Minden olyan szép! #1

Október elseje. 

A lehető legmegfelelőbb időpont, hogy elkezdjek valami újat itt a blogon. 

Terveim szerint szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amiken gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. És az lesz benne a különleges, hogy nem kell valami mély üzenete legyen, lehet egyszerűen csak az, ami: egy ötlet vagy megjegyzés egy hirdetőtáblán.

 

Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre.

 

A "minden olyan szép!" cím története röviden: mikor múlt héten Münchenben jártam, majdnem megvettem egy képeslapot, amin egy Andy Warhol által írt mondat állt. "All is pretty". Végül nem vettem meg, amit már bánok, de helyette megszületett ez a heti rovat, amit addig fogok vezetni, amíg örömömet lelem benne.

 

- Miután néhány hete újból nem lakik gyermek a házban, azzal enyhítettem a hiányt, hogy körülnéztem az itt tárolt ruháik között. Egyébként mindig ők azok, akik, mikor hazajönnek látogatóba, máris körülnéznek a ruhásszekrényemben, hogy aztán biztos kézzel kiválasszák és "kölcsönvegyék" a legkedvesebb ruhadarabjaimat. Most én is viselem az övéket.

 

- Még Münchenben, tehát már majdnem egy hete, vettem  magamnak egy csokor virágot. Itthon kétfelé osztottam, az egyik rész az íróasztalra került, a másik a konyhába. Hihetetlen öröm minden nap cserélni a vizet, visszavágni a szárakat és időt szánni rá, hogy egyszerűen csak gyönyörködjek a szép virágokban.

 

- Megkezdődött a tökszezon. Tegnap a férjemnek vendégei voltak, amolyan férfiösszejövetel, késő estig ültek odakint a tűz körül. Nekem nem kellett készülnöm semmivel, de megleptem őket egy nagy fazék frissen készült, forró töklevessel. Nagy örömöt okozott, először is nekem, talán éppen azért, mert nem volt kötelező elkészíteni.

 

- El sem tudom mondani, milyen rendetlenné tudnak válni időnként a polcok a fürdőszobában. El sem tudom mondani, milyen boldogság, amikor végre eldöntöm, hogy rendbeteszem őket. Mikor elpakolok mindent, amire nincs is szükségem. Mikor újra látom, milyen kevés az, amire valójában szükségem van a szépséghez.

 

- S végül: a frissen ültetett őszi virágok a bejárati ajtó mellett a régi kosárban! Ennyi őszi díszítésre futotta eddig az erőmből. Mindig mosolyra késztet ez a szerény szépség, amikor hazaérkezem. Minden olyan szép! 

Néhány hónapja

egy társas összejövetel alkalmával szóba elegyedtem egy addig számomra ismeretlen személlyel. Látszólag semmi közös nem volt bennünk. Udvariasan kérdezgettük egymást a szokásos témákról: foglalkozás, család, az akcentusom miatt ilyen esetekben a származási ország is elég hamar szóba kerül. 

Mikor a munkámról beszélek, általában csak az irodait említem, hiszen abból élek, de itt valamiért szóba hoztam azt is, hogy egyébként szívesen írok, nem túl jól, nem túl sikeresen, de nagy szeretettel. 

Igen, megemlítettem. 

Ki tudja miért. 

Még úgy is, hogy egy alkotói válság közepén éppen nagyon régóta nem írtam semmit, s őszintén, el sem tudtam képzelni, hogy valaha esetleg még... 

A beszélgetőpartneremnek felcsillant a szeme s elkezdett arról beszélni, hogy bár mérnökként dolgozik, mindig is arról álmodott, filmeket fog rendezni egyszer s hogy nekifogott írni egy regényt. 

A mindennapi élet, a kishitűség, a változások, a realitás s ezeknek a titokban szőtt álmoknak a nagyszerűsége és lehetetlensége nehézzé teszik a megvalósítást. 

