Nap végén.

Este van, lámpafénynél írok, olvasok.

Eltelt a nap. A szokásos dolgokkal, amiket úgy szeretek.

Reggel leültem, mint mindig, naplót írni és kávézni. A macskák már ismernek, ilyenkor szó nélkül mellém telepednek.

Ágyvetés és mosogatás után elkezdtem dolgozni.

Munka után porszívóztam, felmostam, majd készítettem magamnak egy salátát.

Utána felöltöztem s elindultam, elintézni sorban a postát, a vásárlást, s a könyvtári könyveket a városban.

Két napja halt meg Paul Auster, az ő tiszteletére kivettem a Winterjournalt, amit már hangoskönyv formájában is meghallgattam.

Végül még összehajtogattam három kosárnyi tiszta ruhát, végre.

A nap minden perce, helyzete egy-egy kapu. Nem mindegyiknek szentelek különös figyelmet. De néhánynak igen. Néha. S úgy is lépek át rajtuk, mintha egy ismeretlen, különleges helyre vezetnének. Egy titkos kertbe. Mintha a kapun túl egy utazás várna rám. 

Minden olyan pillanatban, amikor képes vagyok úgy nézni egy emberre, feladatra, utcára, házra, könyvre, mintha nem ismerném - mint ahogy nem is ismerhetem, hiszen minden helyzet, ember, feladat más, még ha azt képzelem is, tudok róluk mindent -,  minden ilyen szándékos nem-tudásban nagy erő van. 

Tele van szépséggel. 

S lehetőséggel. 

Hogy legalább időnként úgy éljem az életemet, olyan szeretettel és odafigyeléssel, mintha minden nap az utolsó lenne. 

Vagy inkább úgy, mintha az első.