vannak vidékek,

ahova visszajárok, kedves helyek és hegyek, ahol otthon vagyok, s ahol úgy érzem, képes vagyok több, mint húsz kilométer távolságot s több, mint ezerötszáz méter szintkülönbséget egy nap alatt oda-vissza megtenni, ahol fiatal maradok, míg világ a világ, és még két nap...
ezért évről-évre jövök, s Ionică bácsi már majdnem húsz éve, hogy ugyanolyan örömmel üdvözöl és csókol kezet a hegyek lábánál, ahonnan elindulunk meghódítani a világot s a csúcsokat...
s igaz, hogy minden évben vagy eltévedünk, vagy szétmegy a bakancs a lábamon, vagy majd' szívrohamot kapok valamelyik meredek sziklán, de idén nem...
idén csak estem egy óriásit...
már a csúcs után, visszafele úton egyszer csak kilazult egy kő a lábam alatt s én teljesen, de teljesen elvesztettem az egyensúlyom...de aztán megálltam, egy-két bukfenc után, egy idő után fel is álltam, s úgy vánszorogtam vissza, méltósággal! - csak kicsit sántán, csillagokat látva a fájdalomtól...a térdemből csorgó vérhez odatapadt a nadrágom, a csontjaim sajogtak, a fejem kissé szédelgett, s még a szép új kalapomnak is elszakadt a karimája...
de közben meg mégis boldogan, szemem és lelkem nem tudva betelni a hegyek szépségével...
boldog voltam, hogy élek, hogy járok, hogy fájok...
az uram mindenesetre kijelentette, legközelebb csak akkor hajlandó velem elindulni bárhova is, ha gyakorlom előtte még kicsit a fejreesést és a duplaszaltót...

nincs

neki múltja.
nincs neki jövője.
a szeretet csak úgy van.

kivirágzik egyetlen kis szélfutta magból
a város szürke betonépületei közül
valamelyiknek bármelyik
egészen kicsi, észrevétlen résében

#ragyogószavak

reggel a tónál

                   
           ...amikor partot értek, izzó parazsat láttak s rajta halat, mellette meg kenyeret...(János evangéliuma 21:9)

megállsz konyhám ajtajában míg odakint felkel a Nap
nagyot nézek: itt vagy, nekidőlve lazán a félfának
meg sem fésülködtem még ma, a kávét főzöm éppen
előveszek két kis csészét, egyet neked, egyet nekem

szelsz két karéj kenyeret, illatoznak a pirítóban
feltalálod magad, látom, a huszonegyedik században
szótlanul mosolygok rád, könnyeim befelé folynak
üljünk le megpihenni partján e feneketlen tónak

"gyere, egyél"- ülsz asztalhoz, viszem a csészéket, kávét
míg keverem a kockacukrot, felolvasod a reggeli igét
nem kérdem, ki vagy. tudom. eljöttél s ez meglepett.
mielőtt munkába indulok, hálát adsz még, és megtöröd a kenyeret

2016. augusztus 18.
  

ábécé-

sorrendbe rendezve családtagjaim keresztnevét a következőképpen tudom feléjük leginkább kifejezni a szeretetem:
- veszek hazafelé jövet egy zacskó gumicukrot (de az is jó, ha elmegyünk ruhát vásárolni)
- kimegyek az udvarra focizni
- vegetáriánus lasagne-t készítek vacsorára
- kiporszívózom és lemosom az autót
mert a filozofikus hajlamú lányoknak valamilyen homályos oknál fogva direkt praktikus család adatik!
arra gondoltam, jól van. legyen akkor a vegetáriánus lasagne. ledolgoztam szépen az összes mai szokásos- és túlórát, majd hazafelé jövet bevásároltam. vettem padlizsánt, cukkinit, hagymát, fokhagymát, répát, gombát. itthon először is töltöttem magamnak egy fél pohár, a címke szerint 'kellemes, fiatalos, édes ízű' bort, majd maximumra állítottam füleimben azt a punk-rock-folk-jazz egyveleg zenét, amit mostanában hallgatok.
aztán órákig csak szeleteltem, kevergettem, mosogattam, rétegeztem.
vegetáriánus lasagne-t sütni nagyon lassú, nagyon hosszadalmas, nagyon fárasztó művelet.
mennyivel egyszerűbb lenne csak annyit mondani, hogy
hahó! van fogalmad róla, mennyire szeretlek?

