A hajó.

Az egyetlen, amit nem szeretek a hétköznapokban az az, hogy hamar végetérnek a reggelek. Próbálom õket kicsit hosszabbítani koránkeléssel, teafõzéssel, a messzi távolba való nézéssel, olvasással, idõhúzással, mégis véget érnek, mindig túl hamar.
De most ünnepnapok vannak, s a reggelek is a végtelenbe nyúlnak.
Korán kelek most is. Teát fõzök, olvasok, az idõvel nem törõdök. Nézem a szemközt magasodó hegyeket, s a minket elválasztó zöld vizet. Szinte fülemben cseng, milyen idegenül, milyen szépen hangzott a szó az ötödikes földrajztanárnõm szájából: fjord.
Hát itt van. Hát itt vagyok. Így néz ki közelrõl.
Reggelenként hatalmas, hófehér felhõk vonulnak el fölötte lassan.
Nyitott ablakból, örömtõl dobogó szívvel, meghatottan nézem a különleges parádét.
Késõbb, mikor megpróbálom elmesélni a gyerekeknek, lelkesedésemet látva, viccesen, szeretettel megkérdezik:
"Biztos vagy benne, Anya, hogy nem Pán Péter hajóját láttad elsuhanni?"
Természetesen biztos vagyok. Természetesen nem integettem neki. (De azért majdnem!)

A régi háznak,

mely néhány napig itt az otthonunk, Norvégia leghosszabb fjordjára néznek az ablakai. Odakint kitartóan esik az esõ. Alkonyodik. A víz fölött felhõk lebegnek el idõnként csendesen. Kicsit fáradtnak és erõtlennek érezzük magunkat. Ma is túráztunk ugyan, de aztán meleg teára vágytunk inkább, s éhesek is voltunk. Itthon tüzet raktunk, de aztán átjött a tulajdonos, hogy inkább ne tegyük, mert nem biztonságos a kémény.
Mindig eljön az a pont, ahol, ha nem figyelünk, széteshet minden. Egészen apró dolgok miatt lehet rossz a kedv, még a világ egyik legszebb helyén is.
De ugyanez a pont lehet esély is. Áldás. Valami nagyon jónak a lehetõsége is. Nem rajtam múlik. De annyit megtehetek, hogy javaslom, süssünk palacsintát. Gyújtsunk gyertyát. Fõzzünk teát. Üljük körbe az asztalt, s meséljünk régi történeteket. Legyünk még egy kicsit együtt, mielõtt a gyerekek mind felnõnek és szétszélednek.
Valamelyik kisasszony jövõ héten útrakel, s majd december elején jön csak vissza.
"Karácsony elõtt hazajövök" - ígérte. "Az Advent ugyanis mindig nálunk a legszebb."

M

Az idő

múlásában soha nem az fáj, hogy telnek az órák, a napok, a hetek, az évek. De még csak az sem, hogy változik a testem, az arcom. Különben is jobban szeretem ezt a mostanit, mint a húsz évvel ezelőttit. Az idő múlásában az fáj, ha úgy érzem, üresen, vagy hiába telik el.
Milliónyi, szerteszét ágazó kérdést gondolok végig, hogy megtaláljam azt a néhányat, amely mentén az életem élhető. Elvont, homályos lehetőségek halmazából keresem azt az egy-kettőt, amelynek, mint a konyhában egy jó késnek, valóban hasznát vehetem. Nem majd valamikor máskor, valahol máshol, hanem most és itt, ahol az élet éppen történik.
A válasz általában egyszerű. S olyan sokszor megtörtént már, hogy nem értem, mitől lesz mégis mindig újszerű. Hiszen annyiszor hívtam már vendéget, annyiszor főztem már vacsorát, s terítettem meg hozzá szépen az asztalt. Bár igaz, sokkal kevesebbszer, mint megtehettem volna. Mert foglalt vagyok, és mindig fáradt, mert kell főznöm épp eleget a családnak, mert a hétköznap az hétköznap, hétvégén pedig mindenki pihen. Kifogás van éppen elég. De ha ezeken túllépek, akkor mindig újra és újra csoda történik az asztalomnál. Az idő, melynek múlása, mikor hiábavalónak érzem, annyira fáj - egy kicsit megáll. Senki sem nézegeti a telefonját. Senki sem siet. A beszélgetések éjfélbe nyúlnak, a gyertyák csonkig leégnek, s nap végén megiszunk még, mint ahogy az olaszoktól megtanultuk volt, egy kávét.
Másnap reggel, végignézve az asztalon, az ujjlenyomatos poharakon, az üres tányérokon, gyűrött szalvétákon, s e csendéletet aranyba burkoló friss napfényen, úgy érzem:
Olyan az idő, mint egy üveg friss víz, vagy a sülthöz illő, gondosan kiválasztott vörösbor.
Egy megterített asztal közepére helyezve, másokkal megosztva, az utolsó cseppig hálásan elfogyasztva: a múlása nem fáj.

