"Introvertáltként valahogyan jól élni." *

Jelentem, a nyár folyamán pihenő kötőtűk újból szolgálatban.

Az elmúlt években már elkészült ruhadarabok újra használatban.

Emlékszem, valamikor múlt télen eljátszadoztam egy ideig a gondolattal, hogy kitűzök egy hirdetést a bolt üzenőtáblájára, miszerint introvertált kézimunkázó játszó-, akarom mondani, kötőtársakat keres. Társakat, akikkel időnként együtt köthetnénk egy-egy csésze tea mellett. A környékbeli ismerőseim, barátnőim közül senki sem szeret, tud kötni.

Végül nem mertem megtenni.

 

Telt-múlt az idő. 

 

Az elmúlt év végén csatlakozott a kórusunkhoz egy nő, Marianne-nak hívják, a fővárosból költözött a környékre. Idén hónapokig nem tudott jönni a próbákra, s valahogy én voltam az egyetlen, aki üzenetben érdeklődött, minden rendben van-e.

A kórusunk körülbelül húsz-huszonöt személyből áll, mindannyian nők, a legfiatalabb körülbelül húsz éves, a legidősebb hetven. A többségük extrovertált, nagyon beszédes, mindig is itt élt a környéken. Mindenféle szempontból kilógok a sorból, ami egyébként egyáltalán nem zavar. Leginkább akkor érzem magam kissé elveszettnek köztük, pedig nagyon igyekszem beilleszkedni, mikor közös vacsorára megyünk egy-egy koncert után.

Talán pont ezért tudtam a többieknél kicsit jobban odafigyelni Marianne-ra, mert attól függetlenül, hogy tőlem eltérően német származású, mégis úgy éreztem, kicsit ő is küszködik a beilleszkedéssel, akárcsak én.

A félénk érdeklődésnek hála megmaradt egyfajta, nagyon laza kapcsolat, s most, hogy megint van ideje rá, elkezdett újra énekórákra járni. Gyönyörű szoprán hangja van.

 

Ma délután egy fonalfesztiválra terveztem ellátogatni, mert természetesen újból van néhány szép, kötéssel kapcsolatos álmom. Megkérdeztem újdonsült majdnem-barátnőmtől, nem-e szeret véletlenül kötni, s ha igen, lenne-e kedve eljönni velem a fesztiválra. 

Óriásit dobbant a szívem, mikor azt mondta, hogy de, ő is szeret kötni és ő is tervezte, hogy ellátogat erre a környékünkön oly ritka eseményre.

 

Hirtelen rájöttem, hogy elfelejtettem ezt az érzést. 

Az érzést, amikor úgy érzed, hogy az élet lehet meglepetés és ajándék. 

Hogy ez a személy, aki vagyok, s mindaz, ami nekem fontos és amit szeretek, az ajándék lehet a világ(om)nak. 

Beleillik a körülöttem zajló emberi történetekbe. 

Kapcsolódik hozzájuk. 

Szükség van rá. 

Mert csendes megfigyelőképességemnek köszönhetően például észreveszek olyan részleteket és embereket, amiket - akiket más nem. 

 

A fonalfesztivál csodálatos volt. Az a sok szín és minta és ötlet! Az emberek! S hogy le lehetett úgy ülni teázni, hogy közben senki sem tartja furcsának, ha előveszed az aktuális kötésedet! Kevés ennél izgalmasabb dolgot tudok elképzelni. Egyedül is elmentem volna, de egy ilyen esemény kettesben azért sokkal, de sokkal kedvesebb.