 

Nemrég újra összefutottam vele. Csak hogy újból megállapítsuk, nem lett sokkal jobb a helyzet. Én nem nagyon haladtam az írással, s az ő esetében, bár tudja, feltétlenül meg kellene próbálnia a filmrendezést is, fogalma nincs, hogyan induljon el. Viszont a múltkori beszélgetésünk inspiráló volt számára, új kedvvel tudta folytatni a regény írását ott, ahol egy jó ideje abbahagyta.

 

S valamiért olyan derűs lettem.

Arra gondoltam, már az is milyen különleges, hogy léteznek ilyen emberek. Az ismerőseim legnagyobb része ugyanis nem próbálkozik elérni a lehetetlent. Vagy csak nem beszélnek róla, mint ahogy általában én sem. 

 

Az jutott eszembe, ez az igazi boldogság. 

Hogy sikertől, megvalósítástól függetlenül még őrizzük az álmokat. 

Még megvannak, itt vannak a szívünk mélyén. 

S néha, amikor nem vagyunk eléggé óvatosak, beszivárognak egy idegennel folytatott beszélgetésbe.

S szinte fizikailag érezzük az újra fellobbanó láng melegét.

Mert még nem aludt ki.

Még él.

Még élek.

Még élünk. 

München

a legközelebbi nagyváros, ahova évente néhányszor elutazok csak azért, hogy érezzem és élvezzem a hangulatát. Ilyenkor veszek egy napi jegyet, amivel az egész tartományban igénybe vehetem a személyvonatokat és a helyi közekedési eszközöket, majd elindulok.

Voltam már itt különböző koncerteken.

Voltam már egyedül vagy másokkal, s néha itt találkozom valamelyik gyermekemmel.

Néha boldog voltam s volt olyan is, hogy össze volt törve a szívem.

Volt már itt néhány búcsúzásban részem, valamelyik vonatnál vagy a repülőtéren.

Volt néhány év, amikor mindig azt kértem a születésnapomra, hogy elmenjünk a botanikus kertbe, még akkor is, ha olyan korán tavasszal még elég kopár minden.

Kíváncsi vagyok, milyen jövőbeli emlékekben lesz még itt részem.

 

Most, Oktoberfest idején a szokásosnál is jobban tele volt a vonat és a város emberekkel.

Egy adott pillanatban ott álltam a Marienplatzon a tömegben és azon tűnődtem, hány rétege van vajon egy város emlékezetének, s hány találkozás jöhetne létre, ha másképp rendeznénk el ezeket a rétegeket.

 

Próbáltam elképzelni, milyen érzés lenne, ha egymásba tudnánk csúsztatni az idősávokat és lehetőségünk lenne odaköszönni múlt- vagy jövőbeli önmagunknak.

Megpróbáltam ezt a térben látni, felépíteni. 

S ez még akkor is érdekes volt, 

még akkor is boldoggá tett, 

hogy természetesen kudarcot vallottam, 

nem sikerült.

Puzzledarabok.

Észrevettem, sokszor a legnagyobb erősségünk a legnagyobb gyengeségünk is egyben. 

Ami egy adott pontig szükséges és jó, ezen túl inkább visszatart, elveszi az erőt.

Például.

Szeretek tervezni, reflektálni, elképzelni dolgokat arra vonatkozóan, hogy mit szeretnék létrehozni az életemben. Rengeteg lista, különböző cetlikre firkantott mondat és sok-sok füzetet megtöltő naplóbejegyzés őrzi ezeket az álmokat. Mostanában szombatonként visszaolvasom ezeket a bejegyzéseket, hogy jobban lássam, mivel telt a hét.

Azt vettem észre, nagyon sok gondolat nem jut tovább, megtorpan, nem talál kiutat a füzet lapjairól.

Tehát elméletben egy hallatlanul érdekes és produktív életet élek, de a gyakorlat ennél sokkal kevésbé színes.

 

Ezért eldöntöttem, hogy akármilyen apró mértékben, de minden tervből meg kell próbálnom megvalósítani valamit, akármit.

Ha azon gondolkodom, feltétlenül szeretnék egy fitt testet, akkor elvégzem a telefonomra elmentett edzések közül az egyiket. Nem holnap. Most. Ha nagyon nincs kedvem, kiválasztom a legrövidebbet. De legalább megpróbálom.

