Filmfesztivál.

Egy merő filmfesztivál a nyár.

A filmek egy része régi dvd-ken. A másik része élőben zajlik, próba nélkül. Többek között én határozom meg a cselekményt. A párbeszédek rám eső feléért is magam felelek.

Mikor az Il Postino című film lassú, keserédes, happy end nélküli történetében Pablo Neruda megkéri postását, Mario Ruoppolo-t, hogy soroljon fel néhány dolgot, ami egyedivé teszi a szigetet, ahol él, nem jut eszébe semmi. A film egyik legmeghatóbb jelenete, ahogy később ott ül egy hullámzó csónakban, hogy magnószalagra rögzítse a szél hangját a sziklák között. Megnyílik a szeme, a füle az otthona különleges szépségeire. A hangfelvételt ajándéknak szánja híres barátjának, aki időközben elfelejtette őt.

Vissza a saját filmemhez. Az udvaron elfogyasztott vacsora után még teszek a tűzre egy darab vastag fát és sokáig, éjszakába nyúlóan kint maradok. Behunyt szemmel rögzítem a hangfelvételt: a tücskök cirpelését, a tűz pattogását, a kutya sóhajtását. Az utcán végighalad egy autó. Valahol becsuknak egy ablakot. Az égbolton a csendesen ragyogó csillagok. Az időnként áthaladó repülőgépek morajló, mély hangja titokzatosságot kölcsönöz a messzeségnek. Mintha bármelyik pillanatban történhetne valami drámai. Mikor teljesen leég a tűz és elhalványul a parázs izzása, bemegyek a házba. Holnap folytatódom.

Gondolkodj kicsiben.

Think big. Magyarul: merj álmodni. A legtöbb kiadásra, megfilmesítésre méltónak talált valódi vagy fiktív történet ezen a szlogenen alapul. Szeretem e rövid felszólítás mögött rejlő gondolatot. Szeretem a drámaiságát, a nagyságát, a túlzásra való hajlamát. Néha megparancsolom magamnak - kötelező szívgyakorlat -, hogy nagyot álmodjak. Ilyenkor teológiát szeretnék még tanulni és filozófiát. Könyveket írni. Jobbá tenni, megváltoztatni a világot. Megtanulni gitározni. Megtanulni franciául és elköltözni néhány hónapra vagy évre a levendulaföldek közé. Bejárni hátizsákkal a legszebb hegyeket, reggelenként tó partján ébredni, kis gázfőzőn kávét főzni.  

Amiben mégis hiszek, az egy másik, kicsit szerényebb jelmondat. Think small. Magyarul: gondolkodj kicsiben. Találd ki - mondom időnként magamnak - a nagy, távoli csillagként ragyogó álmok miniatür, itt és most megvalósítható változatát. Ilyenkor leülök tovább olvasni azt a bonyolult könyvet, aminek egy ideje már nekifogtam. Kijegyzetelem, majd utánanézek az ismeretlen szavaknak. Elhatározom, hogy száz napon át minden nap írok egy rövid blogbejegyzést. Leszüretelem a levendulát a kertemből. Minden nap legalább másfél órát gyaloglok. Kivasalom a ruhákat, megpucolom az ablakokat, krumplilevest főzök ebédre. Megígérem a barátnőmnek, hogy elkészítem az ő adóbevallását is. (Bár még nem készültél el a tiétekkel sem.) Később főzök egy termosz teát és séta közben leülök majd egy padra a domb túloldalán, ahonnan olyan szép a kilátás, elfogyasztani.

A nagy álmok megmutatják, merre húz a szívem. Megadják az irányt.  

Az életemet viszont az apró lépések iránti szeretet és hűség határozza meg.

Filléres emlékeim.

A nyaralásból hazahozott kincseimet halászom ki éppen a táskám zsebéből. Közben a Nîmes egyik mellékutcájában lévő boltban talált, leárazott, egy kávé áráért megvásárolható lemezt hallgatom. Bródy János, Hungarian Blues. Made in Hungary, Pepita felvétel. Kiadva 1980-ban. A lemez belső borítóján dupla dedikáció: Nagy, nagy szeretettel a kis Nathalienak, Incitől. Alatta: Sok szeretettel Nathalie-nak, Pista. Ezért szeretek használt könyveket, lemezeket vásárolni, a csodálatos, néha magától a szerzőtől származó dedikációk miatt. Őrzöm a mögöttük rejlő történeteket, akkor is, ha töredékesek, s az érintetteknek valamilyen, bizonyára nyomós oknál fogva, már nincs szükségük rájuk.