*  Ezzel a bejegyzéssel válaszolok Rhodé kérdésére, akinek gyönyörű neve van, és lelkipásztor feleségként azt szeretné tudni, hogyan lehetne "introvertáltként valahogyan jól élni". Nem tudom. Csak történeteim vannak. De el tudom képzelni, hogy a férjed által pásztorolt közösségben létezik még néhány hozzád hasonló kedves, introvertált személy, akik fellélegeznének, ha valaki, akit tisztelnek és akire felnéznek, összhangban él azzal, aminek és akinek teremtetett. Ha úgy éreznék, hogy a templom egy olyan hely, ahol mindenkire gondolnak, nem csak azokra, akiknek természetes adottságuk a beszédesség, közvetlenség, energikusság, vendéglátás stb. Nem tudom, tudsz-e németül, de egy svájci szerző, Debora Sommer írt ebben a témában egy nagyon jó könyvet, ha el tudnád olvasni, biztosan sokat segítene: "Die leisen Weltveränderer: Von der Stärke introvertierter Christen."

Hazaérkezni

egy hosszú körutazás után mindig szép érzés. Hazaérkezni úgy, hogy valaki vár ránk, még szebb. Ahogy megállt az autónk a ház előtt, mintha csak egy fél órát lettünk volna távol, s nem egy egész hetet, máris megjelent Lizzie bozontos feje a muskátlitól roskadozó balkonládák között, majd néhány másodperc múlva már rohant is le hangos nyávogással a macskalétrán, hogy üdvözöljön. Azóta árnyékként követ. Néha az a gyanúm, hogy Lizzie tulajdonképpen csak úgy tesz, mintha macska lenne. Igazából kutya.

Mr. Darcy órákkal később érkezett haza a szokásos esti kalandozásaiból. Éjszaka addig szerenádoztak örömükben, hogy újra van kinek, az ablakunk alatt, míg be nem engedtük őket aludni a nappaliba. Fogalmam nincs, hogyan és mivel töltötték távollétünkben a napokat. Mióta befektettünk egy automata macskaetetőbe, minimális emberi felügyelettel is elboldogulnak. Tegnap este, mikor idén először elővettem a skót mintás gumicsizmámat és sétálni indultam eső után az erdőbe, cirkalmas nyávogással kérdezték - gondolom én -, hova indulok már megint s hogy csatlakozhatnak-e. De, mióta minden ragaszkodásuk ellenére pont tőlük is tanulom, hogy lehetnek határaim, most inkább magamban mentem.

Inkább kutyás* vagyok, mint macskás, ha már mindenáron választani kellene. Én magam is voltam inkább kölyökkutya az életem során, aki el-elepedt egy kis figyelemért vagy dicséretért. Hálásan minden apró, az asztalról aláhulló morzsáért. Ragaszkodóan és hűségesen, akkor is, amikor a másik fél már nem szerette volna. Aki, csak azért, hogy mindenkinek jó véleménye legyen róla és mindenhol megfeleljen, már nem is tudta, ki ő és őszintén mit szeretne. Inkább azt figyelte, mit szeretnének mások, hogy szeressen.

A cicamicák csak azért kerültek hozzánk, mert egyelőre nem lehet kutyám. De ez nem érdekli őket. Már rég megbocsátották. Egy percig sem könyörögtek a szeretetemért. Kapcsolatunkat nem a rám utaltságuk határozza meg. A kutyákkal ellentétben, akik képesek megfigyelni, mi teszi boldoggá a gazdát s ennek megfelelően viselkednek, a macskák valahogy mindig tudják, kik ők és mit szeretnének. Csak néhány hónapja élnek nálunk, de mikor hosszú utazások után hazatérünk, ugyanott várnak ránk, ahol hagytuk őket. Erre csak a legbiztosabb szeretet képes.

* Ezzel a bejegyzéssel válaszolok Betty kérdésére, aki arra volt kíváncsi, mit tanultam a cicáinktól.

Az ajándék.

Ültem a konyhaasztalnál s hirtelen eszembe jutott egy cikk, amit évekkel ezelőtt olvastam egy újságban. Emlékszem, annyira megszólított, hogy akkor le is fénymásoltam. Most meg akartam keresni. Két olyan polc, szekrény van, ahol az én papírjaim vannak, tehát ezekkel kezdtem. Kiszedtem, átforgattam mindent. Nem találtam. Ami teljességgel lehetetlen amúgy, mert annyira szép írás volt és emlékszem, milyen volt a kezemben tartani, s az is elképzelhetetlen, hogy később kidobtam volna. 

