Márta asztala - 8. (pünkösdi kiadás)

Pünkösdhétfő, munkaszüneti nap. 

Már korán reggel kivonulok a cicamicákkal a kerti ház elé, szemlélődni, egy csésze kávéval. Mikor elfogy, előveszem az utóbbi időben készült rajzaimat s felragasztom őket a házban a falra, a lambériára. 

 

Az ezüstmadárról készült sorozatot különösen szeretem. Története van. Néhány hónapja valamilyen oknál fogva vagy talán még különösebb ok sem kellett hozzá, fénytelen kedvvel és szemekkel néztem ki a nappali ablakán, amikor egyszer csak megláttam egy kismadarat, talán veréb lehetett, a szemközti ház tetején. Ennyi. De ez az apró mozzanat elindított bennem valami szépet. 

Elővettem egy darab papírt, vízfestéket, és próbáltam megfesteni. 

A papíron végül másképp nézett ki, mint a valóságban, mert a lélek képes megszűrni, átalakítani azt, ami van. Az ecsetvonások nyomán megszülető madár nagy lett és furcsa és ezüst színű. Le-leszáll a vállamra, elvisz a hátán a tengerhez, mellém telepszik s nézzük együtt hosszasan a messzeséget. Nem erőlteti rám magát soha. De ha hívom, előbb-utóbb megjelenik a környéken. Millióféleképpen vigasztal, inspirál, vezet, jön-megy. Megjelenik, meglep, a leghétköznapibb formában és helyzetekben, észre sem veszem, s ha mégis, ezüst madárrá változik, míg végül fel nem ismerem: ja, te vagy az...

Pünkösdhétfő van, szokatlanul csendes a falu, csak a harangok szólnak. 

Bemegyek főzni magamnak egy termosz teát is, utána nekifogok egy szövegnek, amin már napok óta gondolkodom, formálom, teszek hozzá, elveszek belőle, de nem az igazi, nem és nem, sehogysem. Új lapot fűzök az írógépbe. Az első mondat után hirtelen egészen másfele kanyarodnak a sorok, mint eddig. Még mindig nem jó, de már látom az irányt. Már tudom, az eddigi, a világ általános állapotához passzoló, inkább búbánatos szöveg helyett valami igazán kedves és örömteli készülődik. 

Pünkösdhétfő van, a Szentlélek ünnepe. 

Meg vagyok róla győződve, hogy minden emberben van valami, ami szent. Mint egy jól lezárt belső szoba, ahol talán még soha senki nem járt. Még azokban is ott van, akikről felszínesség vagy keménység miatt, vagy mert annyira idegennek tűnnek, soha nem gondolnánk. De én itt csak magamról beszélhetek. Csak arról, hogy néha megvigasztalódom egy közönséges veréb láttán, s néha egészen mást mondok és írok, mint amit elterveztem, s néha képes vagyok érteni azokat, akiket eddig nem, s szeretni is. Néha látom a következő lépést a legreménytelenebb helyzetekben. S néha látom minden emberben azt, ami kincs és szent és sérthetetlen.