Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre.
- Fák. Nem emlékszem pontosan, mikor ültettem a gyümölcsfákat a kertbe. Talán tíz éve is megvan már. Kis csemetéket hoztam Erdélyből, almafát, szilvát, cseresznyét s a legkedvesebbet, egy birsalmafát. Az utóbbi két-három évben termett egy-egy alma, két évvel ezelőtt három birsalma, múlt évben öt szem cseresznye. De nem igazán értettem, miért nem látványosabb a növekedés, bőségesebb a termés. Idén valami megváltozott. Egy egész ládányi gyümölcsöt szedtünk le a fákról az első éjszaka után, amikor reggelre már fagyott. A nagynéném, akitől annak idején ajándékba kaptam a fákat, azt mondta, ennyi időre volt szükségük ahhoz, hogy otthon érezzék magukat. Vannak gyorsan termő fafajták is, de ez az igazi, ez a lassú, alapos növekedés. Ebben hiszek én is. Ez a reményem az saját életemre nézve is. Hosszú évekre van szükségem ahhoz, hogy az legyek, aki lehetek, önmagamnak a lehetséges legszebb, legnagylelkűbb változata.
- Múlt és jelen. Vannak napok, amikor úgy érzem, a múltban élek. Vitatkozom, védekezem, magyarázkodok, gyászolok, sírok, megbánok. Mindezt magammal, magamban. Közben a jelen mindvégig itt várakozik mellettem. Türelmesen. Csendesen. Arra vár, hogy észrevegyem. A szép élet, azt hiszem, minden körülmények között lehetséges. Néha egészen jelentéktelen és szinte észrevétlen, de még soha nem volt olyan, úgy emlékszem, hogy ne lehetett volna valamit tenni, nézni, elfogadni, elengedni itt, ahol az élet történik: a jelenben. Az utóbbi napok egyik legreményteljesebb gondolata ez volt. Mert átéltem, megéltem, nem is egyszer.
- Szerdák. Már majdnem egy éve írom a szerdai rovatot a blogra. Néha, mint most is, már majdnem csütörtök van és nagyon fáradt is vagyok, sötétedésig dolgoztam s azt hiszem, mint mindig, nincs semmi új mondanivalóm. Persze, nem ez a lényeg. Hanem, hogy, mint annyi más területén az életnek, az igyekezet a lényeg, komolyan venni főleg a saját magamnak tett ígéreteimet. Hogy végül mégsem marad üres a bejegyzés, azt a naplómba rögzített gondolataimnak köszönhetem. Ezeket olvasom vissza. Mert minden nap, még a legsietősebb, legátlagosabb napon is írok valamit. Néha egészen korán reggel, amikor áldozat lerövidíteni az értékes alvási időt. Vagy a parkolóban, az autóban ülve, mielőtt bemegyek az irodába. A füzetgyűjteményem őrzi a létezésem ujjlenyomatait. Tele van jobbára egészen hétköznapi jegyzetekkel. Az egyetlen különleges bennük az, hogy az enyémek.
17 comments:
Ha fa lennék, nem tudom, hogy mikor hoznék nem otthoni földben termést. Nekem annyira erős már a ragaszkodásom ide, hogy ha máshol élnék a honvágy kikészítene.
Bennem a múlt főleg éjjel jön elő. Nappal már megbocsájtottam (?), akinek kell, de éjjel a tudatalattim nem teszi meg ugyanezt. Történeteket kreál, bennük újra élek mindent, és sokszor sírva ébredek. Más álmaimat elfelejtem, de ezekre a rosszakra még nappal is emlékszem. Az agy a felelős az álmok törléséért, hogy az álom és a valóság ne keveredjen, de nekem nem segít ebben. Én emlékszem rájuk.
Naplóm nincs, nincs mit visszaolvasni. Az én naplóm az, hogy naponta írok a blogomba, így nem megy feledésbe az, ami egyszer megérintett. Tudom, hogy neked a blogodban a napi írásra nincs időd( bár naplóírásra mégis van), de én nyugdíjban vagyok, és megoldom. Napi örömforrást jelent számomra, hogyne élnék vele.
Írtál fényről és sötétségről is. Jön az én időm, korábban sötétedik már.
A ködöt és a deret szeretném már itt is, de még nincs itt az ideje. A köd utcai lámpák fényében nekem egy csoda.
Képek! Nehéz a dolgom, nagyon jó képeket hoztál. Hármat kiválasztottam, hogy ne azt írjam, mind tetszik, ami igaz is.
1. Autóból a naplemente vagy napkelte. 2. A parkettára besütő nap. 3. A narancssárga esernyő. ( Azért a függöny mögötti cicus még nagyon kellene negyediknek.)
Eljött a szerda, és én itt jártam. Már megint főleg a te írásod alapján a saját életemről írtam, de egyszer engedélyt adtál arra, hogy ezt tegyem. Miért ismételném meg újra a te itt leírt gondoltaidat az én szavaimmal? Talán az irántad érzett tiszteletből és szeretetből ezt kellene tennem, hogy ne azt érezd nem érdekel amit írtál, és önző vagyok. Persze, hogy nem igaz!
Az nem elhatározás kérdése, hogy másképp írjak, majd ha belülről jön, akkor megteszem. Nem is várod el tőlem, hogy szerepet játsszak itt, ezt jól tudom.
Ölelés megy. Éva
Hajnal van még, olvastalak, s utolsó sorodon gondolkodom.
Nagyon szépek a fotók,az írás,minden.Köszönöm hogy olvashatom.Nekem is olyan felemelő gondolatok ezek.
