A lányom

még csak tizenkilenc éves, de már aláírt egy saját bérleti szerződést, már kötött saját névre szóló felelősségbiztosítást, van saját hitelkártyája, s ezzel a sok apró, izgalmas mozzanattal átélt néhány olyan dolgot, amit én - bár már kicsivel több, mint kétszer annyi idős vagyok, mint ő - még nem. Tette mindezt olyan céltudatosan és magabiztosan, mint ahogy én még soha, semmit.
Egy hét múlva elköltözik, s őszintén mondom: nincs más bennem, csak öröm. Nem azért, mert elmegy. Hanem azért, mert készen áll rá. Mert tervei vannak, mert gyönyörű, mert büszke vagyok rá, mert több, és különb, mint én - és mert pont ez volt mindig is a cél.

Félénk anya is nevelhet bátor gyermeket.
És egyszer még én is eldöntöm, mi leszek, ha nagy leszek.
Vagy talán már rég az vagyok, aminek lennem kell. Az, aminek leginkább érzem magam, bár ilyen foglalkozás nincs is: láncszem. Generációk között, múlt és jövő között. Láncszem, ami összetart. Családot, háztartást, álmokat, mindennapoki feladatokat.

Mióta észrevettem, mennyire romlott a kézírásom, minden nap leírok kezdő, ákombákom kalligrafikus írással egy-egy mondatot.
Betűk alakításával formálom a kézügyességemet, verstanulással a memóriámat, figyelmes létezéssel a bennem el-elapadó örömöt. Mikor haragszom valakire, rövid imákat gondolok ki érte, cetlikre írom, naponta elolvasom. Így formálom a szívemet bocsánatra, szépre, jóra.

A gyermekeim felnőnek, apránként vállalják önmagukért a felelősséget.

A saját szívemért, míg élek, én felelek.