Éppen csak

egy kis életjelet adok :)...Zsoltéknál van net, és ha már így alakult, akkor igénybe veszem egy kicsit. Az elmúlt hét telistele volt találkozásokkal, egy fél év hiányát pótolandó - és jól is esett a virtuálisról átállni a valóságosra, bár ez azért nem egészen igaz, vagyis értem ezt úgy, hogy ha valami virtuális, attól még lehet nagyon is valóságos. Na szóval, leszámítva a külöböző világgazdasági dolgok miatti fejtörést és aggódást, és leszámítva azt, hogy sokat kell ki és becsomagolni a viharvert bőröndünkből - minden nagyon szuper, és örülök, hogy két hét még hátravan a vándorlásból. Hát akkor, viszlát, és ha addig nem jelentkezem valahol élőben vagy írásban, két hét múlva ugyanitt.

Ilyen szép

csomagolásom se volt még...Érdemes volt tologatni-halogatni. Azzal kell kezdeni az ilyesmit, hogy például reggel teafőzés és reggelikészítés után vissza kell feküdni az ágyikóba és még aludni egy nyúlfarknyit.
Aztán - bár sokat gondolkoztam rajta, hogy lehetne ezt kikerülni, de nem lehet - ki kell gondolni, össze kell válogatni, ki kell vasalni, hajtogatni és becsomagolni öt ember három hétre elegendő ruhatárát, és odatenni a szükséges cipőket is, felkészülve az összes lehetséges időjárásra. Ez nem olyan egyszerű, de karácsonyi zenét hallgatva közben azért elég szórakoztató.
Aztán - ez eddig még nem fordult elő - szépen felporszívóztam, kitakarítottam a lakást, hogy majd öröm legyen hazajönni. Najó, az igazság inkább az, hogy megkértük a szomszédot, hogy jöjjön be néha szellőztetni és virágot locsolni - és hát igencsak fontos, mit gondol majd rólam. De legalább őszinte vagyok.
Mindez nem sikerülhetett volna, ha nincs gyönyörű idő kint, és a gyerekek nem eregetnek sárkányt meg görkoriznak szinte egész nap. Nekem a csomagoláshoz elmélyültségre van szükségem...de biztos vannak olyan anyukák is, akik szeretik, ha a gyerekeik ilyenkor ott vannak szoros közelségben mellettük.
Hát akkor, viszlát, ha addig nem, három hét múlva jelentkezem...A fura az, hogy már most örülök annak, hogy vissza fogunk ide jönni, ugyanúgy, ahogy annak is örülök, hogy most elmegyünk. Úgy látszik, mindenütt jó, de a legjobb ott, ahol éppen vagyok.

Már nem azért, de

ahhoz képest, hogy alig ismerünk itt valakit ( na jó, azért ez nem egészen igaz), a következő rendeléseket kaptuk, Magyarországról hozandó: egy szatyor úszószemüveg, egy karton olcsó magyar cigaretta, de csak akkor, ha nem több 20 eurónál, Original ungarische Salami-k a nővéreknek, és a szomszédasszony is írt egy szalámis, gulyás+fokhagymakrémes listát...Biztos alapokon áll a népek barátsága errefelé...:)))

Olvasom én is

a tőzsdeindexzuhanós híreket, meg hallgatom az ilyesmi tanulságos beszélgetéseket - de szerintem minden rendben lesz..előbb-utóbb. Addig is jöjjön inkább néhány kép valami egyszerű ősz délutáni szórakozásokról.

Elmúló szépség...

Azt mondják a

szakértők, hogy fontos minden egyes gyerekkel külön időt eltölteni. Akinek több gyereke is van, nem olyan könnyű ezt megvalósítania persze...Pont ma gondoltam arra, hogy nem mindegy, hányadiknak születik valaki egy családba. Ugye nálunk hárman vannak. Sárának azért jó, mert ő a legnagyobb, bár sokszor sóhajtozik, hogy milyen rossz a nagyobb gyereknek, mert neki kell példát mutatnia, meg ilyesmi, és mindenki a saját sorsát látja a legnehezebbnek...a többiek persze irigylik, mert ő az, akivel már több mindent meg tudok beszélni, rábízok dolgokat, ő kapja az új ruhákat...
Aztán Enikőnek is jó, ebben minden családtag egyetért, mert mindig is ő lesz a picur, babusgatjuk, és igen...kissé el is kényeztejük.
De mi van Annával? Nem is nagyon jutott eszembe semmi, hogy neki miért jó középsőnek lenni. Ezért is örültem, hogy volt vele egy szabad háromnegyed órám, míg Enikő a logopédusnál volt. Elmentünk egy játszótérre, és csak úgy elvoltunk, lazán, beszélgetve. Szerintem ő hasonlít rám a legjobban...gyerekkoromban pont úgy éltem meg helyzeteket, mint ő, tudom, mit érez, mikor nem meri odaadni a tanító néninek az általam írt cetlit. Tudom, hogyan nem szabad reagálnom az ilyen dolgokra, és azt is tudom, hogy bátorítással nagyon sok mindenre képes. Szóval, ő az én középső gyermekem, és még mindig nem tudom, miért jó neki középsőnek lenni, de azt igen, hogy nekem nagyon jó az ő anyukájának lenni, mert például most is, míg ott üldögéltünk, készített nekem egy apró meglepetést: egy szép gesztenyeburokban levő virágdíszt, de olyan szépet, amilyet még életemben nem láttam.