A lemezen a második dal: Filléres emlékeim. 

Kiteregetem az asztalra a sajátjaimat. Kövek és fadarabok a tengerpartról. Ezekből a barátok is kapnak. Múzeumi belépők. Kiállítások brosúrái. Egy préselt platánlevél Uzès főteréről. Préselt falevél és száraz virág a Garrigue térségéből. Képeslapok, néhány szál levendula. Önmagukban véve nem sokat érnek. A személyes élmény, a szeretet ad nekik értéket. Ez ad az összes könyvekben, lemezeken felejtett soroknak értéket. A mögöttük levő sok és nagy, nagy szeretet. Az egyetlen, ami nem múlik el.

Ez itt a kutyám.

2022.07.04. - 8 óra 57 perc - 

Ez volt az első utazás, amikor a távollétünkben nem családtag vigyázott rá itthon. A nyolc nap utáni viszontlátásnál nagyon izgatott volt. Egészen halványan azokat az időket juttatta eszembe, mikor a gyermekeinket hoztuk haza valamelyik nyári táborból: először is a fürdőkád felé tereltem, majd hagytam napokig aludni őket.

Egyébként csak mostanában mondom így. 

Csak az utóbbi időben nem teszem már hozzá minden egyes alkalommal: de én csak vigyázok rá! Amúgy a lányomé! Ideje nevén nevezni a dolgokat: az én kutyám. A felelősséggel, gondoskodással, állatorvosi számlákkal, bosszúságokkal és örömökkel együtt. 

Megkeresem Polcz Alaine Macskaregény című könyvét, úgy emlékszem, volt benne egy kedves idézet. 

"Boldog voltam. Én csak egy közönséges macskát szerettem volna. Ilyen gazdagságról álmodni sem mertem."

Én is, én is boldog...én is, csak egy közönséges kutyát annak idején, nem is magamnak, a gyermekemnek...s én is, ilyen gazdagságról, álmodni sem mertem.

Honvágy.

2022.07.03. - 7 óra 6 perc - Zürich

Ez itt Zürich, tegnap este, az utolsó megálló útban hazafele. 

Hálásan az előttünk álló éjszakai pihenésért, az útszéli hotelért, benne a nevünkre szóló szobafoglalásért. 

Sötétedés előtt még be a központba, feltétlenül, megnézni a világ egyik legszebb városát, ha már itt járunk. Tényleg szép. Van benne óriáskerék, tó, világító szökőkút a tó közepén, szép ruhába öltözött emberek, drága autók, forgalom, éttermek és büfék. 

Nem kérek semmit. 

Járom a világ egyik legszebb városának utcáit s arra gondolok, amire talán halálom óráján is gondolni fogok. Féltve őrzött képeslapok a legdrágább emlékek, selyempapírba csomagolt porceláncsészék a belső szobában. A gyermekeimhez kötődnek, hétköznapi pillanatokhoz, olyan érzésekhez s otthonos gesztusokhoz, melyektől idegen lesz hirtelen a nagyváros. Még akkor is, ha a legszebb. 

A hajnal szárnyain.

2022.07.02. - 7 óra 12 perc - Cotignac (Franciaország)

A messzeségben is biztonságban, az otthonos megszokottságban is szabadon, repülni és egy ismerős kéz védelmében megpihenni: ezt jelenti számomra a szeretet. 

Ezért, ha én dönthetném el, a szeretet színe nem a piros lenne, hanem égszínkék. Vagy a  tengerkék. A partról nézve e kettő egy és ugyanaz.

Reggel.

2022.07.01. - 10 óra 36 perc - Cotignac (Franciaország) 

Ez itt a nyaralás utolsó előtti reggele.

A lakásunkkal szemben a település legjobb péksége. Már korán reggel hallani a nyitott ablakon át ahogy az utca túloldalán az eladó hölgy vidáman köszönti a vásárlóit. Bonjour madame! Bonjour monsieur! 