Láttam

önmagamat úgy 45-50 év múlva az imént, ahogy elautózva a csendes, esõfelhõkbe burkolt dombok mentén fekvõ kis falvak mellett, az egyiknek az egyetlen utcáján egy legalább 90 éves hölgy sétált irdatlan lassúsággal ebben a csodálatos reggeli esõben, egyik kezével a járókeretét kormányozva, másikkal az esernyõjét egyensúlyozva.

Ébresztés.

Múlt héten kedden vagy szerdán írt nekem a szomszéd lány, hogy otthon vagyok-e. Mert nyilván egyszerűbb írni, mint átnézni a másik udvarra, vagy megtenni azt a néhány lépést és becsengetni a másikhoz. Én is, ha adni szeretnék neki az éppen elkészült süteményből, megírom, jöjjön csak ki egy kicsit a bejárati ajtó elé. Szóval írt, s én visszaírtam, hogy nem, nem vagyok otthon, de szombat este érkezem, miért kérdezi. Csak azért, írta, mert jövő pénteken elutaznak egy hétre, nem-e tudnám etetni közben a tengeri malacait. Hát hogyne, szívesen, mint mindig. Ez eddig rendben is lenne. Csakhogy. Ma reggel, épp hogy megérkeztem a munkába, mikor újabb üzenetet küldött, hogy csütörtökön, tehát holnapután érkeznek haza, nagyon köszöni, hogy gondoskodom az állatairól. Azt hittem, rámszakad az ég. Biztos az én hibám, de én úgy értettem, a jövő péntek az a jövő hét, tehát a közben eltelt napok miatt már a mostani hét péntekét jelenti! Gyorsan hazatelefonáltam, szerencsére a férjem még otthon volt. Csak annyit mondtam neki drámai hangon, legyen szíves menjen át a szomszédhoz, pillantson be a malacok ketrecébe, és mondja meg, hogy élnek-e még. Éltek. Valahogy, nem tudom hogy, de túléltek. Kaptak gyorsan enni, inni, s szerencsére nem tudnak beszélni, tehát nem fogják tudni elmesélni a gazdáiknak, hogy majdnem éhen haltak.
Ha addig csak amolyan szokásos, félig éber módon evickéltem volna át a reggelen, ott és akkor teljesen felébredtem. Még órák múlva is hangosabban vert a szívem az ijedtségtől.

És azt említettem már, hogyan lehet igazán éberré válni egy csésze kávétól? Mert nem úgy, hogy megiszom. Hanem úgy, hogy véletlenül ráborítom a klaviatúrára.

Ház a domb tetején.

Egyszer olvastam egy olyan könyvet, melyben arra próbáltak rávezetni, hogy képzeljünk el magunknak egy belső házat. Egy hajlékot, amolyan menedékfélét a lelkünknek. Ahova visszahúzódhatunk, ha éppen zavaros a világ odakint. Egy belső kamrát. És nem tudtam elképzelni. Akartam, de elakadtam már ott, hogy nem tudtam eldönteni, hova építsem.

Kibéreltünk Toszkánában egy házat, illetve egy háznak egy részét, néhány napra. Ez a ház külön is volt, meg nem is. A legközelebbi falu néhány kilométerre, oda autóztunk be kenyérért, sajtért, tojásért, dinnyéért. Amúgy a ház az erdőben állt, egy domb tetején. S akkor eszembe jutott, hogy a szülői ház is, ahol felnőttem, egy domb tetején áll. S utána sok helyen laktam, mindenféle tömbházban, sorházban, mikor mire telt, de sehol sem voltam olyan boldog, mint itt, ahol most. Az otthonunk, a ház, amelyben élünk, egy domb tetején áll. Úgy gondolom, most már annyival közelebb lennék annak a belső háznak az elképzeléséhez is, hogy tudom: egy dombra építeném, egy erdő közvetlen közelébe. Nem tudok annál szebbet elképzelni, mint amikor hajnalban kilépek a balkonra, s még így nyáron is kicsit dideregve, szorosabbra húzom magamon a kardigánt, közben pedig lenézek a völgyre.

