Advent

mindig egy nagy, fényes meghívással kezdődik. 

Csak néha - mint ahogy idén már csodálatosan átélhettem - nem akkor, nem olyan gondosan előkészítve, nem azokkal szemben s nem úgy, ahogy én azt esetleg elképzelem. Fiatal, egészen friss ismerőseink kérdezték üzenetben, meglátogathatnak-e vasárnap délután, körülbelül egy óra múlva már nálunk is lennének, ha lehet. Úgy hallották, a dombok között, ahol élünk, havazik - szívesen építenének az udvarunkon, de tényleg csak ha nem zavarnak, egy hóembert.

Hóember végül - túl friss volt még a hó - nem épült. Helyette talán valami más. Barátság. Elnéptelenedett ebédlőnkben igazi asztalközösség. Annyira elszoktam a vendégektől, még kenyér sem volt itthon. Viszont néhány palacsintához elegendő hozzávaló igen: liszt, tojás, tej, lekvár.

Advent mindig egy meghívással kezdődik. 

Ez történhet úgy is, hogy valaki meghívatja magát. Kérdezni, kérni néha a legnagyobb ajándék. Az élethez elengedhetetlen érzést adja a másiknak: szükség van rám, adhatok még én is valamit.

Wunschzettel.

 

A főnöknőm hároméves kislánya, aki rendszeresen az irodában tölti az ebédszüneteket, arra kért néhány napja, írjam le a kívánságlistámat karácsonyra. Fel sem merült benne, hogy esetleg nincs ilyenem. A háromévesek világában, úgy tűnik, a kívánságlisták írása a legújabb, magától értetődő, szezonális divat. Papírt is kaptam hozzá, sietve feljegyzett még valamit a lap bal oldalára, majd elsietett. Az új feladatot fontosabbnak ítéltem meg annál, amivel éppen foglalkoztam, ezért haladéktalanul nekiláttam. 

A német nyelv "wunschlos glücklich"* kifejezése ismeretlen fogalom a gyerekek s a gyermeki lelkülettel megáldottak körében. Dietrich Bonhoeffer írta: Wunschlosigkeit ist Armut. Akinek nincsenek kívánságai, az szegény. Szegény ötletekben, tervekben és célokban. Nem tartja elképzelhetőnek,  tartogathat még meglepetéseket az élet. Nem keres új utakat. Nem ragadja meg a lehetőségeket.

A kívánságlistám elnyerte apró megbízóm tetszését. Csak hozta és hozta lelkesen az újabb lapokat.

Néhányat hazahoztam, megőriztem üresen. 

Még keresem a szavakat. 

Még nem tudom, mivel írjam tele. 

Csak azt tudom, a szótlanság, üresség - ha vágyódó, imádkozó, küzdő szívből ered - nem a szegénység jele.  

* tökéletesen, maradéktalanul boldog

Advent

első vasárnapja előtti nap. Semmi sem indul jól, pillanatok alatt még az is tönkremegy. Kinézek az ablakon, havazik. Felettem az ég szűk, alkalmazkodik, mint mindig, az én elképzeléseimhez. Ma belefér egyetlen ablakkeretbe. A havas táj gyönyörű. Az örömtelen szívnek mégis közömbös. A kegyelem valahol messze, az emberi világon kívül. Pillanatnyilag elérhetetlen. Az ajtó belülről zárva, a kulcs a zárban, csak képtelen vagyok elfordítani. Még csak november vége, mégis biztos vagyok benne, fogadni mernék rá, idén - száz százalék - karácsony elmarad. 

Advent. Egyáltalán nem állok készen rá. Az egész világ valahogy nem áll készen rá. 