Kimegyek a térre egy csésze kávéval s hagyom, hogy elvonuljon mellettem a reggel. Feljegyzek néhány gondolatot, megírok néhány képeslapot, majd el is viszem a postára. Az újságosnál a friss Le Monde és Le Figaro. A kávézók teraszán a koránkelők. Ki egyedül, ki társaságban, a legtöbben, tényleg, csak néhány percre egy csésze espresso mellett, a nagy platánfák alatt, mielőtt elindul a nap.

Ez itt a reggel. Elvegyülök a helyiek hétköznapjában, befogad a táj. Titokban arról álmodok, egyszer majd néhány napnál tovább is maradhatok.

Summer beat.

 2022.06.30. - 11 óra 22 perc - 

Egy faluban, ahol megálltunk nézelődni, cseresznyét vettünk, majd később, egy hosszabb, néptelenebb szakaszon leültünk az út szélén piknikezni. Mellettünk időnként biciklisek, a legtöbben - nagyon helyesen - profi felszerelésben: profi sisak, profi póló, profi nadrág, cipő, elszánt tekintet, vizes palack, szinte hangtalan suhanás. Egyikük - mert mindig van az az egy, aki - csak úgy lazán. Hátul a csomagtartón egy kis útipoggyász, az ingje kigombolva, hosszú művészhaja lobogott a szélben. Egy bluetooth dobozból hangos zene szólt s ahogy elhaladt mellettünk, akaratlanul is rákapcsódtunk a beat-re. A lábunkkal, a fejünkkel, s egy ritmusban emeltük a kezünket integetésre. Körülöttünk megállt egy kicsit az idő s míg el nem tűnt a zene a messzeségben, megpihent a forró nyár.

Reggeli rutin.

2022.06.29. - 6 óra 58 perc - Nîmes (Franciaország)

A Place aux Herbes-ig még csak ismerem azt az egy-két perces utat, onnan már - tájékozódási képesség híján - érzés szerint kanyargok az ébredező belvárosi utcákon. Remélem, eltévedek. A kávézók teraszán már rendezgetik a székeket. Érkeznek az első vendégek. Én reggeliért indulok.  Megtalálom a piacot, már nyitnak az első standok. Mindig ugyanazt veszem, ha nyaranta a környéken járunk: baguette, sajt, paradicsom, egy-egy gyönyörű kis sütemény. Mindig csak annyit - a jelen pillanat elégségességére irányuló szívgyakorlat -, amennyi egyetlen étkezésre elég. Ugyanúgy ahogy jöttem, érzés szerint, s remélhetőleg a legszebb kerülőutakon, visszamegyek a szállásra. Majd megterítem az asztalt. 

Uzès-i emlék.

2022.06.28 - 7 óra 3 perc - Nîmes (Franciaország)

Tegnap ott járhattam, ahol egyik kedvenc íróm, Peter Kurzeck élt és írt hosszú évekig, többnyire ősztől tavaszig: Uzès-ben, egy dél-franciaországi kisvárosban. Amúgy nem ismerek senkit, aki olvasná Peter Kurzeck könyveit, de még olyat sem nagyon, aki egyáltalán hallott volna róla. Ami mást talán elriaszt - a hosszú, aprólékos, küzdelmes szövegei - én pont azt nagyon szeretem. A városka nem őrzi az emlékét, a turista információs irodában nem hallottak róla. A szövegeiből viszont felismertem s egy képes album fotóiból kikövetkeztettem, melyik helyeken járt s hogy melyik volt az ő ablaka. 

Ha élne még - élhetne még -, talán megpillanthattam volna egy kávézó asztalánál. Talán összeszedtem volna a bátorságomat, hogy dedikáltassam az egyik, véletlenül éppen nálam levő könyvét. Így csak végigsétáltam a városon, ahol dolgozott és élt. Sokféle módja van kifejezni azt, hogy "köszönöm".

Úti emlék.

2022.06.27. - 8 óra 50 perc - Nimes, Franciaország

Abban a 15-16 órában, amit Lausanne-ben töltöttünk, kétszer is találkoztam vele, az édes, apró svájci hölggyel, teljesen véletlenül, érkezéskor és távozáskor, mindkét alkalommal a csomagjainkra vigyáztam. Közben olvastam. 