Ilyen se

fordult még elő velem, hogy reggel elfelejtsek megfésülködni. Olyan volt már, hogy például költözködés után napokig nem leltük a fésüt, de az nem elfelejtős kategória. Meg olyan is, hogy itthon voltunk egész nap, és csak délben jutott eszembe, hogy borzas vagyok. (Tuuudom, hogy a rendes nőszemély első dolga reggel a toalettje...)
Szóval így indultam ki a buszmegállóba...mondtam is útközben a lányoknak, hogy: Jaj, hát most akkor hogy nézek ki?!
Erre Sára azt felelte, hogy: Pont úgy, mint amikor megfésülködsz.
Első pillanatban megnyugodtam, de aztán végiggondolva visszafele a dolgokat!...(Fodrászok jeletkezését a szerkesztőségbe várjuk.)

A héten

az Erntedank jegyében zajlanak az események az óvodában. Ezért holnap minden gyerek visz egy kis kosarat, amiben miegymások vannak...Ez Enikőé, és megígértem neki, ha kész lesz, felteszem a blogra. Most már nem maradt más hátra, mint várni a holnapot.

Ezt a kis

illatos gyertyát centekért kaptam meg...azt hiszem, még a múlt karácsonyról megmaradt árukból való, én meg odavagyok az ilyen angyalkás akármikért.
Amúgy meg, hétvégén hazautazunk három hétre. Ebből egy hetet Magyaroszágon, két hetet Erdélyben töltünk, ez utóbbi helyen főleg valami hegymászást, meg esküvőn való részvételt fogunk véghezvinni...Meg úgy egyáltalán feltöltődni vágyunk, hiszen egy fél éve, mióta itt vagyunk, nem nagyon volt alkalmunk erre... ez persze nem teljesen igaz így ebben a formában, mert nagyon sok szép helyen jártunk, de mégis illetve hát mégsem. De addig még van öt egész nap. Remélem, sokatokkal...sokotokkal...sok emberrel azok közül, akik ezt olvassák :) fogok találkozni.

"Erntedank"...

...ma ezt ünnepeltük a gyüliben. Szószerint lefordítva "termény-köszönet" lenne, ami végül is kifejezi a lényegét. Ősz van, a termés betakarítva és megköszönjük Annak, aki adta, a gondoskodást. Erre a kis képeslapra fel lehetett jegyezni, hogy miért is vagyunk hálásak...én csak itthon, ebéd után írtam tele, mert jó egy évben legalább egyszer kifejezni konkrétan azt, amit a legtöbbször olyan természetesnek veszünk, hogy van. Család, lehetőségek, lakás, étel, saját asztal :), saját számítógép :)), cinkék, könyvek, internet, blog. Remény, kitartás, lehetőség az újrakezdésre. Szomorkodás, hogy tudjam értékelni az örömet. S mennyi minden még...

For of Him, and through Him, and to Him, are all things.(Rom. 11: 36)

Nagy volt

az öröm ma reggel, mikor észrevettük, hogy a kis kékcinkék felfedezték a madáretetőnket...