A nap folyamán észreveszem, még nem is csomagoltam be a két ajándék cipősdobozt, bár már hetek óta megvettem a belevalót. Halogatnám, sajnos nincs hova, holnap leadási határidő. Nekifogok. Először is bevonom vidám csomagolópapírral mindkét dobozt. Majd csordultig töltöm mindenféle aprósággal, amiről csak elképzelhető, hogy örülni tudna neki egy-egy kisgyerek. Édesség, puha zokni, mikulás sapka, füzetek, színes ceruza, gyurma, ragasztó, hegyező, csillogó hajcsattok, apró játékok, kesztyű, képeslap, ilyesmi. 

Közben, csak úgy mellékesen, elfordítom a zárban a kulcsot. Az ajtó attól még természetesen csukva. A kegyelem még mindig odakint, de mintha már nem lenne olyan messze, mint a hűvösen ragyogó, napközben láthatatlan csillagok. Mintha ott állna a közvetlen közelben, nekitámasztva minkét kezét, akárcsak én, a kérlelhetetlen ajtókeretnek. 

Advent. A kalendárium lapjai nem igazodnak a világ hangulatához. 

Itt van. Pontosan érkezik, lassú léptekkel folytatja megkezdett útját - készen állunk-e rá vagy sem, velünk vagy nélkülünk, odakint vagy bennünk, mindennel együtt és mindenek ellenére. 

Nem törné ránk az ajtót, soha. 

Mikor félretéve büszkeséget, vélt vagy valós igazságot, jogot, s elpazarolva a nap összes szép lehetőségét lenyomom végre a kilincset, fénye beragyog a résnyire nyitott ajtón. 

A híd.

Ahogy araszoltam a faluba vezető útkereszteződésnél keletkező szerény közlekedési dugóban, felfigyeltem egy körülbelül két éves kislányra, akit az édesapja tolt fél kézzel egy kisszekérszerű alkalmatosságban az út szélén. Másik kezében egy kihangosított telefont tartott, ügyeket intézett. Az édesanya mögöttük, járda híján nem fért el az egész család egymás mellett. Minden résztvevő belesüppedve egy saját világba, foglaltan, befelé tekintve, kicsit kívül-belül dideregve a november végi szürkeségben - az anya, az apa, az autósok. Egyedül a kislány forgatta kíváncsian a fejét. Ahogy észrevette a mosolyomat, azonnal elkezdte építeni ő is a kedves, külön világokat legegyszerűbb módon összekapcsoló hídat: viszontmosollyal, integetéssel, érdeklődéssel. Addig integettünk, míg tovább nem indult az autósor. Kicsit még utána is, míg csak látni véltem az út mentén igyekvő kis csapatot jobbra kanyarodás előtt a visszapillantó tükörben. Egyszerű történet volt a fáradt, késő délutánban. Nem vette észre senki. Otthon sem meséltem el, szóban valahogy nem volt újdonságértéke. Mégis bearanyozta a fák alatt már türelmesen várakozó, ködbe boruló estét.

Karácsony elvitelre.