S hogy ne gondoljam utólag, csak álmodtam, s hogy ő sem, csak álmodott engem, továbbindulás előtt még engedélyt kértem egy közös fotóra.

Áldás az úton.

2022.06.26. - 6 óra 40 perc - Lausanne, Svájc

John Mark Comer The Ruthless Elimination of Hurry című (hangos)könyvében hallottam a következő mondatot: "Summer vacation is a spiritual discipline". Ennek értelmében - nyári szabadságra indultam.

Tegnap délután megálltunk pihenni Lausanne-ban, s míg a férjem parkolót keresett, én leültem egy kőre azzal a kis hotellel szemben, ahova egy éjszakára szállást foglaltunk. Talán csak jó helyen voltam jó időben, de azt kell mondanom, nagyon barátságos emberek élnek Lausanne-ban. Kezdve az idős hölggyel, aki nagyon kíváncsi volt, miért ülök ott s nincs-e szükségem útmutatásra, érdekelte, honnan jövök s hova tartok - mindezt egy angolul lefolytatott társalgás keretében, mikor kiderült, hogy nem tudok franciául. Kis idő múlva pedig egy fiatalokból álló lelkes csapat szólított meg, elmesélték, az evangélikus közösséghez tartoznak s kérdezték, imádkozhatnak-e értem. S én ott álltam, valószínűleg fülig érő mosollyal, mintha nyári áldás-esőben. A legszebb volt, amit kaphattam. S hogy ne gondoljam utólag, csak álmodtam, mielőtt továbbmentek, még engedélyt kértem egy fotóra.

Nyári emlék.

2022.06.25. - 5 óra 30 perc-

Mindhárom lányomnak küldtem egy kis csokor levendulát, hozzá egy saját készítésű képeslapot. A képeslapokra préselt virágot ragasztottam. Sok-sok apró virágot préselek, ha meglátok egy-egy különösen szépet az út szélén vagy a kertben, a muskátli szirmait azért, hogy megmutassam nekik, milyen színűt vettem idén a balkonra.

Aztán általában elfelejtem, melyiket melyik könyvbe rejtettem. 

Egyszer majd, egy szép napon, ők vagy én vagy mások véletlenül rájuk találunk, kezünkben tartjuk majd egy elmúlt nyár álmait és reményeit, illatát és színeit, s a hiányait is.

Könyvünnep.

Körülbelül a hatodikkal ezelőtti napló legvégén kezdtem el először lejegyezni másféle gondolatokat is, mint amik amúgy szokásosan egy naplóba kerülnek, vagy blogbejegyzésbe. Szűkös időket éltünk akkor, úgy emlékszem, küszködtem én is, mint mindenki, a világjárvány miatti bezártsággal, egy idős szerettünk gondozásával és saját, az ezzel egyidőben, sorozatosan érkező betegségeimmel. Nagyon lassan, de rendszeresen, elkezdtem olyan utakat keresni, amelyek teret, tágasságot, reményt hozhatnak ebbe a levegőtlenségbe. Szembe akartam nézni azzal, ami van, és megtalálni azt, ami mindenek ellenére még mindig lehetséges. Miután elköltözött a középső lányunk és megüresedett a második tetőtéri szoba is, oda húzódtam vissza rendszeresen, mert szerettem ahogy az ablakon át az alatta levő asztalra vetül a fény. Szerettem hallgatni az esőcseppek hangját a háztetőn. Úgy éreztem, ott közelebb vagyok az éghez. S nagyon szerettem volna megkeresni ezt a felettem elterülő, végtelen égboltot visszatükröző belső eget. 

Némi csoda, fiókban való időzés, számtalan átdolgozás után hamarosan itt lesz az eredmény. Egy újabb könyv. Fogadjátok ugyanolyan örömmel, szeretettel és nagylelkűséggel, mint amilyennel sok-sok ember munkája nyomán elkészült.

(A Luther Kiadó honlapján már most előjegyezhető.)

A halogatás művészete.

