A küszöbön.

"Arra vittek egy születése óta sánta férfit, akit napról napra letettek a templomnak abba a kapujába, amelyet Ékes-kapunak hívtak, hogy alamizsnát kérjen a templomba menőktől." (Apostolok Cselekedetei 3:2)

Valami szépnek a küszöbén lenni, s oda mégse, soha belépni, leélni úgy, napról napra, egy egész életet, mintha a kapun túl levő csoda csak másoknak szólna, úgy tenni mintha az alamizsna pont elég lenne, elhinni, mintha nem is járna több - ebben is felfedezem önmagamat. Főleg akkor, mikor - talán Isten furcsa, érthetetlen kegyelméből - elérem a határaimat. Mikor megsérülök. Mikor, talán valami egészen csekély oknál fogva, de darabokra törik a szívem.

Advent kifejezi mindazt a tökéletes szépséget, ami után kimondatlanul is vágyunk. 

Kifejezi a szabadító tényleges érkezésében való reményt. 

A várakozás ünnepe azoké, akik valóban várnak. Akik maguktól nem tudnak belépni a kapun. Azoké, akik rendszeresen kívül maradnak. Az érzékenyeké. A mi ünnepünk. Az enyém.