A Butlers a kedvenc lakberendezési boltom. Kötelező pont a tennivalók nem kötelező listáján ahányszor csak meglátogatom a lányomat. A világnak eme szerény, félreeső sarkában, ahol én élek, még ugyan javában tart az ősz, de a nagyváros már komplett karácsonyi lázban ég. A fákon égősorok, az utcákon mézeskalácsot, forralt bort, pörkölt mandulát, sült kolbászt és gesztenyét árusító standok. A kézműves pralinék boltjában igazi, sűrű, olasz forró csokoládé, plusz ötven centért tejszínhabbal a tetején, elvitelre. Minden sarkon egy-egy utcazenész. A kirakatokban karácsonyfák, mikulások, angyalok. Felettünk a csillagos ég. S a Butlers. Feltétlenül. Nincs szükségünk semmire. Csak nézelődni lépünk be. Komplett ünnepi étkészletek, abroszok. Szárított virágok. Gyertyák. Minden elképzelhető színben, illatban és méretben. Képeslapok. Szobaillatosítók, diffúzorok. Kis méretű rágógumi automata, hozzá átlátszó tasakokban színes rágógumik, utántöltésre. Műfenyők. Égősorok. Kispárnák, műszőrme ágytakarók. Szappanok, faliszőnyegek. Táskák, aranyozott képkeretek. Filcből készült tehén és kecske karácsonyfadíszek. Mintás zoknik és csomagolópapírok. Mini kozmetikum szettek. Illóolajok, termoszok. Bögrék. Konfetti. Zenélő hógömbök. Hosszas, édes tépelődés után kiválasztunk két csomag szalvétát karácsonyra, egy hegyi kunyhósat és egy arany-ezüst színű fenyőtobozosat. S még egy apró mécsest nekem, mert nincs itthon elég. Egy jövő évi tervező naptárat neki, sötétkét vászonkötésűt, finom, illatos lapokkal, a legszebbet. Rábeszélem egy merry-go-round mécses körhintára is, pici angyalokkal, hasonló a régihez, mely már évekkel ezelőtt tönkrement. S egy teás adventi kalendáriumra is, feltétlenül. A kasszánál, fizetés előtt még gyorsan hozzáteszek az egészhez egy doboz csillagszórót is. 

Másnap hajnalban, közvetlenül visszaindulás előtt, még mielőtt felébredne, elmosogatok,  kávét és teát főzök, egy tányéron elrendezem a tegnapi, maradék péksüteményt. Mikor belép a konyhába, meggyújtok két csillagszórót.

Élvezni az életet nem azt jelenti, hogy minden tökéletes vagy könnyű.

A képességet, a készséget jelenti, melyet először is önmagában teremt meg az ember - egy akármilyen apró terét az örömnek, játékosságnak, szépségnek. Egy védett helyet, ahol megengedhető a szívnek, hogy a lehető legkisebb ok is felvidítsa, megvigasztalja. 

Minden csillagszóró egy-egy kis karácsony elvitelre. Az év bármelyik évszakában elővehető. Bármilyen apró tűztől lángra kap. Megvilágítja az álmos konyhát, szétosztogatja önmagát, csillagokkal szórja tele az éjszakát.

Kedvenc ruhák.

Frissen vasalva. Egyenként vállfára akasztva. Kockás, levélmintás, virágmintás ruhák. Nem túl ünnepiek, nem túl hétköznapiak. Mindennapi használatban. Nem öltöztetnek alul, nem túl. Zöld, sötétkék és bordó színben. Régiek és egészen újak. Slow fashion, fast fashion. Fair és kevésbé fair termelésből. Egyik-másik itt-ott javítva. Mindegyik hosszas mérlegelés után, gondosan kiválasztva. A barna bakancshoz hozzágondolva. 

Kedvencek és még kedvencebbek. 

Láthatóak és láthatatlanok.

Az üdvösség ruhája, az igazság palástja. * A szépség, a méltóság köntöse. A biztonság nagy, puha sálja. A bizalom jó meleg kabátja. S a kitartóan szemerkélő, novemberi esőben ráadásul még az öröm nagy piros, fehér pöttyös esernyője is. 

* mai napi Ige - Ézsaiás 61:10

Kívánságlista novemberre.

Hosszú séták a szürkeségben, majd hazaérve egy-egy tányér forró leves.

Dísztelen szépségben gyönyörködő szemek.

Áldás a szeretteinkre való emlékezésben s a hónap végére már beköszöntő adventben.

Színes fonalak a karácsonyra készülő zoknikhoz.

Vízhatlan bakancs. Egy-két túlméretezett gyapjúpulóver.

Elegendő könyv a végtelennek tűnő estékhez.

Finom illatú, hidratáló kézkrém.

Akácméz a teába, gyömbércukorka a kabát összes zsebébe.

Az idei legelső hóesés öröme.

Apró meglepetések a postaládába.