2022.06.23. - 8 óra 22 perc -

Idén is elérkezett az időszak, amit én hagyományosan csak "de még nem készültél el az adóbevallással" időszaknak nevezek. Ez lényegében annyit jelent, hogy a július vége, tehát az adóbevallások leadási határideje előtti hetekben - (néhány éve ez még május vége volt, akkor az egész értelemszerűen a május vége előtti hetekben játszódott) - minden egyes gondolat, intéznivaló, szükséges vagy szükségtelen tennivaló után hozzáteszem a mondatot: de még nem készültél el az adóbevallással. 

Például.

Virágzik a levendula a ház előtt, leszüreteltem, majd kis csokrok kötésével töltöttem az estét.

De még nem készültél el az adóbevallással.

Összehajtogattam a hetek óta kimosott és megszáradt ruhákat, nem kell már minden egyes zoknit, inget úgy kihalászni indulás előtt a ruháskosár aljáról.

De még nem készültél el az adóbevallással.

Megvarrtam az összes javításra szoruló ruhadarabot.

De még nem készültél el az adóbevallással.

Hajnalban megébredtem és órákon át verseket olvastam.

De még nem készültél el az adóbevallással.

Itt ülök és csak nézegetem a felhőket.

De. Még. Nem. Készültél. El. Az. Adóbevallással. 

Fény.

2022.06.22. - 7 óra 50 perc -

Fél év múlva, már az adventi út vége felé, az év legrövidebb, legsötétebb napján ugyanarra fogok gondolni, mint most: a fényre. Jó lenne félretenni belőle, befőttesüvegbe zárni a nyár összes ízét, illatát, színét. Erre utal a német nyelvben elterjedt kifejezés is, a Marmeladenglasmomente*, mely szerint a jó idők szép élményei majd enyhíteni fogják a kevésbé boldog idők sötétségét. Tetszik a szó. Tetszik a gondolat, gyűjtöm én is a pillanatokat.

De a fényt, amit a szívem mélyén hordozok, 

a fényt, mely jó és rossz időkben egyaránt utat mutat, 

máshonnan kapom, 

máshonnan várom.

* Cornelia Funk gyermekkönyveiből

Nyári eső.

2022.06.21. - 14 óra 23 perc -

A tegnapi napban az az egy óra volt a legszebb, mikor késő délután, inkább már estefelé végeztem a munkával. Lehajtottam a laptop tetejét, betettem a két nagy, nehéz mappát egy vászonszatyorba, feltettem a fülhallgatót, s elindítottam az aktuális hangoskönyvet a telefonomon. Majd elindultam a kutyával a falu másik felébe bedobni a mappákat a főnöknőm postaládájába, ellenőrzésre. 

Utána csak mentünk-mentünk, mintha megnyertünk volna egy versenyt, könnyed léptekkel s még könnyedebb szívvel, a nagy, szürke, földig érő felhők alatt. A buszmegállótól nem messze eleredt az eső, egy ideig behúzódtunk az eresz alá. Boldogan néztem az ablaknak csapódó esőcseppeket. 

Majd elindultunk a szép, szelíd nyári esőben, a néptelen utcákon át hazafelé.

Az első betű.

2022.06.20. - 7 óra 45 perc -

Kiléptem, mint minden nyári reggel, a balkonra, a kezemben egy csésze kávé, toll, napló. Leültem, kinyitottam a füzetet, lecsavartam a toll kupakját, majd - semmi. Hosszasan hezitáltam az első betű előtt, annyira fontosnak tűnt hirtelen, hogy ne rontsam el. Olyan érzésem volt, ettől függhet az egész nap, ezért nem mindegy, milyen betűvel, szóval, hozzáállással kezdem. Az esténként írt szavakban már csak utólag reflektálok - nagyon fontos -, de így reggelenként még minden eszközöm és lehetőségem megvan rá, hogy tevékenyen alakítsam a napot. 

Szóval, itt vagyok. Köszönöm, hogy itt lehetek. S majd később leírom azt is, hogy érzem magam, mivel küszködöm, s hogy mit szeretnék. Megfogalmazom a kérdéseimet, továbbszövögetem a terveimet. 

De a legelső szó, s a legutolsó is majd legyen csak ennyi, határozza meg ez a véget s a kezdetet: köszönöm.

Az élet egy hosszú távú kapcsolat.