Elkezdtem más helyeken is keresni. Szekrényekben. Mappákban, ott is, ahova biztosan nem tettem. Az ágy alatt a dobozokban. Ahogy kihúztam őket, mindenütt por. Elkezdtem tehát takarítani, porszívózni, felmosni, a dobozokat kipakolni, bepakolni.

Közben órák teltek el. Éhes voltam. Melegem volt. Mind fáradtabb lettem. Én csak azt az egyetlen papírt akartam megkeresni, s tessék, mi lett belőle. Ahol reggel még elfogadható rend volt, ott most káosz. Mielőtt mindent visszapakoltam volna, innen már nem volt visszaút, elkezdtem szelektálni is. 

A reggelt tulajdonképpen arra szántam, hogy megírom a frissen elkészült zine-ről szóló bejegyzést.* Nagyon boldog és ünnepélyes hangulatban voltam, eredetileg. 

Ahogy egymás után átnéztem a képeslapokkal, régi levelezésekkel, magazinokkal, gyerekrajzokkal és naplókkal teli dobozokat, lassan elszomorodtam. Mennyi kedves és szép emlék, mennyi mindent kaptam és írtam, mennyi mindennel foglalkoztam mindig is. Hirtelen rájöttem arra, hogy eljön majd az idő - most még nem, még nem! - , amikor, ha rendet akarok hagyni magam után, ki kell dobnom őket. (Kivéve a gyerekrajzokat.) 

Ezért majdnem nem meséltem végül a zine-ről. Csak később, délután, miután zuhanyoztam és kiültem egy csésze kávéval a kertbe, s miután elég hosszú ideig néztem a felhőket az égen, utána tudtam rászánni magam. Miután meghallgattam és megsimogattam ezt a hangot, ami arról beszélt nekem, hogy majd, mint minden más, ez is ki lesz dobva. Szeretni fogják, majd egy jövőbeli nagytakarítás során a kukába kerül. Nem tiszteletlenségből. Ez a dolgok rendje.

Amit kerestem, nem találtam meg. Valószínűleg mégiscsak megváltam már tőle. 

A hiánya ajándék lett. 

Helyére tett bennem összekuszálódott dolgokat. 

Eszembe juttatta, hogy ember vagyok. 

Eszembe juttatta a mulandóságomat s a múlhatatlanságomat.

 

* az első nyomtatás elfogyott, de készítettem egy második adagot is 

Zine.

Elkészült a zine /zi:n/ (az angol magazine szóból) negyedik száma. 

A zine egy kézzel készített, saját kiadású, korlátozott példányszámban megjelenő, nem professzionális kiadvány, s általában valamilyen konkrét téma és érdeklődési irány köré épül: kötés, politika, költészet, zenei vagy irodalmi irányzat, igazából bármi. 

Én a digitális blog analóg mellékleteként képzeltem el körülbelül öt évvel ezelőtt. 

Négy évnyi szünet után hát újra van zine. A néhány bejegyzéssel ezelőtti válaszokból azt szűrtem le, hogy legszívesebben a hétköznapokról olvasnátok, ezért ez lett a fő téma: a mindennapok kihívásai és szépsége. Írógéppel írtam meg az egészet, úgy, ahogy jött, szívből, mintha barátoknak írnék egy lassú, hosszú levelet. Az 36 oldalas kiadványban megjelenő írásokat, történeteket, gondolatmeneteket a saját rajzaim illusztrálják. 