Ha azon gondolkodom, szeretnék egy szép, rendezett környezetben élni, akkor elpakolom a mosogatógépből az edényeket. Vagy legalább elkezdem.

Ha azon gondolkodom, szeretnék az irodai munkám mellett valamilyen teljesen más jellegű mellékállásban is dolgozni, ahol kicsit kikerülök a négy fal közül - elkezdek körülnézni az álláshirdetések között, elmesélem az ismerőseimnek, talán eszükbe jutok, ha látnak, hallanak valamilyen lehetőségről.

Ha azon gondolkodom, hogyan írhatnám ezt a blogot új lendülettel és szeretettel, hiába írok tele szép tervekkel száz füzetet is, ha nem kezdem el konkrétan, most, megírni ezt az új, akármilyen tökéletlen bejegyzést, amit ténylegesen megosztok a világgal.

 

Észrevettem, bármit is szeretnék, csak akkor válik valósággá, ha teszek is érte valamit. Ha nem csak a fejemben létezik.

Esélyem sem lenne, ha egyszerre kellene létrehozni bármit is. Ha csak előre lehetne haladni, kerülőutak és megállók nélkül. De minden lépésnek van jelentősége, néha, paradox módon, még annak is, amit végül nem tettem meg.

 

Csak apró puzzledarabjaim vannak, le-lerakok időnként egyet. 

Lehetne többet is, lehetne könnyedébben, sikeresebben, hatékonyabban. 

De az már nem az én életem lenne.

A végső kép majd, bízom benne, egyszer majd így is összeáll. 

A reggelek fénye.

Reggelenként szürke fényre ébredek. Talán furcsa ez a szópárosítás, hogy szürke és hogy fény. Napszaktól, évszaktól, életkedvtől függően sokféle színe lehet a fénynek. Az én kedvencem a szürke. A kora őszi reggelek, az esős délelőttök színe. 

A reggeli zuhanyzás után kinyitom a fürdőszoba ablakát és kifésülöm a hajam. 

Oldalról árad rám a friss levegő, a csepergő eső hangja s ez a szép, vigasztaló, hétköznapi szürkeség. 

Kezdődik a hét.

Mielőtt még újból összeszorítaná a gyomrom a sokféle változástól való aggódás és szorongás, amit egyszerűen csak a mindennapi élet és munkahét hoz magával, körülnézek. 

Alaposan megnézem, a szokásosnál kicsit hosszabban elidőzök minden apró részletnél, ami széppé és otthonossá teszi a reggeleket.

A kissé már kopott, de frissen mosott és vasalt pizsama.

Tiszta törölközők a polcon.

Apró luxuscikk: a kakukkfű illatú szappan, amit a nyaralásból hoztam haza. 

Illatos gyertya az ablakpárkányon.

Feltekerem a fűtést, mire elkészül a kávé, már jó meleg is lesz az irodámban.

Az íróasztalomon laza rendetlenség.

A kiolvasott és még olvasásra váró könyvek. A napló félig teleírva.

A rózsaszín gumipapucs a bejárati ajtó mellett.

A vízforraló halk zúgása.

A teáskannából felszálló illatos pára. 

A bézs színű kardigán, amit felveszek. Mint egy hosszú ölelés, olyan puha és kedves.

A tűzhelyen az utolsó adag a perzsa tahdig rizsből, amit újból majdnem odaégettem, de ezt leszámítva már majdnem tökéletesre sikerült.

Egy tálban az ajándékba kapott alma és szilva. 

Talán egész nap tudnám sorolni. 

 

Ahhoz, hogy tovább tudjak menni, néha elég csak annyi, hogy szemügyre vegyem, milyen sok az, ami már itt van. Amit már kaptam, megteremtettem. 

Akárhogy is alakul a nap, a legszebb benne az, 

hogy van egy hely, 

ahonnan elindulok 

és ahova majd hazaérkezek.  