2022.06.19. - 20 óra 7 perc -

Az élet egy hosszú távú kapcsolat, s ez azzal jár adott esetben és időszakokban, hogy kifejezetten kényelmetlen, bosszantó és fárasztó. De, mivel hosszú távú kapcsolatról van szó, a csak szép, könnyed pillanatok kiválogatása nem opció. S az sem, hogy nem érdekel. A kényelmetlenség nem jelenti egyébként azt, hogy valamikor valahol rossz döntést hoztunk volna. Inkább annak a jele, hogy teljes szívvel élünk. Nem várjuk el, hogy mindig mi járjunk jól. Már a második végigdolgozott hétvége után nagyon elfáradtam. Amolyan mindenen-sírva-fakadós fáradtsággal. Mondhatnék nemet is a plusz munkára. De a pénz mellett, amit megkeresek, az emberi része is fontos, a kollegialitás, s hogy olyan embernek ismernek, akire lehet számítani a nehéz időszakokban. Ezért, mikor a lányom felhívott és elmondta, hogy a két szabadnapján, amiket eredetileg hazalátogatásra szánt, elvállalja egy beteg kollégája műszakait -, meg tudtam érteni. Anya, mondta, én voltam az utolsó lehetőség, mondhattam volna nemet, de a szívem azt sugallta, inkább segítsek. 

Még nem tudom, hogyan fogok száz napon át valami különlegeset találni minden egyes napban. Csak azt sejtem, ha sikerül, annak köze lesz az élettel járó és ezeket teljes szívvel elfogadó kényelmetlenségekhez. Elmaradt utazások, kialvatlan szemek, telesírt zsebkendők, utolsó száz méteres erőfeszítések, bátor beszélgetések, bocsánatkérések, az emberi élet millió bosszúságai és csodái: Isten hozott titeket. 

Kedves barátaim. Koccintsunk a hosszú távú kapcsolatokra. Cheers!

Képeslap Várnából.

2022.06.18. - 7 óra 41 perc -

Csak este fedeztem fel a postaládában lapuló képeslapot. Már úgy vártam. Mikor néhány hete kimentem az állomásra a két hónapos Balkán-körútjáról hazatérő lányom elé, máris mondta, hogy elnézést, de egyetlen képeslapon kívül, amit majd később postáz, nem hozott senkinek szuvenírt. Nem is fért volna el a hátizsákjában. 

Hát itt van, kincsként szorongatom, százszor is elolvasom, csodálatos kerülőutakon érkezett egyenesen Várnából. A hátulján egy kedves, vicces szöveg s egy köszönet, a hotelszobáért. Amúgy ragaszkodott hozzá, hogy saját maga fizesse az útját, de Várnában, ahol a tizenkilencedik születésnapját ünnepelte - nem jutott eszünkbe más, hátizsákba még beleférő ajándék - "megengedte", hogy néhány napra lefoglaljunk neki egy kis apartmant egy tengerre néző hotelben. 

16 x 11 cm. Ennyi egy képeslap területe. Elég kicsi, hogy ne foglaljon sok helyet egy világjáró hátizsákban, elég nagy, hogy elférjen rajta a világ összes kalandja, féltése, gondoskodása, szabadsága, emléke, bizalma és szeretete.

Cuore.

2022.06.17. - 8 óra 5 perc -

Megkérdeztem, lenne-e szíves elmenni friss zsemléért a reggelihez. Két papírzacskóval tért vissza. Az egyikben a zsemlék voltak, a másikban egy meglepetés, nekem. Egy szívvel díszített sütemény s egy olyan szívószálas, dobozos multivitamin ital, amilyet a gyerekeknek vettünk régen, ha megszomjaztak a városban. Egész nap őriztem, tartogattam, vártam a legalkalmasabb pillanatot az elfogyasztásra.

Nem lehet eléggé megköszönni, ha valakinek egy szív alakú süteményről én, és csakis én jutok eszébe.

A főhősnő énekel.

 2022.06.16. - 6 óra 51 perc -

"Each voice for itself is like a little star in the universe" - áll az új énekben, amit tegnap tanultunk a próbán. A dal arról szól, hogy senkinek sem kell egyedül állnia, mindenki csatlakozhat a nagy kórushoz, mindenki felemelheti a hangját, s hogy eljön majd az idő, mikor eltöröltetnek a könnyek, a vakok látni kezdenek, a bénák táncolni, a harcosok pedig leteszik a fegyvert, hogy ekét készítsenek belőle. 

