Márta asztala - 6.

A Nick Cave-el készült Faith, Hope and Carnage című interjúkötet olvasását már befejeztem néhány napja, de még itt visszhangzik bennem néhány mondata, ezért egy ideig még itt a helye az asztalomon is. Nick Cave-ről eddig tulajdonképpen csak a Kylie Minogue-al énekelt közös dal, az 1995-ben megjelent Where the Wild Roses Grow jutott mindig eszembe, amit talán még az is hallott valahol, aki a föld alatt élt az elmúlt harminc évben. Márciusban aztán megjelent egy vele készült interjú a Süddeutsche Zeitung hétvégi kiadásában, és akkor elkezdtem hallgatni az albumjait, s végül megvettem a könyvet is. 

Az asztalomon itt van ezenkívül az a díjnyertes fotóm, amit körülbelül tizenöt évvel ezelőtt a gyerekekről készítettem, s itt van az első vázlat, az első próbálkozás, hogy meg is rajzoljam. Ez az a kép, amire halálom órájában is gondolni akarok. Mert ez egy olyan ritka pillanat volt egy családi séta során, amikor száz százalékosan jelen voltam, jó helyen voltam, jó időben és azt is tettem, amit tennem kellett: elővenni a fényképezőgépet és megnyomni a gombot. Ez nem mondható el életem nagyon sok más pillanatáról. Hogy a jót, s hogy jó helyen, jó időben.

A könyvnek és a képnek csak első pillantásra nincs köze egymáshoz.

Mikor a könyv vége felé megkérdezik Nick Cave-től, hogy tulajdonképpen mi az üzenete, mit akar kifejezni azzal a sok mindennel, amivel mostanában foglalkozik - dalszövegírás, éneklés, albumok, koncertek, könyvek, egy honlap üzemeltetése, ahol közvetlenül válaszol a neki feltett kérdésekre s újabban a kerámiái is -, azt válaszolta, hogy semmit sem akar kifejezni. Kérni akar valamit. Kegyelmet. Felmentést. Bűnbocsánatot.

Kilenc évvel ezelőtt meghalt a tizenöt éves ikerfiai közül az egyik, mégpedig úgy, hogy életében először egy társával kipróbálta a kábítószert, s annyira rosszul lett, annyira zavart, hogy felmászott egy sziklára és lezuhant. Nick beszél arról, hogy nem hibáztatja önmagát kifejezetten, de ott van egy nagy súly a szívén, hogy apaként az ő felelőssége lett volna jó helyen lenni, a megfelelő időben, neki kellett volna megmentenie a fiát, de éppen akkor másfele nézett, nem volt elég éber. Azzal, hogy a művészet által megpróbál szépséget visszahozni a világba, úgy érzi, jóvátehet valamit, hozzájárul egyfajta egyensúlyhoz, akármilyen apró módon. A feleségével együtt tudatosan az élet és az alkotás felé fordultak a baleset után, különben úgy érzi, nem élték volna túl. A koncertjein sokkal személyesebb lett, nyitottabb az emberek felé, együttérző mások kérdései és szenvedése felé - ami állítása nem volt természetes jellemvonása, tanulnia kellett - , bár sokan eltanácsolták ettől, attól féltek, így kevésbé lesz titokzatos, rocksztáros. De a fia halála után már soha többé nem lesz olyan az élet, mint előtte, már más dolgok lettek igazán fontosak.

Lehetetlen volt könnyek nélkül olvasni ezeket a sorokat.

Ránéztem az éppen előttem fekvő fotóra, és mélységesen értettem, miről beszél. 

Hogy szülőként, emberként, egyszerűen lehetetlen mindig jó helyen lenni, mindig jó időben. Mindig a jó szavakat kimondani. Soha nem túl hamar, nem túl későn. Ennek a terhét lehetetlen, valóban, még, akkor is, ha soha nem történik tragédia, valami alapvető, mindenre kiterjedő kegyelem, felmentés és bűnbocsánat nélkül hordozni. Amit sokféleképpen lehet kérni, szavakkal és szavak nélkül, de leginkább - és erre most éppen egy olyan rocksztár emlékeztetett, akiről soha nem gondoltam volna -, az élet és mások felé való odafordulással, a kéréssel egyidőben az elfogadással.