Mérleg.

A kis adótanácsadó irodában, ahol dolgozom, és amit kilencen működtetünk, mindannyian nők vagyunk, szinte mindannyian részmunkaidőben.
Nagyon szeretem az ottani munkámat is.
Az évek folyamán azt a hagyományt alakítottuk ki, hogy mindenkit megajándékozunk a születésnapján. Még születésnapi felelősünk is van, sőt, még egy pót-születésnapi felelősünk is, aki abban az egy esetben lép porondra, mikor a rendes felelősnek van születésnapja.
A cselekmény mindig ugyanúgy zajlik: mikor közeledik valakinek a nagy napja, a felelős körbejár az irodában, s megkérdi, részt óhajtunk-e venni 5 euróval a megajándékozásban - nem mintha bármikor bárki is nemet mondana. Aztán összeszedi a pénzt, megveszi mindannyiunk nevében az ajándékot, ír egy képeslapot, amit aláírunk - én mindig teszek egy szívecskét a nevem után, ez a védjegyem. A születésnapon aztán mindenki, aki épp dolgozik, egy köszöntő csoporttá alakítja magát és átadja az ünnepeltnek az ajándékot, kézfogások és gratuláció keretében. Ő mindig meglepődik, de azért annyira nem, hogy ne sütött volna előző nap véletlenül egy tortát, amit titokban ne tett volna le az iroda konyhájában. Soha nem ülünk le együtt enni belőle, de - egy szívélyes kínálás után - mindenki vághat belőle magának, amikor megéhezik. Aztán visszamegyünk dolgozni, ki-ki a saját asztalához. Ordnung muss sein.

Külső szemlélő joggal mondhatná, hogy mi értelme van ennek. Hiszen nem vagyunk egymás legjobb barátnői, hiszen kiszámítható, előre tudható, mindenki ugyanannyit ad és kap, egyszóval - mivel könyveléssel is foglalkozunk - a tartozik mindig egyenlő a követel oldallal.

De útközben kialakul valami, amit nem lehet mégsem lekönyvelni. Közösség, fontosságérzet, tartózkodó kedvesség. Rend és korrektség. Határok, szabályok, s a visszafogott felszín alatt ott dobogó  - én tudom! látom! - sok szép szív.
Legyen bár az adok-kapok végeredménye szigorúan nulla, minden emberi kapcsolat, közösség, ha létrejön, az egy csoda. S a mérleg mindig, mindig pozitív...