Néhány csepp citrom illóolaj a párologtatóba. Vagy narancsos. A mirha illata is finom.

S fény. Sok fény. Hirtelen felcsillanó a szemekbe. Lassan derengő a hajnali égre. A gyertyák fénye, a minden évben elővett, ablakpárkányra állított ikeás csillagoké, a mosogatókagylók fölé szerelt lámpáké, alattuk a nap utolsó, mindent még gondosan elrendező mozdulatoké. A vigasztaló szavaké, melyek elérik a szomorú, néma mélységet. S ott világosságot teremtenek. S utat mutatnak a következő lépésekhez.

 

Soundtrack.

A bőrönd már becsomagolva, a reggelihez már megterítettek a hotel éttermében. Ahogy oldalt kinézek az erkélyajtón látom, a szembelevő hegyoldalon túl elterülő havas hegycsúcsokat már elérték a napsugarak. Ideje lassan elindulni, az év utolsó néhány napnyi szabadsága után, haza. A hajamban még ma reggel is találtam a tegnapi túra alatt a vörösfenyőkről aláhulló fényes tűlevelekből. Tükörbe nézve még látom a szemeimet megtöltő, a legtitkosabb sarkot is felfrissítő, fagyos szelet. Lábizmaim még lázban égnek a tegnapelőtti, hozzám képest kissé túlméretezett hegycsúcs meghódításának fáradalmaitól. Szívem még mindig gyorsabban dobog egy kicsit a megszokottól eltérő táj és erdő vad szépségétől. A szédítő iramban aláhulló színes falevelek emlékeztetnek, újra és újra, mert minden nap előlről kell kezdenem felépíteni azt, amit lerombol az esténként bekopogtató hitetlenség: változni jó. Elengedni, amit úgysem tudok megtartani, jó. Növekedni, tanulni mindig lehetséges és jó. Minden évszak és életszakasz ugyanannak a filmsorozatnak egy-egy újabb része. Minden életszakasznak saját filmzenéje van. Ami engem illet, a jelenlegi az Art Garfunkel Bright Eyes-ával kezdődik, s senki sem tudja, melyikkel végződik majd. 

Falusi lány a városban.

A barna bakancsom kissé féloldalasan lekopott sarkát indultam megjavíttatni. És a már jó ideje nem hordott jegygyűrűmet az ékszerésznél épp csak egy fél milliméternyit kitágíttatni. A közel s távol egyetlen műhelyben, ahol még bárki is foglalkozik kopott cipőkkel, javítanak mindenféle mást is, lenyűgözve olvasom a bejárat mellé kiakasztott táblán a felsorolást: csizmát, övet, koffert, cipőt, cipzárat, táskát, kosarat, pénztárcát, bőrdzsekit, kulcsot, hátizsákot, bőrnadrágot, órát, tolltartót, iskolatáskát, kulcstartót, esernyőt és mindenféle állattartással kapcsolatos kiegészítő tárgyakat. Várj. Ne is mondd - jelentette ki este a férjem, mikor mindezt elmeséltem. Biztosan egy nagyon idős bácsi a tulajdonos. Pedig nem. Két, hozzám hasonló korú nő vezeti a boltot, egyikük épp csak annyi időre hagyta abba a munkát, hogy átvegye a bakancsomat. Holnaputánra kész lesz. S egyébként is: ennyit a sztereotípiákról.

Őszi délután. Könnyű szívvel lépkedek át a téren, a csendes mellékutcákon már várakozik az este. A három könyvesbolt közül, mióta utoljára jártam itt, az egyik bezárt. Helyette egész évben nyitva tartó mézeskalácsbolt. Ha már itt vagyok, feltétlenül benézek a könyvekhez. Amire szükségem lett volna, nem kapható, de más, amiről nem tudtam, hogy szükséges, igen. Útközben néhány kávézó, a teraszokon ráérős emberek. Két pékség, a kirakatban kenyér, perec, mazsolás zsemle, diós csiga, frissen sült almás táska. S egy teabolt. Kivételesen betérek, már csak az illatok miatt is, épp csak körülnézek, végigböngészem a feliratokat, majd kérek 50-50 grammot egy narancsosból, egy karácsonyi, majd egy fekete tea-chai keverékből is. Ha már itt vagyok. Kivételesen.