Nagy munka volt, általában kora reggelenként, munka előtt mentem ki a kerti házba írni, s magam sem hittem volna, hogy elkészülök vele. Nem ilyen hamar. Az elmúlt két napot a végső elrendezéssel és nyomtatással töltöttem. Oka van annak, hogy így siettem. Jövő hét végén, ez évben utoljára, Magyarországra utazok, többek között azért, hogy új útlevelet kérvényezzek, ezért, aki jövő hét közepéig (09.04) jelzi, hogy szeretne egy példányt, annak belföldi áron tudom postázni - mindezt a korlátolt készlet erejéig. Ugyanez érvényes Romániára is, lesz kitől elküldjem az esetleges rendeléseket, ugyancsak belföldi áron tudok postázni annak, aki időben jelzi.

A zine önköltsége körülbelül 2,5 euro.

A legegyszerűbb postaköltség Magyarországon 765 forint, Romániában 5,8 lei, Németországban 1,60 euro. 

Ha valaki ezeken felül megengedheti magának (teljesen rendben van és megértem, ha nem), a saját munkámért elfogadok egy csésze kávé árát. 

A régebbi számokból nem tudok küldeni, elfogytak és nem tervezem újranyomtatni őket. 

(Egy szép célra, izgalmas kalandra gyűjtök, aminek a gondolatát egyelőre még csak magamban dédelgetem.)

Megrendelések és további információk ügyében az e-mail címemre lehet írni: prodan.marta@gmail.com

Kávészünet.

Vannak napok, amikor lehajtott fejjel járok. 

Nem feltétlenül fizikai valómban - főleg ha a számítógép előtt töltött napok nagy részében esélyem sincs járni, legfeljebb csak ülhetek lehajtott fejjel -, hanem lelkileg. 

Ezek is hozzátartoznak az élethez.

De jobban szeretem a napokat, amikor, tennivalók mennyiségétől és sürgősségétől függetlenül, képes vagyok felemelt fejjel járni. Vagy ülni. 

Amikor lehajtott fejjel járok, vak leszek a világra és mindenre, amit olyan bőkezűen kínál. Például a csodálatos formákra, amiket az ablakon beáradó napfény hoz létre egy egyszerű pohár víz segítségével a faasztal felületén. Csak fel kell emelnem egy pillanatra a fejem, hogy észrevegyem. Úgyis olyan hamar eltűnik. 

Egy igazán rosszkedvű este után másnap békésen ébredek. S próbálom megfejteni, de a túlérzékeny egon kívül  nem találok más okot a sértődékenységemre, türelmetlenségemre, bosszankodásomra. Én, én, én. Mindenki tartsa tiszteletben az énidőmet, s főleg adja le időben a papírjait, ha idén is azt szeretné, hogy én készítsem el az adóbevallását. S főleg ne egy üveg borral hálálja meg az erőfeszítéseimet, mert a legritkább esetben fogyasztok bort. (Múlt évben három üveg borral lettem így gazdagabb.)

Ha felemelem a fejem, csak nevetek az ilyen és hasonló emberi esetlenségeken. Hiszen nem rosszindulatból fakadnak. Ha felemelem a fejem, meglátom a kicsi pókot a fürdőszoba plafonján, ahogy nagyon igyekszik valahova. Elég nagy ez a ház, meg tudjuk osztani egy pókkal. Ha felemelem a fejem, láthatom a felhőket, s hallhatom a szellő hangját, ahogy átsuhan a fák lombjain, s láthatom, ahogy egy repülő éppen áthalad az égen. 

A szem valóban a lélek tükre. Olyan mint egy ablak. Ha összeszorítom, belül lassan sötét lesz. És sötétnek fogok látni mindenki mást is. Ha kinyitom, látni fogom, mert lehetetlen nem látni, milyen szép ez a világ. Még akkor is, ha a mai napot is többnyire a munkaasztalomnál töltöm. Felemelem a fejem és lassan újra világos lesz bennem.

Érlelődés.

A lehető legszebben töltöm a napokat.

Egyik legfontosabb tennivalóm, hogy nézegessem

az almafán az egyetlen almát. Jelentem,

tegnap óta semmi észrevehető változás.