egy szelet

banánkenyér, kis tálka biomüzli tejjel és mézzel, natúr joghurt áfonyával, málnával, dióval, saját készítésű áfonyalekvárral, egy csésze epres-narancsos tea, néhány szelet alma ma a reggelim.
telistele jósággal, hálával, édes liliomillattal a reggel.
érik az áfonya, a málna az erdőben, csak ki kell nyújtani a kezem: megtelik.
a munkahelyem amúgy stresszesebb és kimerítőbb, mint valaha, de ma...
...ma van időm maroknyi friss finomságból lekvárt főzni, egyetlen reggelire valót, nem többet.
van időm gazdagon megteríteni az asztalt, ha csak egy személyre is.
ünnep van!
ma is felkelt a Nap, s felragyognak sugarai a jókra és a rosszakra.
ma is felkelt a Nap, s felragyognak sugarai még rám is.

#aviláglegelkoptatottabbszava

a szeretet erősebb, mint a halál.

erősebb félrehallásoknál, félreértéseknél, konyhapulton hagyott megszáradt kenyérnél, padlóra esett vizes törölközőknél, számláknál, elveszített jegygyűrűnél, elfelejtett évfordulónál, szemem alatti sötét karikáknál, semmi kis rosszkedveknél is?

a szeretet legyőzi a távolságot.

legyőzi a közelséget is?

a szeretet elfogad olyannak, amilyen vagyok.

elfogad olyannak is, amilyen nem vagyok?

a szeretet olyan, mint egy ötszázeurós bankjegy. olyan, mint egy nagy csokoládés, tejszínhabos torta, tetején rumos meggyel. olyan, mint egy Nobel-díjas regény.

nincs szükségem másra, csak egy kis aprópénzre. 
lisztet, élesztőt, olajat és sót szeretnék venni belőle, mindennapi kenyerünket megsütendő. 
világhírű regényt írni pedig nem tudok. másfélét sem amúgy.
csak pár jó szót firkálok néha: semmi kis üzenetek a konyhaasztalon.
csak pár szép mondatot, néhány mindennapi küszködésből váratlanul felragyogó gondolatot - szeretettel a néhány barátnak, ( de leginkább csak saját magamnak,) kinek talán még szüksége lehet rá.

folyton

a szeretet nyomait keresem, amerre járok

látom az idős, hajlott hátú bácsi lépteiben, siet átfele az úttesten, minél inkább siet, annál inkább botladozik, fenntartja a komplett reggeli forgalmat, ügyetlen mozdulatokkal int oda időnként a világnak, bocsánatot kérve, hogy létezik, hogy lassú s vannak még tervei, talán csak zsemlét venni megy az unokájának

hallom az elbocsátott munkatársam hangjában, megölelem búcsúzóul, minden rendben lesz, mondom, örülök, hogy megismertelek, mondja, s én hiszem helyette is, hogy ez itt még nem a vég, hogy van lakója odafent az égnek

érzem a itató töredezett tapintásában, itt oltják szomjukat a macskák, a madarak s láttam, ahogy egyszer egy zöld kicsi gyík is

mindenütt keresem, leginkább ott, hol nem számít rá senki

- én úgy hallottam, a szeretet erősebb, mint a halál! -

örömre találok világom
szomorú tájain, amerre járok
örömre az arcomon, 
a szememben
liebesnachricht-ra életem
margóján, szépségre
autóm visszapillantó tükrében

nem szeretném

megmagyarázni tudni, de olyankor szokott előfordulni, mikor nem számítok semmi jóra.
ülök valahol, mondjuk az irodában, a számítógép előtt. gyorsnak kell lenni, okosnak, szépnek nem muszáj, csak pontosnak és tökéletesnek, szóval csupa olyasminek, ami nem vagyok.
s miközben küszködöm, egyszer csak - okkal vagy anélkül - majd kiugrik a szívem a boldogságtól.
mintha angyal szállt volna át a szobán, apró ajándékokat szórva szét a levegőben, nekem.
ez lehet egyszerűen csak egy jótanács, amit a kávéfőző előtt várva hallottam néhány perce a kolléganőmtől, hogy, mittudomén, hogyan kell gondozni az orchideákat.
egyébként úgy, hogy hetente egyszer teljesen fel kell tölteni a kaspót vízzel, majd fél óra után teljesen le is kell önteni róla.
a mi irodánkban a legszebbek az orchideák a világon!
itthon az én egyetlenemet hónapokig elfelejtettem meglocsolni, s azt is csak véletlenül vettem észre, mert pont eltakarta a függöny, hogy virágzik.
szerényen, fehéren, finoman, s mégis-mégis...
én nem nagyon tudok mit kezdeni mostanság a kegyelem fogalmával. nem tudom megmagyarázni, magamra vonatkoztatni, ingyen elfogadni. egyszer megkérdeztem volt valakit, akit megbántottam: mondd, miért nem büntetsz egyáltalán? már csak azért sem, válaszolta, mert épp elég nehéz végignézni, ahogy bünteted és bántod te saját magadat.
az elkoptatott szavak fényét visszaadni sokkal nehezebb, mint gondoltam. nem is nagyon sikerül.
inkább csak teszem a dolgom, s ha tollam hegyére pottyan véletlenül egy miniatür történet, leírom, amit megértek belőle:
kegyelem az, mikor szép hófehér virág nyílik az ablakomban.