Itt ma

szabadnap van az 1990.okt.3.-ai újraegyesülést ünnepelendő. Aztán úgy alakult, hogy pont ma rendezték meg megint a kislány focicsapatok regionális barátságos mérkőzéses...ebből nem tudok most kikeveredni... de a lényeg, hogy korán kellett kelni és vinni Annát focizni. Azért Annát, mert csak a 2000 után születettek játszhattak, így mivel Sára bő másfél nappal az ezredforduló előtt jött világra, ebből most kimaradt. És amiről tulajdonképpen írni akarok, az a bátorítás, mégpedig a bátortalan, visszahúzódó kisgyerekek bátorítása.
Anna nem szeret focizni. Egyszerűen ott áll a pályán, és általában fogalma sincs, hogy akkor most melyik kapu, és hol a labda, és hogy akkor mi legyen. Nem könnyű idegen szavak röpködése mellett akármit is csinálni. Sokszor nincs is kedve menni edzésre, szóval már azon a ponton voltam, hogy akkor szólok az edzőnek, hogy inkább hagyjuk, ha ennyire nem leli örömét benne. Ettől a találkozótól előre tartottam, mert ha Sára sincs mellette, akkor végleg elveszíti a fonalat. De mivel nem szeretném, ha az életben hamar feladná a dolgokat - elkezdtem minden nap bátorítani, magyarázni neki. Hogy csak akarni kell, és ott lenni, ahol a labda van, és bátornak lenni, és hogy csak figyeljen rám, mert én fordítok neki. Tisztára, mint egy couch.
És most annyira büszke vagyok rá, mert sikerült. Most először összeszedte magát, és ügyesen játszott mind a három meccsben, tudta, hol a kapu, merre kell rugni a labdát, és amikor lehetett, bele is rugott. Szóval, nem kell könnyen feladni, mert a legbátortalanabb gyerek is nagyon sok mindenre képes tud lenni.
U.i. Ja, és az eredmény...:) A megtisztelő negyedik helyezést érték el, de kérlek, ne firtassátok, hogy hány csapat is volt összesen...:) A lényeg, hogy mi, szülők, tiszta szívből biztatjuk ezt a kis csapatot, és hiszünk a fényes vagy akármilyen jövőben.

Szerintem

jó ötlet, ha van a gyerekeknek zsebpénzük, mert általában úgyis sajnálják elkölteni, és amikor például véletlenül zárolják a férj nevére kiállított bankkártyát, amit csak személyesen lehet feloldatni, de szegény férjnek dolgoznia kell a bank nyitvatartási idejében - na, akkor az éhhaláltól menthet meg az a kis zsebpénzecske.

Kis ajándékok...

...amiket tegnap kaptam, csak úgy...

Most, hogy

már majdnem egy fél éve vagyunk itt, rájöttem, hogy itt szinte minden anyuka dolgozik. Mármint házon kívül. Nincsenek bölcsődék, de az oviban még egy éven aluli gyerekeket is láttam. A szomszéd kisfiúnak nemrég volt az első szülinapja, és már óvodás. Jutta barátnőm Németország nyugati részéből költözött ide, ott állítólag az édesanyák sokáig otthon maradnak a gyerekeikkel. Szóval kezdem furán érezni magam, hogy én csak úgy elvagyok, már megint jól kilógva a sorból. Időnként rámtör, mitcsináljak, ez a szorongás, hogy akkor kezdeni kellene már valamit magammal. Főleg olyankor fordul elő, mikor ugyan egész nap szép rend volt, de éppen akkor, mikor T. hazaér, valahogy mégsincs, és ez még enyhe kifejezés, és bár nem mond ő semmi különöset, mégis, úgy érzem, hogy végül is még ennyit sem tudok biztosítni. Ha ehhez még hozzáteszem azt, hogy miattam nem tudunk pénzt se felvenni most, mert néhányszor elrontottam a kódot, és zárolták a kártyát - szóval, még ilyet, hogy hát még négy számot sem vagyok képes megjegyezni...Ilyenkor válik a nőszemély hiperérzékennyé és foszlik semmivé az a kis önbizalma is, amivel addig rendelkezett. Meg kezd el sálat kötni magának, hiszen olyan jó tipródni, míg szaporodnak a szemek, hol simán, hol fordítottan...:) Meg gondol arra, hogy az életbe' nem fogja megtanulni ezt a nyelvet normálisan, de azt hiszem, ezt már említettem néhányszor itt.
És ezeket nem azért mondom, mert olyasmi vigasztalásokat kérnék, hogy hát aki három gyereket nevel, az végzi a világon a legislegfontosabb munkát - mert tudom...biztosan így van, még ha nehéz is most elhinnem azt, hogy nélkülem nem lennének ilyen kis kedvesek a gyerekek.

