnék, talán az lenne, hogy még nem késő. Még van egy kis idő. Az egyetlen órai munkának, várakozásnak, hitnek, szeretetnek is megvan a jutalma. Még nem késő bocsánatot kérni és szívből megbocsátani. S mindent újból kezdeni. 

 

Álltam valami messze piacon,
És tarka rongyként ráztam lelkemet,
Így tűnt a hajnal, így futott a dél,
És így jött rám a késő alkonyat.
Utolsó munkás és utolsó óra -
Most itt állok a szőlőhegy tövén,
Napszámodba szegődnék, Istenem.
Egy óra még, és itt van a sötét.
 

Ezt az utolsó órát add nekem. 

 

(Reményik Sándor, Utolsó munkás) 

* Máté evangéliuma 20:1-16

A történet.

 

 Kezdetben volt az Ige. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Élet volt benne, s ez az élet volt az emberek világossága. Az Ige volt az igazi világosság. Ő jött el a világba. 

Saját világába jött, az övéihez. Hozzánk. 

És mi* befogadjuk őt. 

Szeretettel készülünk a fogadására. Számoljuk a napokat, mire végre megérkezik. Előkészítjük a szobáját, plusz terítéket teszünk az asztalra. Megosztjuk vele az életünket, a bánatunkat, az örömünket, kiöntjük előtte a szívünket. Nagyra tartjuk a bölcsességét. Tiszteljük. Szeretjük. Kikérjük a tanácsát.

Az Ige testté lett. Befogadtuk őt, itt élt közöttünk. 

És láttuk ragyogását, felismertük az Egyetlen fényét, telve kegyelemmel és igazsággal.

* a mai ige alapján - "a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt."(János evangéliuma 1:11), lenyűgözve a gondolattól, hogy a történet nincs kőbe vésve, hogy alakulásába ténylegesen beleszólhatunk

A küszöbön.

"Arra vittek egy születése óta sánta férfit, akit napról napra letettek a templomnak abba a kapujába, amelyet Ékes-kapunak hívtak, hogy alamizsnát kérjen a templomba menőktől." (Apostolok Cselekedetei 3:2)

Valami szépnek a küszöbén lenni, s oda mégse, soha belépni, leélni úgy, napról napra, egy egész életet, mintha a kapun túl levő csoda csak másoknak szólna, úgy tenni mintha az alamizsna pont elég lenne, elhinni, mintha nem is járna több - ebben is felfedezem önmagamat. Főleg akkor, mikor - talán Isten furcsa, érthetetlen kegyelméből - elérem a határaimat. Mikor megsérülök. Mikor, talán valami egészen csekély oknál fogva, de darabokra törik a szívem.

Advent kifejezi mindazt a tökéletes szépséget, ami után kimondatlanul is vágyunk. 

Kifejezi a szabadító tényleges érkezésében való reményt. 

A várakozás ünnepe azoké, akik valóban várnak. Akik maguktól nem tudnak belépni a kapun. Azoké, akik rendszeresen kívül maradnak. Az érzékenyeké. A mi ünnepünk. Az enyém.