David, az álnéven

itt élő menekült fiú, ki nem tudja még, maradhat-e, s ha nem, mégis hová menjen - haza már csak azért sem, mert nem szeretné, ha saját fanatikus családja oltaná ki életét - szóval, e sok mindent megélt fiatalember egy egészen kicsi plüss-egeret s egy egészen vidám gyerekkönyvet választott ma az istentisztelet után megrendezett bring-and-take vásáron*, mert hogy képzeljem csak el: magához fogadott a múlt héten egy kismacskát, neve ugyan még nincs, de szerette volna, hogy legyen mivel játsszon s legyen miből mesét olvasnia neki esténként.

* kipakoljuk használt, de szép és jó dolgainkat, mikre nincs már szükségünk - aki szeretné őket, ingyenesen elviheti

néha

azt képzelem, tudom, milyen érzés, ha egy gyűrött vonalas füzet a legjobb barátod. ez egyébként nem igaz, de attól még érzés, és tudhatom is, milyen az.
a kerti házikó fapolcán néhány kedvenc könyv. ezekben laknak a többi  egyetlen, legjobb barátaim. ez sem teljesen igaz amúgy, de attól még barátok, csak nem tudnak róla(m), pedig én ámulva lépek be mindannyiszor az általuk létrehozott csodálatos világokba.
magam választotta száműzetésem akkor foszlik semmivé, mikor kopogtat ajtómon a feltétel nélküli szeretet. s ha kopogtat, én ajtót nyitok. félreteszem a füzetem, a könyveim, teát főzök, majd addig beszélgetünk, míg ránk sötétedik. vagy fázni kezdünk az esti hűvösben, vagy lehull a szívről minden teher, vagy egyszerűen csak majd' elalszunk már a mondat közepén. az emberi lélek olyan gyönyörű.
lennék én is gyűrött vonalas füzet. lennék könyv valakinek a polcán, akit nem is ismerek. de leginkább lennék mások ajtaján kopogtató feltétel nélküli szeretet.
ha nem lehetek füzet, legyek bár csak egy lap.
ha nem feltétel nélküli szeretet, egyszerűen csak szeretet: törékeny, tökéletlen és emberi.
ha nem egy egész könyv, hadd legyek apróbetűs jegyzet, itt-ott a margón: itt jártam, éltem, szerettem, nem tűntem el csak úgy, nyomtalan.

ha újrakezdhetném.

ha újrakezdhetném az életem, a házasságom, az anyaságom s az összes barátságom, lett légyen az bármily felszínes vagy mély, nem biztos, hogy bármit is másképp tennék. mert adott pillanatban csak annyi eszem és szívem van, amennyi. s az életet visszafele élni sajnos nem lehet.
mégis. ha újrakezdhetném, talán valahogy így fogadnálak:
Isten hozott a világomban! Isten hozott a világodban! tudod mit? egészen biztos, hogy csalódni fogsz bennem.
persze, nem kezdhetem újra. nem is akarom. vagyok, aki vagyok, s ezen nincs mit se magyarázni, se sajnálkozni, se rejtegetni.
az a kérdés, hogy kellek-e így is.
s mikor átélem, hogy igen, kellek, akkor csoda történik.
az olyan szavak, mint kegyelem, remény, hit és szeretet, szavak, melyeket úgy, de úgy elkoptattunk, tönkretettünk, félreértettünk és kiforgattunk: újra élni kezdenek.
ragyogni. gyógyítani. éltetni. áldani.
( azért zártam be egy időre a blogot, mert nem tudtam, miről írhatnék még. azért nyitottam meg, mert jó lenne visszaadni valahogy a szavak eredeti fényét.)

