Kedves dolgok.

Péntek este van. A köd, a nap közepén levő néhány órát leszámítva, nagy fehér dunyhaként telepszik rá mostanában a bajor erdő azon részére, ahol élek. A fák csendesen álldogálnak az út szélén. A csupasz ágakon meg-megpihennek a varjak s mikor felreppenek, mintha csak egy régi, fekete-fehér filmben kaptak volna szerepet, úgy tűnnek el lassan halványodva a szemem elől, hogy az az érzésem, már nincsenek is itt. Átlényegültek egy másik, karnyújtásnyira levő, de láthatatlan világba.

A férjem éppen fúr-farag. Íróasztal készül. Nekem. Gyermekkorom óta az első, ami ténylegesen és csakis az enyém lesz. Tudom. A blog majdnem tizennyolc éve alatt már számtalanszor írtam arról, hogy mindig a saját asztalt kerestem, s hogy mindenféle ok miatt mindig a konyhaasztalnál kötöttem ki végül. Hosszú, tulajdonképpen érthetetlen történet. De majd most. Egyébként van gazdátlan asztal a házban, több is, használtam is már majdnem mindegyiket, de főleg ilyenkor, amikor fűteni kell, csak abban a néhány helyiségben van meleg, ahol tényleg vagyunk: konyha, ebédlő, nappali. Az ezek mellett levő apró gardróbszobából pakoltam ki néhány, tulajdonképpen felesleges polcot, szekrényt, ide kerül az asztal, s lesz majd hely nyomtatónak, a saját és az irodai laptopnak is. Boldogan hallgatom a fúrógép zúgását. Azon gondolkodom, mindjárt sütök néhány palacsintát, köszönetképpen.

De a múlófélben levő hét legkedvesebb élménye és feladata mégis az volt, hogy napokon át tartó csomagolás után elkészültek az idei adventi kalendáriumok a gyerekeknek. Holnap talán oda is érnek a címzettekhez. Öröm volt összeválogatni az ajándékokat. Már gyűjtöm őket egy ideje. Karácsonyi csésze, zsebkendő, könyvjelző, gyertya, fürdősó, tea, forró csoki, spagetti, pesto, post-it cetli, zokni, ceruza, csokoládé, kézkrém, vitaminok, kis törölköző, fülbevaló, fűszerek, ételrendelési utalvány került a kis csomagokba, csupa olyasmi, amiről úgy gondoltam, soha nem lehet az ember túl felnőtt ahhoz, hogy ne tudna örülni neki.

Talán kicsit korai volt máris postázni a dobozokat. De igazából azt hiszem, pont jókor ahhoz, hogy legyen idő bőven a lassú Vorfreude-ra is. Legyen idő nézegetni a különbözű színű szalagokkal, különböző mintájú csomagolópapírban rejtőző meglepetéseket, s megengedni egy-egy pillanatra, hogy újból gyerekek legyenek.