Ami nem azt jelenti, hogy hiába telt el

el egy egész nap. A fontos pillanatok

általában láthatatlanul történnek.

Észrevétlenül. Legyen szó lélekről vagy

csak egy kis almafáról a kertemben, ami

hosszú évek hiábavaló várakozása után 

idén megtermi a legelső gyümölcsét. 

 

Ezzel a rövid szöveggel válaszolok a Penny Lane által megfogalmazott, a blog fejlődésére, "metamorfózisára" vonatkozó kérdésre. Jövő év elején lesz tizennyolc éve, hogy elkezdtem a blogot, és úgy emlékszem, hosszabb kihagyások nélkül írtam, folyamatosan. Mindenféle tudatos terv nélkül, egyszerűen azért, mert szerettem. Mert szeretem. Tizennyolc év alatt mindenki sokat változik. A változás mértékét, irányát az határozza meg, hogy kire, mire figyelünk. Mi az, aminek figyelmet szentelünk. Az érlelődéshez idő kell. Kedvező körülmények, gondoskodás, türelem. Esetenként nagyon sok gyümölcstelen év. Ha a blogra gondolok, nagyon sok rosszul megírt szöveg is. Nem lehet tudni, hol van az a pont, ahonnan egyszer csak szebbek, jobbak lesznek az írások. A fontos pillanatok általában láthatatlanul, észrevétlenül történnek.

Jó reggelt!

Köszönöm minden játékos kedvű olvasómnak az időt, az ötleteket, a visszajelzést. Köszönöm a rendszeres műhelylátogatást - mert számomra a blog elsősorban egy nyitott műhely -, és szívből örülök, ha a jegyzeteim rajtam kívűl mást is segítenek élni. A kérdéseket, témákat felírtam, alkalomadtán válaszolni fogok rájuk, felhasználom őket az írásokhoz. Nem úgy, mint ahogy azt az egyik kedvenc írómmal, Ferdinand von Schirach-al készült interjúban olvastam: minden második kérdésre azt válaszolta, erről nem szeretne beszélni.

(A sorsolást cseniko nyerte, kérlek, vedd fel velem a kapcsolatot az oldalsávban levő e-mail-címen. Köszönöm!)

A hit ünnepe.

Tegnap eszembe jutott egy régen, nagyon régen - egészen pontosan harminckét évvel ezelőtt - kimondott "igen". Tizenöt éves voltam, és teljes szívemmel igent mondtam az Istenben való hitre, s ezt ki is fejeztem a keresztségben. Utólag lehet mosolyogni, ugyan mit tudhatná egy tinédzser, mire mond igent. Mégis, hiszem, hogy ezeknek a ragyogó hittel és tudatlansággal kimondott szavaknak jelentőségük van. Még akkor is, ha emberileg nézve lehetetlen megfelelni a kihívásnak. 

Dietrich Bonhoeffer fogalmazta meg egy, a legjobb barátja esküvőjére írt beszédben, hogy most ők kötik, ők hordozzák a házasságot, de majd, ahogy telik az idő, a házasság fogja hordozni őket. 

Nem szoktam különösképpen megünnepelni a keresztségem évfordulóját. Őszintén szólva az elmúlt harminckét év alatt egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor jutott eszembe. Még a keresztségi igémet is hosszasan kellett keresgélnem. Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj! (Prédikátor könyve 9:8) Egész életemben azt hittem, ez egy parancs, egy tennivaló, felszólítás, hogy vigyázzak. Talán most először olvastam el kontextusban, a körülötte levő szöveggel együtt. A Prédikátor könyvét a felületes olvasó könnyen értelmezheti jobbára pesszimista, búbánattal bélelt szövegek gyűjteményének. Nincs új a nap alatt! Minden hiábavalóság! De az én mondatom arról szól, hogy úgy éljem az életet, mintha ünnep lenne, mint ahogy az is! A fehér ruha ünnepi ruhára utal, az olaj pedig finom kozmetikumra, szépségre, színekre, illatra. 