Igazából tudom, hogy mindez azért van, mert figyelek arra, amit ez a rohanó világ sugall. Vagy mert hasonlítgatom magam olyanokhoz, akik látszólag tudják, mit akarnak. Meg azért is, mert szokásom, hogy ha nincs bajom, akkor csinálok magamnak, ahelyett, hogy bizalommal és derűsen járnék azon az uton, ami most adatott. És igazából az is jó, hogy így, ahogy leírok mindent szép sorban, meg is nyugszom - hiszen mindenem megvan, ami a megelégedett élethez kell, csak néha elfelejtem alkalmazni...

Reméljük, hogy

ezzel az Apu által készített kis etetővel sok kismadarat csalogatunk ide az ősz és a tél folyamán...Amúgy, ma hirtelen indítattástól vezérelve vettem fonalakat és nekifogtam kötni magamnak egy sálat. S ha már nekifogtam, remélem, hogy valamikor el is készül, és ha elkészült, lesz annyira szép, hogy hordani is fogom. Nemhiába mondják, hogy a remény hal meg utoljára...

Tudtam, hogy

ma el fogok felejteni valamiket, mert reggel ezzel a határozott előérzettel ébredtem. Napközben kiderült, hogy Annának az ebédjegyét felejtettem el odatenni, de elbicikliztem az iskolába és odaadtam neki. Az iskola egy dombon van, és ne tudjátok meg, hogy fele utat a biciklit tolva tettem meg, úgy téve, mintha csak a tájat szeretném nyugodtabban szemlélni, pedig nem is. Aztán pénzt akartam felvenni az automatából, és ez egy olyan művelet, amit kismilliószor megtettem már. Ma nem sikerült, mert elfelejtettem a négy számjegyű kódot. Illetve hát tudom, milyen számokból áll, de a sorrendet sehogy se találtam el, vagy nem tudom. Kíváncsi vagyok, mi következik ezután, hiszen hol van még az este.
Amúgy tegnap este megnéztem ezt a francia filmet, köszi Krisztinek, hogy felhívta rá a figyelmemet...Pont az ilyen filmeket szeretem. Hiába, a franciáknak nem csak nyelvük csodaszép, de filmet is tudnak csinálni...

A hétvége

a tengés-lengés jegyében telt. Perszehogy enni-inni, porszívózni, teregetni, szorzótáblát tanulni tengés-lengés közben is kell. Úgy volt, hogy ma ebédre vendégeket is hívtunk, de szombat délben lemondtuk őket, mert itt köhögtünk, tüsszögtünk, aztán jobban lettünk, és majdnem visszahívtuk őket, aztán mégsem. Amúgy ez a mégis-mégsem hangulat ma is elkísért, mikor elmentünk sétálni a dombokra, aztán nem tudtuk eldönteni, hogy felmenjünk-e a kilátóba, vagy sem. Végülis majdnem felmentünk, s mikor még vagy tíz méter lett volna odáig, akkor fordultunk vissza, de leszámítva a nyilvánvaló zakkantságunkat, nagyon szép volt a séta, és most visszafogom magam egy rakat kép feltöltésétől, leszámítva egyet, vagyis inkább kettőt, de ezek tényleg olyan szépek, mintha egy igazi kis mesevárosról készültek volna.

Igazából

nem nagyon történik semmi különös errefelé, de szvsz a semmiről lehet a leghosszabbakat írni. Meg aztán, nem tudom, más hogy van vele, de jó, ha az ember kétszer meggondolja, mit mond, meg mit ír - csak aztán ebből általában az lesz, hogy inkább nem mondok semmit, és azért az se jó.
A napok zöme azzal telik, hogy még mindig csodálom az őszt - de tényleg, sokkal érdekesebb úgy vinni reggel a gyerekeket iskolába-óvodába, hogy például fényképezőgéppel, és ők is figyelik, mi az, amit érdemes megörökíteni. Meg azért is jó, hogy így legalább nem az jut eszükbe például, hogy utálják a mateket. Az ráér délután is, hogy eszükbe jusson, és fehér hajszálakat szerezzenek nekem, míg kínlódunk a szorzótáblával és miegymással. Sok könnyáztatta matematikakönyv van errefelé.
Amúgy meg Anna már második napja lázas, beteg - lassan én is berekedek, az ebből eredő sok extra felolvasás miatt. Az óvodában Enikőhöz tegnap jött a szakértő hölgy, megfigyelte a csoportban, és azt mondta, hogy majd visszjön egy hónap múlva is - mert igazából még elég kevés idő telt el, mióta itt vagyunk, nem lehet még elvárni, hogy beszéljen. Visszatérni azért fog, mert szeretne neki segíteni, hogy több önbizalma legyen, aminek örülök, és szerintem néha nekem se ártana valami ilyesmi szakember. Sárának jól telt a kirándulás, bár elmondása szerint sokszor kellett "visszaküldje" a könnyeit, mikor eszébe jutottunk és hiányoztunk neki.
S közben már megint hétvége, ami azért jó, mert szeretek arra gondolni, hogy holnap nem kell korán kelni..s ha már így alakult, ugyancsak közben - megmutatom a ma reggeli képeimet is...