Bevallom.

még mindig nem természetes érzés visszatérni a nyári szünet után a blogra. Nem természetes érzés írni valamiről, ami foglalkoztat. Nem az az első késztetésem, hogy posztoljak valamiről, amin éppen gondolkodom. Ahogy ma reggel beléptem a blogfelületre, a statisztika azt mutatja, eddig megírtam valamivel több, mint 3600 bejegyzést. Ez semmit sem árul el a minőségről, természetesen. Ez leginkább csak azt jelenti, ennyiszer ültem a legkülönbözőbb érzésekkel a pulzáló kurzor előtt: lelkesen, tele ötletekkel, fegyelmezetten, boldogan, szomorúan, mikor hogy. Talán csak egy dolog volt állandó: a legtöbbször nem tudtam, miről fogok írni, vagy ha igen, nem tudtam, hogyan. Nekem nem könnyű írni, nem is volt az soha. Sokáig bíbelődöm egy-egy mondattal. De mindig volt bennem egy-egy késztetés, gondolat, szó, innen indultam el, engedve, hogy útközben kiderüljön, hova.

Bevallom, kipróbáltam az újdonságokat. ChatGPT, mesterséges intelligencia. Bevallom, alaposan elveszi a kedvemet, hogy sokkal jobb szövegeket tudnak írni, mint én, másodpercek alatt. A NotebookLM nevű applikációba feltöltöttem az egyik saját blogbejegyzésemet, és néhány perc alatt elkészített egy negyed órás podcast beszélgetést róla, amiben ki lett elemezve minden gondolatom, még az is, ami írás közben eszembe sem jutott.

Bevallom, azért is nehéz visszatérni a rendszeres íráshoz, mert nyomós ok miatt hagytam abba: elveszítette a varázsát. 

Ha elkezdem felgöngyölíteni ezt a gondolatot, akkor már látom, nem az írás veszítette el a varázsát, hanem az élet. 

Ha még mélyebbre megyek, azt is látom: e kettő - az én életemben - összefügg. 

Talán éppen az írás, hogy írtam róla, segített mindig is szívdobogtatóan szépnek látni az életet. 

Mert szépnek láttam, tudtam írni róla. 

Mert írtam róla, szépnek láttam, 

még ott és akkor is, amikor nem volt különösképpen szép.

 

Mit jelent az, hogy "írni"?

Szerintem annyit jelent, mint megfigyelni az életet.

Aki ír, az megfigyeli az élet lehetetlenségeit és csodáit. Szavak által a fénybe emeli a legmindennapibb gesztusokat. Mikor egy-egy ilyen ragyogó mondatot olvasok valahol, szinte érzem, ahogy fáradt, kedvetlen szívem egyszer csak elkezd dobogni. Mintha újraélesztették volna.

 

Bevallom, szinte megbénít a félelem, hogy soha többé nem fogom érezni azt a lelkesedést, amit a 3600 bejegyzés közben, legalább néha, határozottam éreztem. 

De azt hiszem, azt még mindig meg tudom tenni, hogy időnként kinyitom ez a régi laptopot, leülök a pulzáló kurzor elé, kinézek, ahogy ma reggel is, oldalra az ablakon át a kertbe, majd megfogalmazok egy szót.

Majd még egyet, és még egyet, addig, míg mondat nem lesz belőle.

És a mondatokból szöveg, 

ami a semmiből indult és eljutott valahova,

ahonnan, bár ez az elején még lehetetlennek tűnt,

már tovább lehet indulni.

Tíz napig

el voltunk utazva, egy autós körutazást tettünk meg Ausztria - Magyarország - Szlovákia - Románia - Magyarország - Ausztria érintésével, az indulási és megérkezési pont: Németország, ahol élünk. 

Bár sokszor jártunk már ezeken a helyeken, minden évben többször is, a szüleim lakóhelyét - és egyben a gyermekkorom helyszíneit - leszámítva csupa soha nem látott tájon időztünk. Kassa, Máramaros, az Erdélyi-szigethegység, csak hogy néhányat említsek.

Valahogy ismerős érzés volt az ismeretlenre való rácsodálkozás.

Elég gyakran érzem önmagammal kapcsolatosan is. Szembenézek a tükörképemmel és megkérdezem: hát te? ki vagy?

Mert egy dolog nem változik: hogy folyamatosan változunk. 

Talán nem az alapvető értékekben. 