Egyetlen szónak, mondatnak is ereje van. Képes rá, hogy jelentőségteljes módon formálja az életet. Egy beporosodott keresztségi vagy konfirmálási vagy bérmálkozási igeszakasz képes - akárcsak a házasságkötéskor kimondott igen - valamilyen titokzatos módon hordozni a viharoknak és kétségeknek kitett hitet. Még akkor is, ha elfelejtjük, vagy, mint ahogy én, egy életen át félreértjük. Mert valóban, valamiért mindig is arra törekedtem, hogy ünnepként éljem meg az életet, a mindennapokat. Csak most látom, ez a törekvés nem magától értetődő. Ajándék. A hit ajándéka.

Tegnap ezt ünnepeltem. Behoztam a kertből egy szál fehér virágot, odatettem az asztalra a könyveim és a szívét kívül viselő dísz angyalka mellé, ami mindig azt juttatja eszembe, hogy ne féljek megmutatni a világ(om)nak a szívemet. 

Ez az írás számomra nagyon személyes és azért született meg, mert az előző bejegyzéshez írt kommentekben többen kértétek, írjak a hitről. A világhálón egyébként rengeteg rossz minőségű, gyermeteg, szűk látókörű írás található a hitről, s az egyik legnagyobb félelmem az életben, hogy esetleg még én is teszek hozzájuk néhányat. Egyik kedvenc íróm, Frederick Buechner mondta egyszer, hogy ő azért nem lesz soha igazán ismert, sikeres író, mert a könyvei a nem hívők számára túl vallásosak, a hívők ítéletében pedig túl szekulárisak. Én - az ehhez tartozó kihívásokkal és lehetséges félreértésekkel együtt - szívesen tartózkodom az írásaimat illetően ezen a keskeny határon. 

(Holnap éjfélig még lehetséges kérdést, észrevételt írni a játék-bejegyzéshez, s ezáltal megnyerni egy szeretettel összeállított apró ajándékcsomagot tőlem. Köszönöm a már eddig beérkezett sok ötletet, témát. Nagyon örülök mindegyiknek!)

Játék és nosztalgia.

Ma reggel, ahogy egy csésze kávéval a kezemben körbejártam az udvart, eszembe jutott, hogy mikor tizenhárom éve ideköltöztünk, azt hiszem, az első fotók akkor is száradó ruhákról készültek. Emlékszem, egy macska is idekeveredett, a szomszéd cicája, aki a mai napig él. Úgy értem, a macska. De a szomszéd is, persze. Őszintén szólva a régimódi eszközökhöz való ragaszkodásom ellenére nem vagyok egy nosztalgikus alkat, a múltnál sokkal jobban érdekel a jelen és a jövő, de azért a száradó ruhák látványa, ahogy ugyanúgy lebegnek a szélben, mint sok évvel ezelőtt, s én ugyanúgy lefotózom, blogbejegyzést írok köréje - ez azért még mindig kedves. 

Múlt héten, míg a lányom végigaludta a hosszú utat Amszterdamba, én le sem tudtam hunyni a szememet - utána persze estem össze a fáradtságtól -, annyira örültem, hogy elől ülhettünk a buszon, s hogy egy olyan országba mehetek, ahol még soha nem jártam. Még akkor is, ha az autópályán egyelőre nem sok érdekeset lehetett látni belőle.

Ezeket a dolgokat nem lehet erőltetni. De lehet gyakorolni. Vigyázni rájuk. Ha szükséges, néha pihentetni. Mindig boldoggá tesz, mikor érzem, hogy még mindig megvan bennem ez a gyermeki rész, még nem tettem tönkre. Mert sokféleképpen tönkre lehet tenni az egyszerű, jól bevált dolgok iránt érzett örömet.

