Három történet.

A ma reggeli erdei sétámból három történetet hoztam haza.

Az első az emberi lélek szépségéről szól. Az egyik jelöletlen ösvény mentén megtaláltam a világ legszebb kertjét. Van benne egy tisztás, körülötte néhány fenyőfa s két korhadásnak indult fatörzs. Az egyik tele van csillagmohával, a másik pedig pici fenyőket növesztett, így gyakorolja és tanítja szavak nélkül a vándoroknak a feltámadást. Ezenkívül van egy nagy, mohás szikla, rajta művészi módon elrendezve két kisebb kő. Ez utóbbi olyan, mint egy szobor, érezni rajta egy finom lelkű ember gondolatát, keze munkáját, ahogy egy-két mozdulattal úgy rendezte át a tájat, hogy közben nem tette tönkre, nem változtatta meg, csak kiegészítette.

A második az emberi lélek nemtörődömségéről, közönyéről szól. Az egyik pad körül szemetet találtam, egy félig még tele, másfél literes plasztik üdítősüveget, egy fagyott bolti gofrit megkezdetlen csomagban, s néhány műanyag zacskót, üresen. Odébb az ösvény közepén egy használt papírzsebkendő és egy söröskupak. Néhány lépés után visszamentem, összeszedtem mindent, nem bírtam elviselni, hogy így maradjon. A kisebb szemeteket eldobtam az erdő szélén levő kukába, az üveget hazahoztam, kimostam, majd legközelebb visszaváltom a boltban.

A harmadik történet az emberi együttérzésről szól. Felém irányuló együttérzésről. Az utca elején történt, ahogy igyekeztem hazafelé, kezemben a műanyag üveggel. Először csak Pault láttam meg, a hosszúszőrű keverék skót juhászkutyát, aki annyit bosszantott, mikor még élt az én kutyám, Sven. Folyton marakodtak, ha találkoztunk, s mivel a gazdája, egy idős, ízületi problémákkal küszködő hölgy, aki mindig néhány méterrel lemaradva igyekszik lélekszakadva utána, egyáltalán nem tudott parancsolni neki, minden egyes alkalommal rám ugrott, ráhelyezte a két első mancsát a vállamra, a feje egy magasságban az enyémmel. Az eltelt időben ugyan tanult némi jó modort egy kutyaiskolában, s be is mutatta a tudományát, de a vállamra ugrás azért megmaradt. A hölgy kifejezte az együttérzését Sven elvesztése miatt, csak most hallott róla, s el sem tudta képzelni, milyen nehéz lehet nekem kutyát sétáltatókkal találkozni. Mesélt Paulról, s megengedte, hogy jól megölelgessem. Majd elbúcsúztunk és hazajöttem. 

Annyiféleképpen el lehetne mesélni, mindhárom történetet. 

Panaszkodva, keserűen, szentimentálisan, csak a jót látva, csak a rosszat, irigykedve, túlozva, nosztalgiázva. 

De én maradok egyszerűen csak az igazságnál. 

Az igazság az, hogy a közöny, a rosszindulat: létezik. 

Mint ahogy a szép is, a visszafogottság, a gondos törődés. 

Mindkettőnek láttam a nyomait. 

De leginkább a kabátomon hátrahagyott sáros tappancsnyomoknak örültem, s szemeim sarkában az akaratlanul is - még mindig - kicsorduló könnycseppek nyomának, mert ez azt jelenti, hogy szerettem, hogy szeretek, s hogy a szeretet harcában nem szégyen sérüléseket szerezni.