amennyire

a reggeli ima, annyira a reggeli az asztalon.
amennyire a reggeli, annyira a reszkető kis pipacsok odakint a nyári esőben.
amennyire a pipacsok, annyira amit olvasok, írok és gondolok.
amennyire amit gondolok, annyira a melegszendvics s a hosszú ölelések ott, hol leggyakrabban keresztezik egymást útjaink: a fürdőszoba ajtaja előtt.
amennyire a fürdőszoba ajtaja, annyira a bűnbánat s a bűnbocsánat s a szív tisztasága s a hála őszintesége s az életszentség.
minden fontos, de a mindenhez én itt kevés vagyok.
legyen most elég annyi, hogy kimegyek, bár szívesebben olvasnék, tollasozni a kislányommal. s talán még annyi, hogy szeretettel hajtogatom össze utána a megszáradt konyharuhákat, miközben türelmes kedvességgel próbálom meg esetleg kideríteni az aktuális veszekedés okát, még ha csak egy eltűnt hupilila árnyalatú körömlakk is lenne az, akkor is.

magvető-blues

                     
                                        "ha a földbe esett gabonamag el nem hal..."

kis gabonamag a levegőben,
félúton valahol kéz és föld között:
úgy szerettelek

legyen imám talaj alattad,
legyen könnyem eső fölötted,
mosolyom legyen Nap, sóhajom szellő

s amikor egyszer majd
kalász kezd szökkenni, csodaszép
új élet s ragyogás belőled:
felejtsd el, engedd el
halálod fájdalmát,
ne sirasd, ne keresd:
a kéz, mely elvetett, pihenni tér

énekszó kanyarog, amerre
visz az út, aranyló
földeken érlel a kegyelem
aratást, kenyeret,
kinyújtott két kezet,
amíg a megfáradt
vándor lassan
hazaér

2016.07.06

kérdések, válaszok

folytatódik a blog? igen, folytatódik.
ugyanúgy, mint eddig? nem, nem ugyanúgy.
mi változik? minden. leginkább a szívem.
ezenkívül? írásaim az Egyetlen Olvasónak szólnak, aki igazán számít. az összes többi olvasó is egyetlen és számít is, de hozzászólás írására ezután nem lesz lehetőség. statisztikát évek óta nem figyelek. legyünk szabadok, én is, ti is.
méltó vagy az írásra? nem. és mégis: számomra ajándék és elhívás.
még valami? köszönöm. 
mit köszönsz? mindent.

mikor

a világért sem vallanám be, mennyire haragszom rád, mert nem találsz ugyanolyan csodálatosnak, mint én téged, mert szólsz, mikor hallgatni kellene és hallgatsz, mikor szólni kellene, mert nem találod ki titkos kis elvárásaim, mert képtelen vagy viszontszeretni, mert fáradt vagy és sosincs időd rám, s ezért azzal büntetlek, hogy hallgatok, vagy kifogástalanul szép, ámde szeretetlen mondatokkal bombázlak, hadd érezd csak rosszul magad, furdaljon csak nyugodtan a lelkiismeret, de úgy, hogy közben bebizonyíthatatlan legyen sértettségem s mesterkedéseim szánalmassága, melyeken átlátsz egyébként, természetesen, s legyek bár e mélységesen, fájdalmasan, gyönyörűen emberi történet bármelyik szereplője adott esetben, s legyél bárki az a másik, ha őszintén belegondolok, csak egy dolgot szeretnék. egyetlen apró dologra vágyom mindennél jobban. hogy tudd:
én igazából rózsaszirmokat jöttem szórni rád, nem pedig mérgezett nyilakat.

Mici

apró macskalelke rokon az enyémmel, kivéve, hogy ez utóbbi se nem apró, se nem macska. Csak szeret elidőzni ugyanúgy a közeledben, mint ahogy ő az enyémben, míg papírra öntöm lelkem odakint a kertben, a legutolsó cseppig. A két lépés távol- s közelséget én is megtartom, szabadságod, függetlenséged én sem zavarom. 
Ő abban reménykedik, hamarosan felbontunk egy halkonzervet, én abban, hogy szeretni fogod a személyt, akivé észrevétlenül bár, de attól válsz, hogy látlak, olvaslak és értelek. 
A különbségeket leszámítva tulajdonképpen teljesen egyformák vagyunk mi ketten, a Mici meg én.