Arra gondoltam, szeretnék újból szervezni egy szerény nyereményjátékot, melynek keretében egy kérdésemre adott válaszért cserébe minden, a jelen bejegyzés alatt kommentelőnek esélye lesz megnyerni egy általam összeállított ajándékcsomagot. Az ajándék a Felettem az ég című könyvem egy példánya lesz, amit igény esetén szívesen dedikálok is. ( S még néhány apróság, de olyan friss az ötlet, hogy ezek számomra is meglepetések egyelőre.) 

Kérdésem a következő: milyen témák érdekelnek, miről szeretnél olvasni a blogon? Ha esetleg újból készítenék egy zine-t, mi lenne az a hétköznapjaidat segítő témakör, amiről szívesen olvasnál, amit egy kézzel készített újság formájában szívesen hordoznál a táskádban? 

(A válaszokat vasárnap éjfélig várom (augusztus 11, 24 óra). Hétfőn reggel pedig sorsolok.)

Hétfő reggel.

Szeretem a hétfő reggeleket. Az esős hétfő reggeleket különösképpen. A férjem elutazott egy hétre, ma reggel telefonáltunk. Mondom, esik az eső. Mondja, reméli, később jobb idő lesz. Köszönöm, de nekem ez a jó idő! Tökéletes újra elkezdeni dolgozni. Tökéletes nekifogni a tennivalók hosszú listáján szereplő teendőknek. Szeretek még pizsamában kiülni a balkonra és hallgatni az esőcseppek hangját, ahogy földet érnek az aszfalton, a növényeken. Szeretem a vízforraló otthonos hangját. A rádióban éppen egy szólásszabadságról szóló műsor megy, nem hallottam az elejét. A telefonomon egy meglepő üzenet, egy Berlinből nemrég ideköltözött kórustársam meghívása egy csésze kávéra. 

Júliusban sokat utaztam, számtalan órát töltöttem autóban, buszon, vonaton, repülőn. Ha jól összeszámolom, többször ébredtem máshol, többször fogyasztottam mások által elkészített teát, kávét, mint itthon. Nagyon szerettem!

Mikor hazaérkezek valahonnan, annyi mindent hozok magammal. Nem materiális dolgokra gondolok. Emlékekre. Színekre, ízekre, új szempontokra, frissen felmerülő kérdésekre. Élettörténetekre. Az érzésre, hogy máshol másképpen látnak az emberek, mint ahogy itthon látnak vagy ahogy én saját magamat. Mikor hazaérkezek, soha nem olyan, mintha el sem mentem volna. Kicsit tágasabb lesz a szívem, érzékenyebb, erősebb. Megértőbb is, remélhetőleg. Kicsit jobban el tudja viselni az élet ambivalens jelenségeit. Lelkesedéssel tölt el, hogy bár eddig soha nem szerettem a zöld teát, most már igen.

Mikor nem tudom, miről beszéljek, miről írjak, hogyan kezdjek el egy napot, egyszerűen csak körülnézek és végiggondolom, mi az, amit itt és most szeretek. Nincs olyan, hogy valami túl jelentéktelen. Szeretem a locsolás közben letört muskátlikat a vizespohárban. Szeretem az ablakon beáradó szürke fényt. Szeretem az egyszerű használati tárgyak szépségét a konyhapulton. Hogy észre lehet venni, ha valamivel szeretettel bánnak. Szeretem a zöld tea színét a kis üvegkannában. Világít, mintha saját fénye lenne, a félhomályos konyhában.

Magánügy?

Tudom, elég furcsa cím egy bejegyzésnek, amelyben tulajdonképpen az Amszterdamban eltöltött hetemről szerettem volna írni néhány sort. Nem aprólékos beszámolót persze, már csak azért sem, mert az egyik gyermekemmel utaztam oda, s úgy gondolom, a gyermekeinket is érintő történetek tulajdonképpen az övék. Természetesen fotóztam, jegyzeteltem, de ezek az én kincseim, a magángyűjteményemben. 