De változhat az, ahogy öltözünk. Ahogy étkezünk. Ahogy az egészségünkre vigyázunk. A zene, a színek, az ízek, amiket szeretünk. Talán igent mondunk valamire, amire eddig nemet. És nemet arra, amire eddig igent. Meggondoljuk magunkat. Bocsánatot kérünk dolgokért, amikről csak most jöttünk rá, nem volt igazunk, nem voltak rendben. Aktívabbak vagyunk, mint sokkal fiatalabb korunkban. 

Néha megjegyzi valaki, hogy "megváltoztál"...s nem tudom miért, de ez általában nem valami pozitívat jelent.

 

A körút napjait csak nagyjából terveztük el, de szinte egyik nap sem a tervek szerint sikerült. Egyik nap eltévedtünk, stoppolnunk kellett, hogy visszajussunk valahogy a szállásunkra, másik nap megtámadtak a juhászkutyák, plusz el is tévedtünk, másik nap defektet kapott az autó kereke. Ilyesmik. 

Lehetetlen  boldogan élni, ha nem tudjuk elviselni a változásokat, kalandokat. Ha nem tudjuk az élet természetes velejáróinak tekinteni őket. (Nekem, őszintén, ez nagyon nehéz.) 

 

Az egyik máramarosi faluban árusok álltak az út mentén. Mindenfélét árultak. Nekem a színes kendők tetszettek a legjobban. Általában a decens színeket szeretem, kerülöm a túl hivalkodó mintákat. Sokáig válogattam a kendők között, hosszasan beszélgettem az árus nénikkel. Végül, ki tudja miért, kiválasztottam azt, amiről azt hittem, soha nem tudnám viselni: egy sötétzöld alapút, rajta pink és sárga és kék virágokkal.

Újrakezdeni

valamit, akármit, amit valamikor valahol abbahagytunk - mindig nehéz.

Van valami félelmetes egy üres lapban. A csendje összeszorítja a szívemet, eláraszt elvárásokkal, amiknek már nem tudok megfelelni. Azt kéri, kezdjem újra. Csak nem árulja el, hogyan.

De egy üres lap lehet meghívás is. 

Csak első pillantásra tűnik úgy, nincs ott semmi. 

Csak első gondolatra tűnik úgy, nem történik semmi. 

Igazából minden üres lapban ott vagy az összes többi történet, amit már megéltünk és megírtunk. S a szántóföldekről sem gondoljuk komolyan, hogy láthatatlanul, a mélyben nem történik semmi.

Nézegetem az elmúló nyár emlékeit. A fotókat, amiket csak úgy, a magam kedvéért készítettem. Nem azért, hogy megosszam. Újraolvasom, pedig nem szoktam, az elmúlt hónapok alatt teleírt naplókat. A gondolatokat, amiket csak magamnak gondoltam. Tele vannak küszködéssel, szomorúsággal. De reménnyel is, örömmel is. Helyenként boldogsággal. 

Minden üres lap válaszra vár, előbb-utóbb.

És hirtelen több lesz, mint vád, több lesz, mint meghívás. 

Szabadságot fejez ki. 

Eldönthetem, csak én dönthetem el, elkezdek-e újra írni rá, vagy félreteszem.

Ha van egyetlen gondolat, amit a nyár töprengései alatt megértettem, az az, hogy nem mindent kell és lehet újrakezdeni. Van, amivel az élet adott pontján szembe kell nézni, és kimondani, bármennyire rosszul esik, hogy ez számomra elmúlt. És akkor teljes szívvel odafordulni ahhoz, ami még mindig lehetséges.

 

Egész nyáron át tologattam ezt az üres lapot, amit ez a tizennyolc éven át írt gyönyörű szép blog jelent az életemben. 

Hol féltem tőle, hol megterhelt a hozzáképzelt elvárás és csalódás, hol meghívásként láttam. 

Most maga a játék és szabadság. 

Újrakezdhetem és abbahagyhatom. 

Abbahagyhatom és újrakezdhetem. 

Hiszen csak egyetlen gondolat kapcsolódik hozzá: 

hogy örömet szerezzen.