Egyébként majdnem húsz percet késtem. Kevésbé lett volna stresszes a nap, ha el sem megyek. Ha nem válaszolok egy emailre, nem hívom fel egy szerettemet, nem ültetem át a virágokat s nem sütök egy banánkenyeret. Ezek közül mindegyik halasztható és lemondható lett volna, mint ahogy gyakran el is halasztom, le is mondom. Csak azt nem értem, miért a valóban számító és leginkább gazdagító dolgokról mondok le az idő szorításában. Az élet szépségének szempontjából mindez egyenként talán tényleg elhanyagolható, összességében véve viszont pótolhatatlan veszteség. 

Abban az életben, amiről álmodok, a főhősnő ott ül egy szép nyári estén a falusi próbateremben, megfigyeli az elhúzott függönyök résein átszűrődő napfény mintáit a padlón s egy szép, reményteljes, minden bizonnyal eljövendő világról énekel.

Bodzaszörp.

 2022.06.15. - 17 óra 49 perc.

Mindig tanulok valamit. Olvastam egy magazinban, hogy bodzát délben, napsütésben a legalkalmasabb szedni, mert ilyenkor a legaromásabbak a virágok. S bár a héten - különböző határidők s apróbb házfelújítások miatt - alig van egy nyugodt percem, eldöntöttem, délben elmegyek bodzát szedni. Nap végére el is készültek a szörpök, már csak gyönyörködni kell a szép színekben, kevergetni s várni néhány napot. Addig is elkészíteni az idei nyár első jégkockáit hozzá esetleg. 

Kipróbáltam egy új receptet, magam is kíváncsian várom a végeredményt.

1 liter vízből, 1 kg cukorból és 25 g citromsavból szirupot főzök. 1 bio narancsot és citromot forró vízzel megmosok, felszeletelek és rétegezek egy nagy fazékban körülbelül 25 darab bodzavirággal. Erre ráöntöm a forró szirupot, majd három napig hagyom állni, időnként megkeverem. Végül leszűröm, s az így kapott szörpöt újból felfőzöm. Üvegekbe töltöm, hűvös, sötét helyen tárolom.

100 napos kihívás.

Teljesen véletlenül elfogadtam egy 100 napos kihívásra szóló meghívást. Mikor tegnap reggel munka előtt még gyorsan bevásároltam, megláttam a nyomtatópapír mellett a polcon egy csomag kartoték kártyát. Nem tudtam ellenállni. Megvettem, majd utána láttam, hogy száz darabos. 

Ennyi. Ez volt a meghívás. Mert nincs is szebb, hívogatóbb egy-egy darab üres papírnál.

Minden nap csak egy dolgot szeretnék leírni, rajzolni: az előző nap egy akármilyen apró, szép emlékét. Azért az előző napit, utólag, mert nem szeretnék minden nap történetekre vadászni, egyszerűen csak élni szeretnék a jelenben. A blogvilágban a nyár köztudottan uborkaszezonnak számít, kicsit talán ez ellen is harcolok. (Az "uborkaszezon" szó főleg a sajtónyelvben használt kifejezés, arra utal, hogy eseménytelen időszakokban az újságírók lényegtelen hírek felnagyításával próbálják fenntartani a közönség figyelmét.) Igazából csak azt szeretném, hogy - bár az összes többi nyár eddig egy adott ponton véget ért - az idei ne érjen véget. Maradjon meg örökre, legalább az emlékeimben.

Jöjjön tehát az első történet, .

"2022.06.14. - 7 óra 16 perc.

Reggel, ahogy kiléptem a balkonra egy csésze kávéval, láttam, hogy zuhog az eső. Olyan volt, mint egy heves zokogás. Nem lehetett látni a tájat, még a szemközti házat is alig, de nem a szokásos reggeli köd miatt, hanem mert egy felhőben voltunk. Apró felhődarabkák lebegtek el a szemem előtt. Odakint a dróton éppen elázott a két adagnyi kiterített, tegnap estére már megszáradt ruha. Csak néhány percre jöttem be a konyhába, s mire visszaértem, már nem esett. Kitisztult a táj, felderengett a nap. Kihajolva a korláton láttam, a felhő már az utca végén jár."