A visszautazás előtti napon viszont történt valami, amiről azt hiszem, mesélhetek.

Éppen egy kávézóba tartottunk, aznap a Rijksmuseumot szerettük volna megnézni, estére pedig egy Comedy Café-ba váltottunk jegyet. Egy viszonylag csendes utcán mentünk végig a belváros szélén, az Amszterdamban található százhatvanöt csatorna egyikének mentén. Már messziről felfigyeltem egy fiatal párra. Egy egészen apró fehér kutya is volt velük. Először azt hittem, ölelik egymást. Közelebb érve láttam, ahogy egy, a férfi részéről elinduló ütés megáll a levegőben, amikor észreveszi, hogy jövünk. Az ölelés fogvatartás volt, szorítás. Birkózás. Melléjük érve megkérdeztem - angolul-, minden rendben van-e. Majd a szemmel láthatóan rettegő nőtől megkérdeztem, szüksége van-e segítségre. Csak nézett nagy, szomorú szemekkel. Meg sem tudott szólalni. A férfi mondta, nagyon agresszíven, minden rendben, nincs szükség semmire, a lány a barátnője, ne avatkozzak bele a magánügyeikbe. Nem mentem tovább, hogyan tehettem volna, ott volt mögöttem a lányom, mégis milyen példa lett volna számára, hogyan nézek a szemébe, ha egyszerűen továbbállunk? Próbáltam beszélni a nővel, de minden kérdésre a férfi válaszolt, nagyon dühösen, két centiméterről üvöltözött velem. Mondtam a lánynak, hogy nem kötelező elviselnie az ilyen bánásmódot. Senkinek sincs joga így bánni vele. Nem muszáj vele maradnia, legalábbis ebben a pillantban nem, ha nem érzi magát biztonságban. A férfi közben elvette tőle a kutyát, kiabált, menni akart, a lány csak mondta csendesen, adja vissza és hogy nem, nem akar vele menni. Végül mégis elrángatta, miközben a nő folyton el-elment tőle. Néha felkapta, úgy vitte, mint egy bábut. Megkértem néhány járókelőt, legyenek szívesek hívni a rendőrséget. Ők is láthatták, mi a helyzet. Az egyik nő telefonált, közben messziről néztük és követtük őket, merre mennek, s valóban, néhány percen belül láttuk a rendőrautót, ahogy feltűnés nélkül befordult a másik oldalról abba az utcába, amelyikben a pár éppen eltűnt. Bár nem szívesen gondolok bele abba, ha nyílt utcán így bánik valaki a barátnőjével, mégis mi folyhat négy fal között, hiszem, hogy néhány kérdés, akár tőlem, mint szemtanútól, vagy a rendőrség részéről, nem árthat. Reménykedem, hogy használ és nem árt.

Megköszöntem a telefonáló nőnek a segítséget, ő is megköszönte, hogy szóltunk. Majd továbbmentünk. A lányommal csak annyit beszéltünk erről az egészről, hogy végre egy helyzet, ahol a megfelelő időben mondtuk és tettük azt, amit egy emberi lénynek mondania és tennie kell. Mert egyébként mindig később jut eszünkbe, legalábbis nekem, mit kellett volna válaszolni, reagálni egy-egy sértő, felháborító szóra, gesztusra. (És egész nap azt figyeltem, nem-e talákozunk valahol a férfival. Utólag nagyon féltem tőle.)

Amszterdam egyébként nagyon szép volt. Ami azért is érdekes, mert több ismerősöm, családtagom is járt már ott, de még senkinek sem tetszett úgy igazán, kinek ezért nem, kinek azért nem. Mi megtaláltuk a szépet. Megtaláltuk a kevésbé szépet is. Sok külső tényező tőlünk független adottság. Ugyanaz a díszlet más-más időpontban különböző történeteknek adhat otthont. De minden esetben az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a saját történeteinket tulajdonképpen mi magunk írjuk.