Igyekszem vissza az autóhoz, két órára vettem parkolójegyet. Gyönyörködöm az elsuhanó októberi tájban. Itthon, már a faluban még betérek a boltba, eszembe jut, nincs otthon joghurt. Általában joghurtot reggelizünk. Veszek egy fej salátát is, paprikát, lisztet, két liter tejet, tojást. S néhány szem gesztenyét. Épp csak kóstolóba, ha már itt vagyok, feltétlenül. 

Mint egy lassú körhinta, forog körülöttem a végtelen őszi nap. Semmi különös szerdai nap. Egy a sok közül. Magával ragad a banalitása, a hihetetlen gazdagsága. Ha lehetne három kívánságom, egy-egy ilyen mindennap lenne mind a három.

Október.

 Őszi este. Felteszem a sárga fülhallgatót, elindítom a Bach-válogatást a telefonomon, majd - mint minden nap végén - nyakunkba vesszük Svennel a falut. Az utca végén a régi, kopott épület, melynek sehogysem találják a rendeltetését. Néha filmesek bérlik ki. Tavaly is hetekig itt voltak, forgattak, csak annyit lehetett tudni, sehogysem tudtuk megjegyezni, hogy most akkor "Weissbier im Blut" vagy "Blut im Weissbier" lesz-e a készülő mű címe. Mindenesetre így is, úgy is tipikus bajor krimi. Október. Őszi este. A Goldberg-variációk ritmusára rójuk a kihalt utcákat. Elmegyünk a pékség mellett, el a polgármesteri hivatal s az egyetlen hintából, libikókából álló szerény játszótér mellett. Valahol a tűzoltóságon túl műfajt váltok. Patti Smith. Minden új dalnál gyorsabban vagy lassabban lépkedek, apró lépéseket vagy jó nagyokat, mindenféle variációban, gyorsan aprókat, lassan hosszúkat, gyorsan hosszúkat. Lassan aprókat tényleg nem, nem is tudom hirtelen, az milyen zenéhez illene. Őszi este. Hazafelé vesszük az irányt lassan. A nagy fehér háznál, ahol a juharfa levelei olyan érdekes, felnagyított árnyékot vetnek esténként a falra, ott van a fordulópont. A platánfák levelei az utak mentén szemünk láttára változnak arannyá az utcalámpák fénye alatt. A házak fölé nagyon finom ködfátyol telepszik. Az előbb még nem volt ott. Reggelre sűrű dunyhává válik. S még mielőtt felszakadozik, már elindulunk. Előtte kávé készül a homályos konyhában, s a termoszba tea. Útközben megállunk a pékségnél. A friss perecből én mindig só nélkülit kérek. Ha nincs, még a bolt előtt leszedegetem a nagy sószemeket. 

Otthon érezni magunkat a világban olyan készség, mely talán tanulható. Fejleszthető. Feltett szándékom természetesen, hogy művészi szintre. Mert pillanatok alatt képes vagyok idegenül érezni magam bárhol. Kivűlállónak. 

Az ilyen kedvességek  előtt viszont védtelen vagyok. Ezért jól megnézek, kincsként őrzök minden apró utcaképet. Hogy bármikor végig tudjak menni gondolatban az összes környéken ahol valaha éltem és szerettem. Hogy fel tudjam idézni a legapróbb részletet is. Az összes októbert. Az összes fekete cicát, a kezembe simuló gyermekkezeket, a tócsákban tükröződő eget, az összes összegyűjtött falevelet és hazacipelt gesztenyét. Semmit sem felejtettem el. Minden megvan. Az összes megtett út térképpé válik bennem.

