A mellettünk

levő asztalnál olyan hangosan beszélgetett a két hihetetlenül hasonló arcvonású, hasonló frizurájú, hófehér hajú hölgy - anya és lánya lehettek, egyikük kilencven, másikuk körülbelül hetven évesnek nézett ki -, hogy egy idő után már meg sem próbáltuk a saját társalgásunk fonalát újból és újból megkeresni, csak élveztük az övék gombolyítását, reménykedve, hogy negyven-ötven év múlva is ugyanúgy fogjuk szeretni egymás társaságát, ugyanúgy lobogni fog a hosszú hajunk, ugyanúgy büszkék leszünk a köztünk levő hasonlóságra, ugyanúgy megosztozunk egy szelet tortán, ugyanolyan reménykedéssel fogjuk szőni az álmokat, s ugyanolyan örömmel tervezgetni a jövőt,
mint most.