olvasom* - s hagyom, hogy megérintse a szívemet.
Minden más, inkább katonás parancsszóra, mint szelíd bátorításra emlékeztető felhívás lepereg róla. Védi, ahogy tudja, önmagát.
Fel a fejjel! Szedd össze magad! You can do it! - ilyeneket mondanak, ilyeneket mondok magamnak.
Nem hallgatok mindenkire. E borongós napokon, hogy tényleg fel akarjam emelni a fejem - valami igazán jó okra van szükségem. Valódi, adventi reményre. Valamire, amitől kiegyenesedik a naphosszat számítógép felé hajló hát. Amitől messzire lát a képernyőtől megfáradt tekintet.
Napközben többször is felidézem a szavakat. Felemelem a fejem.
Nem a semmit nézem. Nem hiába várok. Aki elindult, meg is érkezik.
Végignéz az asztalon nyitva maradt könyvön, amiből már nem volt idő olvasni. Szemügyre veszi a nap végére leégett mécsest, s kissé beljebb tolja, nehogy leessen, a még majdnem tele csésze kihűlt teát. Betakargatja a kanapén álomba merült, elszánt várakozót. Apró, védelmező gesztusokból, gondos kezek rendezgetésének nyomából fogom csak sejteni, hogy itt járt.
* Lukács evangéliuma 21:28
4 comments:
Ez egy pizsi ?
Ezt is köszönöm. De sokszor elfelejtek felnézni!
Én is felidézem ezentúl magamban az itt olvasott biztató mondatokat. Rám fér. Az ember el is felejti biztatni magát, jó, hogy van, aki figyelmeztesse. Most ez te voltál számomra.
Esti kép, valóban egy pizsamáról van szó.😃
Post a Comment