Péntek este van. A köd, a nap közepén levő néhány órát leszámítva, nagy fehér dunyhaként telepszik rá mostanában a bajor erdő azon részére, ahol élek. A fák csendesen álldogálnak az út szélén. A csupasz ágakon meg-megpihennek a varjak s mikor felreppenek, mintha csak egy régi, fekete-fehér filmben kaptak volna szerepet, úgy tűnnek el lassan halványodva a szemem elől, hogy az az érzésem, már nincsenek is itt. Átlényegültek egy másik, karnyújtásnyira levő, de láthatatlan világba.
A férjem éppen fúr-farag. Íróasztal készül. Nekem. Gyermekkorom óta az első, ami ténylegesen és csakis az enyém lesz. Tudom. A blog majdnem tizennyolc éve alatt már számtalanszor írtam arról, hogy mindig a saját asztalt kerestem, s hogy mindenféle ok miatt mindig a konyhaasztalnál kötöttem ki végül. Hosszú, tulajdonképpen érthetetlen történet. De majd most. Egyébként van gazdátlan asztal a házban, több is, használtam is már majdnem mindegyiket, de főleg ilyenkor, amikor fűteni kell, csak abban a néhány helyiségben van meleg, ahol tényleg vagyunk: konyha, ebédlő, nappali. Az ezek mellett levő apró gardróbszobából pakoltam ki néhány, tulajdonképpen felesleges polcot, szekrényt, ide kerül az asztal, s lesz majd hely nyomtatónak, a saját és az irodai laptopnak is. Boldogan hallgatom a fúrógép zúgását. Azon gondolkodom, mindjárt sütök néhány palacsintát, köszönetképpen.
De a múlófélben levő hét legkedvesebb élménye és feladata mégis az volt, hogy napokon át tartó csomagolás után elkészültek az idei adventi kalendáriumok a gyerekeknek. Holnap talán oda is érnek a címzettekhez. Öröm volt összeválogatni az ajándékokat. Már gyűjtöm őket egy ideje. Karácsonyi csésze, zsebkendő, könyvjelző, gyertya, fürdősó, tea, forró csoki, spagetti, pesto, post-it cetli, zokni, ceruza, csokoládé, kézkrém, vitaminok, kis törölköző, fülbevaló, fűszerek, ételrendelési utalvány került a kis csomagokba, csupa olyasmi, amiről úgy gondoltam, soha nem lehet az ember túl felnőtt ahhoz, hogy ne tudna örülni neki.
Talán kicsit korai volt máris postázni a dobozokat. De igazából azt hiszem, pont jókor ahhoz, hogy legyen idő bőven a lassú Vorfreude-ra is. Legyen idő nézegetni a különbözű színű szalagokkal, különböző mintájú csomagolópapírban rejtőző meglepetéseket, s megengedni egy-egy pillanatra, hogy újból gyerekek legyenek.
7 comments:
IMÁÁÁDOOMMM
Hát ez csodálatos! Nagyon tetszik!🤩
...még velünk laknak az immár fiatal felnőtt fiaink, de ezt kipróbálom,lehet még a férjem is kap az idén🙂...a legnehezebb a csomagolás lesz, nekem...De ezeket a képeket nézve muszáj lesz az idén nekiveselkedni. Én is ilyen örömet akarnék osztani🤗
Anyukámtól kaptam mindig meglepetéseket. Az az idő elmúlt sajnos. Örülnek majd a lányaid, hogy megkapják a csomagot, és adventig nézegetik a sok szép csomagolást és formát. Nagyszerű anya vagy!
Bármit készítesz, minden olyan szép, ízléses! Látszik, hogy szeretettel látsz neki, semmit nem sajnálva. Nekem mindig példaértékű!
Zita
“Made with love” feeling érződik🧡 köszönöm ezt a csodás bejegyzésedet is🙏
Piroska
Volt idő, amikor 6-ot csináltam, jobban élveztem, mint magát a Karácsonyt. Ha nem szentségtörés ezt mondani. De igazi ráhangolódás: annyi szépet olvastam ilyenkor, képeket válogattam, és pont így, mint Te pici apróságokat keresgéltem. Boldog Adventet kívánok Neked és a Tieidnek!
Post a Comment