Pünkösd.

Van, mikor csak úgy elvagyogatok. Se nem ártok, se nem használok senkinek. Pontosan látom: ami és amilyen vagyok, s amit adni tudnék - de nem adok - az nem valami sok. Ez a realitás.
Van, mikor csillogóra takarítom a házam, időre elvégzem az irodában a munkám, többféle süteményt is elkészítek egy fél óra alatt a vendégeknek, megtanulok egy új nyelvet, felkapaszkodom nehéz hátizsákkal egy magas hegyre, vagy gondosan addig formálom szavaim, míg majdhogynem tökéletesek lesznek a mondataim, amiket mondok, az írásaim, amiket írok. Van, mikor egészen hasznos tagjának érzem magam a társadalomnak, és sokkal többre vagyok képes, mint azt valaki is kinézné belőlem. Ez, ami másnak normalitás - számomra - folyamatos csoda.
S van, mikor nem vagyok más, csupán töredezett cserépedény egy jóságos kézben. Egyetlen tulajdonom - de ez is ajándék - a kétségbeesett, repedéseimen ki-kicsorduló szeretet. S nem vagyok képes másra, csak néhány szívből jövő, síró, kérlelő szóra, vagy néhány botladozó, ügyetlen - hadd ne nevezzem most nevetségesnek - gesztusra. Mondataim bénák. Indítékaim, annak, ki nem ismer, kifogásolhatóak. S mégis. Pont ilyenkor történik csoda, ebben a teljes nyitottságban és odaadásban. Ilyenkor sejtem meg, pár pillanat erejéig, milyen érzés, mikor a Szent Lélek, egy egészen leheletnyit bár, de rajtam keresztül is szabadon fújdogál a világba.* Ez Pünkösd.

* Pilinszky, 'Magány, Magányosan, Egyedül'

egyszer, egy szép napon.

amikor majd véget érnek a szomorú reggelek, s valahol, valaki - szembenézve egy kisírt tekintet-párral a visszapillantó tükörben - szépnek talál egy arcot, ami egyáltalán nem is szép, s mikor majd gyöngéden számba veszik az összes elütött, ismeretlen kismacskát az utak közepén, majd akkor fogom én is megbocsátani magamnak, hogy nem tudtam itt lenni soha semmi más, csupán csak tovasuhanó tanúja az értelmetlen fájdalomnak.

az anyáknapját

pedig úgy ünneplem, hogy négy órán át araszoltunk például a két nagyobbik kisasszonnyal templomból hazafelé jövet étlen-szomjan a bedugult autópályán, miközben - az évek óta elromlott klímaberendezés révén tövig lehúzott ablakok mellett -  énekeltünk, amennyire szorult helyzetünk engedte, táncoltunk is, valamint az égvilágon mindent megbeszéltünk, már ami a fiúk, tönkrement legjobb barátságok, hit, álmok, bizonyítvány, hivatás, a világ megmentése, s hogy mit eszünk majd, mikor végrevalahára hazaérünk témákat illeti.
s akkor a milliónyi szelfiről még nem is szóltam egyetlen szót sem.

Ma reggel,

ahogy autóztam be a városba, le kellett fékeznem, s az utánam haladó kocsisor ugyancsak, mert egy kicsi feketerigó akart mindenáron átjutni az út másik oldalára, de mivel elfelejtette, hogy tud repülni, inkább csak a pálcikalábain iparkodott nagy lélekszakadva.
Mintha magamat láttam volna.
Még a pálcikaláb is stimmel.

egy mondatban.

hosszú utazás az élet, menni kell akkor is, ha nem ér rá útitárs velem jönni... - s ahogy eme távolról sem eredeti gondolatnak próbáltam volna a végére jutni valahogy, odajött mellém két macska, az egyiket Micinek hívják, őt nem érdekeltem, a másik viszont felugrott az asztalra, s a füzet túloldaláról nézvén egy ideig, mit csinálok, egyszerűen csak ráült az irományomra, így próbálta - gondolom én - véleményét úriember módjára tudtomra adni, én pedig azóta sem tudom, mit akartam leírni, csak azt, hogy mindig van útitárs, ha más nem, hát a virágok az út mentén, a kövek, a fák, versek mélyen a szívben, és a cicák, ó, hát a cicák, mint megannyi kicsi barát, ki egyszerűen csak van és adja önmagát, anélkül, hogy túl sokat kérjen cserébe.