A kontrasztok ereje.

 

Két könyvet olvasok egyszerre. Több könyv egyszerre való olvasásáról próbálok leszokni egyébként, de ezek annyira különbözőek, hogy valóban jól megférnek egymás mellett, nem csak a könyvespolcon. Sagmeister & Walsh "Beauty" és Tomas Espedal "Gehen - oder die Kunst, ein wildes uns poetisches Leben zu führen" című könyvéről van szó. Az előbbi a szépségről szól, albumszerű, sok fotóval, ez utóbbi egy félig-meddig önéletrajzi regény a gyaloglásról. Így mossa elém és egymás mellé az időzítés és a véletlen, bár nem is lehetnének egymástól távolabb, Luis Barragáns modernista építészetét s Olav Nygard romantikus költészetét. Mindeddig mindkettő teljesen ismeretlen számomra. 

Luis Barragáns épületei közül azok a legszebbek - például a Casa Pedregal -, ahol a modernizmusra jellemző egyenes vonalak kontrasztot képeznek a tájjal, amelybe belesimulnak. Tehát egy dombos, részletekben gazdag tájban lesz igazán szép egy egyszerű, dísztelen épület. Mert - olvasom a könyvben - a latin-amerikai modernista építészek tudtak valamit arról, amiről nyugat-európai társaik általánosságban nem: a kontrasztokban rejlő erőről.

Olav Nygard norvég költő volt, a huszadik század elején élt. Espedal könyvében beszédtémaként jelenik meg egy baráti beszélgetésben, néhány sör mellett egy fogadóban a fjordok között, miközben eső veri az ablakokat. Arról folyik a beszélgetés, hogy Nygard, ha angolul vagy németül írta volna a verseit, akár nemzetközileg elismert költő is lehetett volna. De ő napszámos volt, gazdálkodásból próbált megélni, s bár megjelent néhány verseskötete, ezek semmit sem hoztak a konyhára. A beszélgetés abba az irányba folyik, hogy pontosan az az előnye a költészetének, ami a hátránya: abban a dialektusban írt, amit csak egy földrajzilag nagyon behatárolt helyen beszéltek. Az övéinek írt. És ezáltal van egy kis, jelentéktelen költőnek hatalmas hatása azokra a kevesekre, akik hűségesen olvassák.

Nem leszek szakértője sem a modern építészetnek, sem a norvég költészetnek. A jó irodalomnak nem is az a feladata, hogy minél több információval, tudással lásson el. 

Engem, bármit is olvasok, egyszerűen csak az érdekel, hogyan élhetném a lehető legszebben az életem. 

És szép alatt nem azt értem, hogy a legkellemesebben.

Aktuális olvasmányaim arra tanítanak, amit, ha jól körülnézek, magam is láthatok: a kontrasztokban szépség lakik, és erő. Nem vagyunk tehetetlenül kiszolgáltatva a körülményeinknek.

Apró szolgálatokat hatalmas kreatívitással és szeretettel végezni, bonyolult helyzetekben egyszerűségre törekedni,  a túl egyszerűt feldíszíteni, nagy zajban kicsit csendben maradni, keveseknek az egész szívemet odaadni, a tengerben egyetlen kis cseppnek lenni - ez a szép.

Szavakból virágoskertet.

A kézzel írott levelek világa nem régimódi, lejárt szavatosságú intézmény. Mint ahogy az olvasás sem az, vagy a naplóírás, vagy a többi egyszerű, lassú foglalatosság, melyről - tévesen amúgy, de - nehéz elképzelni, rajtunk kívül még más is űzheti ebben a felszínesnek érzékelt, rohanó világban. 

