Májusi reggel.

 

A nappaliban ülök.

A frissen műtött macskát felügyelem s arra gondolok, meg kellene mosnom a hajamat. Arra gondolok, milyen csodálatosan hétköznapi ez a pillanat. 

Odakint orgonaágak lengedeznek a szélben. Az utolsó korty kihűlt kávét már a jövőben fogyasztom el. 

Aranyló patak az idő. 

Néha lehajolok, hogy bögrévé formált tenyérrel kiemeljek megőrzésre egy-egy vízcseppet. Az ilyen jelentéktelen, semmi különös pillanatok, mint a mostani, különösképpen is érdekelnek. Nem élveznek védettséget, különös figyelmet, de csak azért, mert ezekből van a legtöbb.

Néha, mintha sodródó falevél vagy virágszirom lennék a víz felszínén, versenyt úszok az idővel. Nem állok meg, nem nézek vissza. Nem tervezgetek. Nem őrzök semmit és nem félek. Nem is akarok győzni. Csak együtt úszni az idővel.

Az üres papír az asztalomon a patak. Felszínén meg-megcsillannak a napsugarak. A töltőtoll a tenyerem. A távolban az életemet látom, s az ismeretlen jövőt. Nem lehet kiszámítani, bebiztosítani. Remélem, még mindig tele van meglepetésekkel. Csak a jelen pillanatot lehet megélni, megköszönni, kiemelni, majd szabadon ereszteni.

Lecsavarom a kupakot - gyönyörű hangot ad, ahogy halk kattanással ráillesztem a toll végére -, s elindulok. Beleírom magam a messzeségbe.