Frances Mayes Napsütötte Toszkána című könyvét egy könyvesbolt kirakatában pillantottam meg, Sienában. Megvettem, s míg hazaértünk, ki is olvastam. Egy asszonyról szól, egy házról, egy felújításról, és ennél sokkal többről. Úgy szerettem olvasni! Új kedvet hozott a főzéshez, a kerthez, a ház szebbé tételéhez.

Hazaérve aztán persze egyszerűen csak örülök néha, hogy élek. Hogy úgy-ahogy, de a legfontosabb dolgokat azért elvégzem. Minden nap van főtt étel az asztalon, van tiszta ruha és tiszta ágynemű. Van jó szó, vannak álmok, dúdolgatós főzések a konyhában, új receptek, kedv és mosoly, és persze könnyek.

Van egy asszony itt is, ja, az lehet, hogy én vagyok, egy ház, s ennél van, remélem, sokkal-sokkal több. És mindez valahol, valakiknek akkor is nagyon fontos, ha erről egészen biztosan nem fog könyvet írni senki.

Ötperc.

Csak öt perc reggel, egy csésze kávéval a kezemben, a balkonon, míg újból végiggondolom, még mielőtt elkezdődik a nap, hogy ki vagyok. Hogy mit akarok.
Öt percnyi szünet, mielőtt hozok egy döntést, vagy írok egy levelet, vagy kiadom magamból a dühömet, vagy elindulok lefelé egy csúszós lejtőn.
Öt tudatosan eltöltött perc a kegyelem társaságában, mikor szerethetetlennek és elutasítottnak érzem magam.
Öt perc az igazság társaságában, mikor tévedhetetlennek képzelem magam.
Sok-sok ötperc, mint megannyi kicsi saját Toszkána, csak úgy, szétszórva a nap folyamán, a káosz közepén, az elvégzendők mentén, ebédszünet előtt, vagy főzés közben, nagylelkűen és tervezetlenül, csak addig, míg elzongorázok egy-egy rég elfelejtett dalt, vagy lejátszunk egy-egy kártyapartit, vagy elolvasok két oldalt a megkezdett könyvből, vagy kifejezetten és szándékosan semmire se pazaroljuk a drága időt: így jó előre elhatározom őket.
Mielőtt újból belevetem magam a hétköznapokba, a nyári szívemet őrzendő: ünnepélyesen megfogadom őket.
Nem tologatom el a kimerülés szélére. Nem hagyom a munka, vagy a nap legvégére.
Mi emberek, vagy legalábbis én, sokszor azzal vagyunk a legjobban elfoglalva, hogy elfoglaltak legyünk. Mintha ez bárkit is igazán érdekelne, vagy ettől bárki is jobban csodálna, szeretne.

Az ötperc nem hosszú. Nem sok köze van az óramutatóhoz, mivelhogy nem idő-, hanem szívegység.
Az ötperc nem sok. A különbség néha mégis az egész világot jelenti.

Sommerherz.

Úgy vártam ezt az öt napot, s úgy számoltam, hányat kell még aludni indulásig, mint ahogy csak a gyerekek és a gyermekszívűek tudnak várni és visszafele számolni.
Először is előkerestem a világjáró kalapomat, azt, amelyiknek akkor szakadt be kissé a széle, mikor két évvel ezelőtt akkorát estem a hegyen.
Aztán kölcsönkértem néhány könyvet, s elővettem azt a néhányat is, amit féltve őriztem - eddig és emiatt - önmagamtól.
Elvégeztem minden határidős munkámat az irodában. Itthon rendet raktam, főztem valamennyit előre, s megszerveztük, ki vigyáz távollétünkben a Mamára.
Aztán elindultunk.
S bár azóta vissza is jöttünk, a nyár attól még tart. A nyár még nem ért véget!
Abban reménykedem, megőrizhetem az ilyenkor rám jellemző könnyedségnek és vidámságnak legalább egy kis részét, s amihez nem kell tulajdonképpen semmi más, csak annyi, hogy néhány napig annyit alhatok s annyit olvashatok, amennyit csak akarok. Néhány napig elég annyi is, hogy egyszerűen csak vagyok.
Slow-food, coffe-to-stay, hosszú-hosszú séták, ennél nem sokkal több. De ennyi elég ahhoz, hogy érezzem:
önmagát utolérve, kicsit megpihenve, ritmusát a szélhez, a faleveleken átcsillanó napfényhez, a kanyargó utak porához, s a nyári esők illatához igazítva kicsit másképp dobog, a szívem átmenetileg kicsit másképp ragyog, s elhatároztam, míg be nem köszönt majd az ősz, marad még egy kicsit
S  o  m  m  e  r  h  e  r  z  .