A kézzel írt leveleknek egyszerűen csak más céljuk van, mint a modernebb, gyakrabban használt társaknak. Igaz, amit most leírok, a következő órában már elavulhat. Talán már nem érvényes. A problémák közben megoldódnak, a kérdések válaszra találnak, lehetne elölről kezdeni az egészet. 

Ezért ne azért írjon senki, ha ír, kézzel írt levelet, hogy abban gyorsan elavuló információkat közöljön a másikkal. 

Sokkal inkább novellák, esszék legyenek a borítékokban. Tájleírás, gondolatmenetek. Egy-egy ilyen levél fontossággal ruházhat fel egészen hétköznapi, csak nekünk kedves történeteket. 

Már a papírnak is, amire írok, saját múltja van. Talán az irodából hoztam haza, miután letéptem s iratmegsemmisítőbe dobtam a titkos információkat tartalmazó részeket. Talán őrzi a csésze lenyomatát, amiből a reggeli kávét ittam. Talán lesz benne néhány észre nem vett helyesírási hiba. 

Egy-egy ilyen levél bizonyítéka a létezésemnek, a fizikai valómnak. Időtlen. Palackposta a jövő tengerében. 

Évekkel ezelőtt félretettem egy képeslapot, melyen egy piros írógépből virágok nőnek szavak helyett. Minden naplóba beragasztom azóta is. Nagyon szeretem. De csak tegnap este vettem észre, hogy az idén kapott írógép véletlenül a képeslapon levő pontos mása. Adva van tehát a feladat: virágoskertté változtatni a papírra gépelt szavakat.

Életünk

minden egyes időszaka többé-kevésbé más, mint az előző. Az őszi levelek aláhullása és szépsége arra tanít, nem kell félnünk elengedni dolgokat. Minden időszak ajándék. Magában hordozza a növekedés lehetőségét.

Amiben hiszek, az az egyszerű változtatások ereje. 

Eldöntöttem, naponta legalább egy-másfél órát gyalogolni fogok. Ha nincs is kedvem hozzá, egyszerűen mégis elindulok. Tudom, könnyen beszélek. Van egy kutyám. De az a helyzet, hogy kutyával vagy nélküle, általában túlteljesítem a célomat.

Más változtatást nem tervezek. Az irodában mindig gyaloglással töltöm a fél órás ebédszüneteket. Valaki, aki többnyire otthon dolgozik, mondta, munka előtt mindig elindul, sétál húsz percet, majd mikor hazaérkezik, munkahelyként tekint a lakására. Nem iratkozok be sporttanfolyamra, nem telepítek lépésszámláló applikációt a telefonomra, nem bonyolítom túl a dolgokat. Egyszerűen csak megpróbálok elindulni s menni. Eddig mindig autóval intéztem a bevásárlást, már csak azért is, mert semmi kedvem nem volt a vállamon felcipelni a dombra, ahol lakunk, a dolgokat. Egy hete gyalog indulok postára, boltba. Néha elfelejtem, majd ott állok a túl súlyos szatyrokkal plusz a kutyával. 

A másokat talán elriasztó - a falu üres utcái erre utalnak - időjárás nem akadály. Mindig is úgy tekintettem ködre, szemerkélő esőre, földig érő felhőkre mint elindulásra késztető szépséges meghívást.

Feltett szándékom művészi szintre fejleszteni a gyaloglást. 

Mert jelenleg nem jutnak eszembe a szavak, melyekkel ennél szebben fejezhetném ki azt, amiben hiszek: 

ez az élet, ez az időszak mindenestől értékes és szép, s ami van, egyszerűségében is e l é g .

Szépség a konyhában.