Kíváncsi vagyok mi fog készülni a szép fonalakból?
Judith
ANNYIRA SZERETEM A GONDOLATAIDAT meg a fotóidat♥ :) és szerénységed, ahogy mindig azt hiszed, nincs semmi új mondanivalód, de mégis vannak olyan mondanivalóid MONDATAID, amiktől értelmesnek/érdemesnek érzem az életemet (nemrég hallgattam "kedvenc "-dr Aczél Petra gondolatait, hogy "az élet: tapasztalás, jelenlét, és egyfajta múlton alapuló, tisztességesen szembenéző de bölcsességre törekvő ismeretszerzés")
https://www.youtube.com/watch?v=Rv6BitaJxjc
Elég régóta olvasom a blogot ahhoz, hogy érzékeljem a régi, és a közel egy éve, szerdai napokon felkerülő bejegyzések közti különbséget. Szerettem a régieket is, de a mostani struktúra sokfélesége, színessége, mélysége sokkal közelebb áll hozzám. Nem találok rá jobb hasonlatot, mint a „svédasztal”, amiben mindenféle „finomság” keveredik. Majd ezt még megfejeli a Téged úgy szeretők hol több, hol kevesebb kommentje, amit én különösen szeretek végigolvasni, majd még napok után is újra megnézni, hogy jöttek-e újabb hozzászólások. A mai képeid közül a koronát nálam természetesen a fonalas képed kapja. Gyerek korom óta nem hagyott el a fonalak iránti rajongásom, de régen nem találkoztam ilyen gyönyörű formatervezéssel. Az a naplementés képed meg a természet csodája maga.
Köszönöm szépen 🥰🍂
🫖🍂
Egy takaró. 🍂🍄🟫🧡
Köszönöm szépen 🫖🍂💛
Köszönöm 🥰🍂
annyira rosszat álmodtam, hogy felébredtem...most itt ülök hajnal kettő óta és próbálok magamhoz térni, ...gondolkodok... a blogodon...
olyan - ahhoz hasonlatos- mint valami gyönyörű lélekszállból tündérszövőszéken megfont kelme-kiállítás, a válogatott legszebb godolataidat gondosan iderendezed, ...aztán kinyillik a kapu és a nézők tülekedve betódulnak, mint valami svédasztalhoz szabadulva (én is) válogatunk, mustrálunk, egymás kezéből kikapkodva a számunkra legszebb darabokat, kostólgatjuk, minősítjük, "nekem ez tetszik, megveszem", "ilyet én is tudnék festeni", "ilyen nekem is van", és ...
...annyira méltatlannak érzem...
bár tudom, hogy minden amit közönség elé kiteszünk, áruvá válik, mégis van bennem valamiféle szégyenkezés-érzés, nem tudom, ...így hajnalban az ember (én) másként gondolkodik, ...de én mostantól jobban odafigyelek erre, nem akarom kisajátítani a (lélek)kiállításod képeit, és saját kedvemre túrkálni benne, megpróbálok az alkalomhoz méltó lenni♥
Talán reggelre ébredve másképpen fogod érezni.Természetes, hogy rezonálunk, ki erre, ki arra fogékony.
Ezeken gondolkodnom kell...😅
Azt hiszem, értem.
Nem voltam itt a kommenteknél pár napja, és most újra mindent végigolvasva, kicsit szíven ütve érzem magam. Szerintem a komment szekció évek óta kulturált, én még nem igazán láttam erősen kritikai hangvételű megnyilatkozást. Ettől függetlenül a jövőben még jobban végiggonolom, hogy mit írok, nehogy kicsit is félreérthető legyek. Én a jelenlegi, szerdai blogbejegyzésekre írt "svédasztalos" megoldást igazán pozitív meglátásként írtam, a sokszínűség persze sokkal jobb szó lett volna helyette. Az biztos, hogy nem bántásnak szántam ezt a jelzőt. (A turkálót persze nagyon imádtam, amikor Magyarországon fénykorát élte. Manapság meg már évek óta nem megyek, nehogy véletlenül is elcsábuljak, a sok-sok felesleges cuccom mellé már nem hiányoznak újabbak:))) Soha nem jutna eszembe Márta életének magánéleti részeibe belekérdezni, kíváncsiskodni, hiszen így is igazán sok dolgot tár fel a lelke rezdüléseiből. Hát mára is lesz elmélkedni valóm, még akkor is, ha nem akarom jobban megbonyolítani a helyzetet, mint kellene. Kósa Márta mondatával tökéletesen egyetértek. Reggelre sokszor módosulnak a gondolataink. Lehiggadnak, letisztulnak. Sok-sok levelet írtam volna éjjeli felbuzdulásomban, reggelre mindig lehiggadtam:)))
Nem gondolnám, hogy a svédasztalos gondolat neked szólt, Éva, legalábbis bennem ez nem merült fel eddig😅 és a kommentedet úgy értelmeztem, ahogy te is szántad. Vannak nagyon szép svédasztalok és olyan szempontból is találó hasonlat, hogy mindenből csak egy kicsi van, de együtt mégis elég.
Fontos mindig azt nézni, milyen szívvel mond, ír valaki valamit, a legjobbat feltételezni. Nem baj, ha nem sikerül megtalálni a legmegfelelőbb szót. Nekem legalábbis nem mindig sikerül.:)
Ez szép gondolat...méltónak lenni az alkalomhoz. Sokat gondolkodom ezen. Mindenben erre törekedni. Szép.
Post a Comment