Képeslap Jézustól.

Ne legyen még vége a nyárnak! Ne legyen a hirtelen darabokra hulló esőfelhőknek! Ázzanak csak továbbra is újra el az odakint a már épp hogy megszáradt ruhák! Ugye, ha eddig nem, ezután sem válik belőlem olyan felnőtt soha, kiben nem ébred sóvárgás egy nyári zápor láttán kirohanni az udvarra? Javaslom, főzzünk minden nap lekvárt abból a két maroknyi málnából, mit az erdőben szedtünk volt még tegnap, miközben pirosra csípte meztelen lábunkat a csalán. Induljunk esti sétára minden egyes sötétedés után. Szedjük össze titokban az út szélére potyogott almákat a tanácsháza mellett, s keressük elő hozzájuk azt a régi almás pite receptet. Képzeljük azt, hogy az égen átsuhanó felhők mind-mind angyalok! És ne csodálkozzunk rajta, ha munka után hazaérve, az amúgy folyton csak üres postaládában egyszer csak találunk egy Jézus által írt, személyesen nekünk szóló képeslapot.

Béke.

Nap végén, mikor véget érnek a háborúk, melyekbe legjobb szándékaim s legőszintébb igyekezetem ellenére is belekeveredtem, nem vágyok már semmi másra, csak egy sétára az alkonyodó ég alatt a csendes erdőben. Csak egy tóra, mely mellett elhaladhatok útközben.
Néhány napja azt mondta - gondolom, amolyan megelőlegezett bizalomként és kegyelemként - nekem valaki, akivel épp a mindennapjaim csetlés-botlásait, s pont azt osztottam meg, mennyire nehezen találom a nyugalmat saját magamban, s hogy mennyivel könnyebben sírom el magam, mint régebben, szóval azt mondta, hogy soha életében még ilyen türelmes embert, mint én, még nem látott.
Könnyű úgy kiegyensúlyozottnak lenni, ha nem történik semmi olyasmi, ami kizökkentene a megszokott nyugalomból. Könnyű, ha nem kell nap mint nap olyan embereket elhordozni és szeretni, akik megnehezítik az életet.
De nem tudom, lehet-e igazi a remény, s a türelem mindaddig, míg próbára nincs téve, talán hosszú időn át, talán minden nap. A valódi értéknek általában valódi, nehezen megfizethető ára van.
Nap végén néha csak egy séta az egyetlen, amire még vágyom, s egy tó, mely mellett megpihenhetek, melyben lehajtott fejjel is megláthatom az eget.  
Fordulj csak meg, hadd készítsek rólad egy fotót - mondta az útitársam. Megfordultam, hagytam magam ellenkezés, szépítgetés nélkül, csak úgy, ahogy voltam, megörökíteni.
Utólag elnézve a képet, békét látok.
Békét a tó tükrében, békét az arcomon.

Időtálló.

Nem emlékszem már, mióta is van meg a kockás, pamut anyagból varrt, piros szívekkel díszített ingem.
Szinte biztos vagyok benne, csak nem tudom, miért pont ezt tartom észben, hogy ezt viseltem, amikor bemutatták a magyar mozikban a Keira Knightley főszereplésével készült Büszkeség és balítélet című könyv filmadaptációját, amit kétségbeesésemben mentem el megnézni amúgy, s a józan eszemet megőrzendő még akkor, miután hat hétig ki sem léptem a lakásból, mert egymás után lettek bárányhimlősek a gyerekek. Ez 2005 őszén történt, de az ing ennél jóval régebbi darab lehet, s már akkor sem volt új, mikor, már nem emlékszem hogyan, de hozzám került. Akárhogy is számolom, minimum, hogy nagyjából egyidős a lányaimmal, akik közül a nagyobbik éppen sikeresen leérettségizett s három és fél év múlva pont annyi idős lesz, mint amennyi én voltam, amikor ő megszületett, s amikor talán a kockás ing is az enyém lett.
Az évek során kicsit talán megfakult. De mind nagyobb és különlegesebb szeretettel mosom, vasalom, majd akasztom be a szekrénybe, s mivel - én nem értek hozzá, de állítólag - újra divatosnak számít, sose lehet tudni, ki fogja hordani legközelebb. Mert együtt használjuk már, a gyerekek és én.
A mindenkié. Emlékeket idéz és hordoz. Megőrizhető, megosztható és továbbadható.
Időtálló - mint az anyai szeretet.