Mi haszna van a szépségnek? Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva az embernek egyszerűen szüksége van a "haszontalan" dolgokra. Néha tüzet rakunk az udvaron, odakint vacsorázunk a csillagos ég alatt. Ahogy lassan legég a tűz, mind közelebb húzódok hozzá. Esténként már nagyon hideg van. Belenézek a parázsba, megcsap a fa illata. Régi sátorozások hangulatát idézi, s valami elfeledett otthonosságot is. Váratlanul az jut eszembe, a legmegfelelőbb válasz ennyi szépségre a térde borulás lenne. De nem borulok térdre. Csak hallgatok, vagy folytatom a beszélgetést valami praktikus, mindennapi apróságról. Ezek az időnként meglepő, szokatlan válaszra késztető pillanatok rendszeresen beférkőznek a konyhákba, irodákba. Séta közben találtam egy faágat. Már sötét volt, sárga levelei visszatükrözték az utcalámpa fényét. Itthon vázába tettem s úgy rendeztem el, hogy másnap őt érje először a reggeli fény. 

A szépségnek nem tudom, van-e haszna. Mégis szükségem van rá. 

Néha teljesen érdemtelenül és váratlanul - mint a kegyelem - csak úgy meglep. 

Máskor én lepem meg őt. 

Nem számít rám, nem vár rám, de én mégis itt vagyok, és előkészítem az útját.

Üres fészek. Csordultig telt szív.

Hajnalok hajnalán indulunk, hogy akkor is pontosan odaérjünk a kulcsátadásra, ha közbejönne váratlanul valami. Az autó megpakolva, a legkisebb résbe is, még az ülések alatti helyre is, az utolsó pillanatban is tömködünk ezt-azt. Egy pár cipőt, konyharuhát, törölközőt, ágyneműt. Kis fazekat, lámpabúrát. Egy viharvert plüssmackót. A párnának már csak az ölében jut hely. Képtelen volt aludni az éjjel, de ahogy elindulunk, ráhajtja fejét s máris mély álomba merül. Csendben vezetek több száz kilométert. Akkor is tovább alszik, mikor pirkadatkor, már az autópályán félrehúzok egy benzinkúthoz tankolni, kávézni. 

Nap végén indulok vissza, egyedül. Kirepült az utolsó fióka is. Üres fészek vár rám otthon s egy élet, mely újraformázásra szorul. Nem vagyok szomorú. Mégis elöntik szememet a könnyek, odakint is elered az eső. Egy idő után, ahogy kiérek a nehéz, esőcseppekkel teljes, földig érő szürke felhőhalmaz alól, csodálatos színjátéknak leszek tanúja. Először csak a jobboldalt elterülő, nyugaton egy sávban szinte földön túli szépségű kékre figyelek fel. Mélysége van, tágassága, magassága, eddig még soha nem látott színárnyalatban összeolvadva. A naplementét eltakarják a felhők. Egy idő után rést tör magának a fény, sugárszerűen teríti szét önmagát egy narancssárga, félkör alakú részen. Erre apró, hófehér felhők helyezkednek el. Baloldalt, keleten, a szürke millió árnyalata gomolyog felettem. De egyetlen talpalatnyi helyen s csak néhány pillanatra ugyan, mégis feltűnik egy rövid, széles szivárványrészlet. Másodpercenként változik a látvány. S míg csodálattal figyelem, észrevétlenül eláll az eső is. Odakint és idebent.

Nem marad bennem más, csak valami végtelen nagy fáradtság és hála. Szépségtől túlcsorduló égbolt terül el felettem. Susan Sontag szerint pedig a szépség mindig is része volt a vigasz történetének. (Szerinte e kettőt az idealizálás története köti össze, s ha az idealizálás arra a belső munkára való készséget jelenti, mely mindenét odaadja, hogy önmagánál szebbé, jobbá alakítsa azt, ami van, akkor szerintem is.) 

Valahol valami mindig véget ér, valahol valami mindig elkezdődik. 

A kettő közötti repedés nem szépséghiba. Nem tragédia. 

Ez a fajta, az élet élésével természetesen együttjáró szívfájdalom ajándék, melyet ugyanúgy gondolkodás nélkül elfogadnék, mindegy hányszor kezdhetném újra és újra.