Apáknapjára

vettem Apunak ajándékba egy rakat csokoládét valamint megkaptam valamelyik kisasszonytól, hogy  'Anya, te pont olyan vagy, mint az apukád, csak sokkal-sokkal bonyolultabb.'

Ui. Igen, tudnak róla, hogy felrakom a velük készült fotót a blogba. Gondolom én.

Régi jegyzetfüzeteket nézek át.

"Elfogyatkozott és meghala, de három nap múlva ismét föl fog támadni. A mélység kútjába zuhant alá Attar-Tammúz mint esti csillag, de bizonyos volt, hogy mint hajnali csillag megint kikel majd belőle. Ezt nevezik reménynek, ami igazán édes ajándék. És mégis van benne valami tilalmas, mert megrövidíti a szent pillanat méltóságát, és elébe vág a körforgás ünnepi óráinak, amelyek még nincsenek itt. Minden órának megvan a maga tisztessége, és nem él jól az, aki sohasem tud kétségbeesni. Józsefnek ez volt a nézete. Reménye mintegy legbizonyosabb tudás volt, de ő a pillanat gyermeke volt, és sírt." (Thomas Mann, József és testvérei)

Odakint esik az eső s én régi jegyzetfüzeteket nézek át, rácsodálkozva, hogy jé, mennyit olvastam, mennyi tervem volt, mennyi-mennyi igyekezet, ahogy próbáltam megérteni egészen elvont dolgokat is, meg olyanokat is, hogyan működik pontosan egy fényképezőgép. Thomas Mann idézetek mellett közvetlenül - egy évig csak az ő könyveit olvastam, mindenütt az ő idézetei vannak tehát - tiramisu-recept, erdőből hazahozott száraz levelek gondosan beragasztva ide-oda, ezek voltak nekem fontosak. Ilyesmik miatt lettem az, aki.
A jó irodalom segít élni, mégpedig jól. Nem fájdalommentesen, nem örökös boldogságban, egyszerűen csak jól.
Mert fontos megélni minden pillanatot, minden érzést, és őszintének lenni, legalább saját magunk előtt. Elismerni a tükörből ránk visszatekintő lánynak, hogy: no, nem baj, ez van.
A biztos remény tudatában szabad néha teljesen kétségbeesni és sírni. Választott útjaink hűségében - mert képtelenek is lennénk elhagyni azt, amiről meggyőződtünk, hogy jó - szabad megállni, és ajándék gyanánt fogadni mindent:
a jót, a rosszat, a harcra szólítót, az elkeserítőt, a boldogítót,
az édes élet egész teljességét.

éjféli zsoltár

csendes már a ház és benne a lakók, ki mit vacsorázott, sajnos
nem tudom. nem is voltam itthon, nem is magyarázom, s köszönöm, hogy
egyáltalán nem is kérdezed, inkább csak tegyünk az asztalra még
néhány már félig leégett gyertyát.

vacsorám szerény: ebédről maradt fél csészényi leves, hozzá néhány
vers s e hiány, mit nem értek. ne is kérdezd kérlek, legyen elég az, hogy
ez van: e perc, e csend, e havazás, s hogy szelíd fény világítja be
az éjszakát - igen, jól értetted, tényleg havazik!

nem kérek semmit. elüldögélek itt, nem soká, csak míg
kiöntöm e kockátlan papírra lelkem. de közben, most látom, ma lett már a holnap,
no, nem baj - eszembe juttatnád majd, ne is törődjek a kevés alvás miatti
karikákkal a szemeim alatt?
  
#hétköznapok #azéletem #éncsakúgyírogatokígyéjféltájt #jóéjszakát

női logika

...
írtam ma egy levelet,
kockás papír hátoldalára
mégpedig
odabent az irodában,
nem is tudom már,
mi volt az elején,
elrontott bérelszámolás, gondolom így utólag,
nos, újraírtam vagy hatszor,
ha még kétszer újraírom,
gondoltam magamban,
lehetne vers is belőle akár,
újraírtam hát még kétszer,
p e d i g
tudtam előre,
tudtam én azt nagyon jól,
hogy útban a parkolóhoz
apró darabokra tépve
fogom majd bedobni
a lépcsőlejárat után
máris jobbra található
sárga szemetesládába
úgyis
úgyis
úgyis
...