A nálam

ügyesebb háziasszonyok valódi befőttesüvegekbe tesznek el a nyár valódi terméseiből lekvárok, savanyúságok, szörpök, kompótok formájában télire valót.
Én most inkább csak egyetlen, s csak kívülről üresnek tűnő üvegbe gyűjtöm a pillanatokat.
A saját kertemben történő, szerény levendulaszüret utáni illatát a kezeimnek. A kora reggeli perceket munka előtt a balkonon. A hársfák illatát, ahogy észrevétlenül betöltik az autó belterét mikor áthaladunk a falu apró főterén. A dombokon a lekaszált fűcsomók szépen elrendezett látványát. A búzatáblák lassú aranyba fordulását. Hozzá Sting Fields of Goldjának dallamát. A nyitott ablaknál végigaludt hűvös nyári éjszakákat. A szúnyogcsípéseket. A csillagos eget. A sok túlóra után meglepetésszerűen kapott néhány szabadnapot. S az elhatározást, hogy akkor megéri másfél napra is, a hirtelen esősre forduló időjárásban is elmenni nyaralni, s közben csupa olyan dologgal múlatni az időt, amit itthon is megtehetnénk akár.
De nyár van. S a nyárhoz hozzátartozik a koffer, az én kofferemhez pedig, gyógyhatású kísérőként, a levendula s a kamilla is. Hozzátartoznak az elindulások s megérkezések, a becsomagolások s kicsomagolások. Bármerre járok, veszek egy-egy képeslapot, hazaérve felragasztom a konyha ajtajára. A tovatűnő pillanatokat külön, csak erre a célra tartogatott befőttesüvegbe gyűjtöm. Mindegyiket egyenként megbecsülöm. Félreteszem. Abban reménykedem, hogy mikor újra előveszem, bearanyozzák majd, kicsit fényesebbé teszik majd, ha eljönnek, a hideg, sötét, hosszú téli estéket.

Szavak.

Van-e értelme még a szavaknak a mai fegyverekkel, szeméttel, szegénységgel és falakkal zsúfolt világban?
Igen. De csak akkor, ha éled is azt, amiről beszélsz.

#wimwenders #film #amanofhisword #szavak

Napok romjai.

Vannak napok, melyek úgy törnek össze, mint szép, kézzel festett leveses tálkák, ha véletlenül leesnek a tálcáról.
Összetörnek csak úgy, mindenféle különösebb ok és cél nélkül, menthetetlenül.

A mindenkori naplóm első lapjaira írt mondatok tartópillérek, tartják bennem a lelket, emlékeztetnek, ha felejtek - ezeket olvasom, mikor a napok összetörnek.
A "remember where you came from, remember who you are" mondatban nincs semmi egetrengető. De nekem fontos, sőt, dallam is kapcsolódik hozzá, s egy csodálatos hang, a kedvenc énekesemé, s kanyargó utak emléke a dombok között, miközben egy egész hosszú, nehéz időszakon át rongyosra hallgattam napi utazásaim közben - mert belőlük éltem - a legkedvesebb lemezeimet.  
Emlékezz arra, honnan jöttél. Emlékezz arra, aki vagy.

A félresikerült napok is véget érnek. A dombok mögött ilyenkor is lemegy a Nap.
Valamelyikünknek eszébe jut elővenni azt a néhány videófelvételt a régi időkről, mikor még egészen kicsik voltak a gyerekek. Egyszerű, rövid, beállítatlan felvételek ezek, az akkori hétköznapi életünkről: az esti éneklésekről, egy karácsonyi ajándékbontásról, ahogy rácsodálkozunk egy szép naplementére vagy ahogy nap végén vacsorát főzök a régi, kicsi konyhánkban.
Nézzük régi önmagunkat s megvigasztalódunk. Megszelídülünk. Nagyokat nevetünk.
El is felejtettem, hogy volt idő, mikor olyan türelmes, nyugodt és odaadó voltam. Olyan kedves.
De emlékezem, honnan jövök, s arra is, hogy ki vagyok.
Emlékezem, hogy ki szeretnék még mindig lenni.

A cserepeket szinte soha nem dobom el csak úgy. Mindig összeszedem őket.
A napokét is, mert talán írok még később belőlük valami szépet.
A földre ejtett tányérokét, csészékét is, mert talán még megragaszthatóak.
Soha többé nem lesznek olyanok, mint előtte, persze.
De a törés mentén keletkezett rések, s mert az összetört dolgok már nem tökéletesek, alkalmassá tesznek valami egészen másra.
A szép, kézzel festett leveses tálka ragasztás után is ereszti kissé a vizet.
Ültettem hát bele egy paradicsompalántát.