Ilyen sejtelmes kilátásaink vannak reggelente.


Az evangélikus templom tornya.


Egy óvodás, aki a piros kabátjával és aranyos mosolyával éppen derűt csempészik a ködös reggelbe...


Patak


A híd korlátja a pókok kedvenc építkezési helye. Mi nagyon szeretjük őket.

Ez a

hatodik üveg lekvár, amit az utóbbi két-három hétben kaptam. :) Málnás, és máris megbontottam. De a kedvencem az almás-bodzás volt, pici alkohollal megbolondítva. A német fráuk, úgy látszik, szeretnek maguk készítette lekvárt ajándékozni.

Bár hideg van, és

esik az eső, - az ősz, mint évszak felülmúlhatatlan, ami a szépséget illeti. Úgy hogy mostanában el sem indulok sehová a narancssárga esernyőm és a fényképezőgép nélkül.

Gyűjtöm őket...vagy hazahozom és lepréselem, vagy hazahozom és nem préselem le, vagy lefotózom, vagy valami...


Ilyen házban szívesen laknék.


Hiányzik egy piros kisesernyő...


Jókistestvérkék :)

Visszatérve

a vasárnapi vendéglátásra, ami előtt annyira izgultam...Volt egy olyan ötletünk, hogy grillezni menjünk, mert azt hittük, hogy mi + egy kilencszemélyes család be se férünk egyszerre ebbe a kis lakásba. Aztán olyan hidegek meg esők köszöntöttek be, hogy inkább nem akartunk kockáztatni. Meg az az igazság, hogy nem akarunk az erdész szeme elé sem kerülni egyhamar. Úgyhogy: a szombat azzal telt, hogy a nappaliba becipeltük az én összehajthatós kis asztalkámat, meg a konyhaasztalt is, és nem mondom, hogy könnyen, de végül is sikerült úgy elrendezni, hogy mindekinek lett ülőhelye is és még be is lehetett lépni a szobába.
Ez csak az asszonyokat fogja érdekelni: főztem egy nagy adag pörköltet, mert az olyan kiadós meg olyan magyaros. Aztán. Sütöttem lerben egy csomó natúr csirkemellet, ami nagyon jól sikerült, de tényleg. És még fasírtot is sütöttem. Ezt így könnyű leírni, de sokat bíbelődtem ezekkel, de nem azért, hanem mert minduntalan elkalandoztak a gondolataim meg a figyelmem. Végül készítettem egy nagy tál káposztasalátát.
Véges-végül pedig sütöttem egy kuglófot, ami úgy ahogy volt szétrepedt, így azt meg is ettük máris. Aztán sütöttem még egy kuglófot, ami nem repedt szét, és még kókuszos kockákat is. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve még egy gyümölcslepényt is gyorsan, mert sose lehet tudni.
Másnap délben pedig, mikor már ott voltak a vendégek, főztem köretként rizset párolt zöldséggel és még tésztát is főztem be. Ennyi.
Kár, hogy nem fényképeztem le az asztalt, mert nagyon szép lett és szinte minden elfogyott, és jó volt a beszélgetés is, és finom volt a kávé is, és elég nagyok voltak a csészék is, és igazából most már bármi jöhet, mert állok elébe.

Nem tudom, másnál

hogy zajlik, de errefelé a reggeli készülődés közepette én majdnemhogy komplett idegösszeroppanásokat szoktam kapni. Mindenkinek mindent előkészítek, és lehet épp ez a baj, mert ők közben olyan nyugodtan üldögélnek, mintha nem öt perc múlva indulna az iskolabusz, meg miegymás. Ilyenkor bújik elő a hárpianyuka, de az vesse rám az első követ...ugye...
Ezek a képek ma reggel készültek, mikor rájöttem, hogy Enikő ígyse-úgyse fog időben elkészülni, így hát legalább megörökítettem, miket csinál akkor, miközben már a cipőjét kellene húznia.
( Ui. A kupit és a konyharuhát, amivel a kiömlött kakaót törölték fel előtte - legyetek szívesek nem észrevenni.)

Amúgy meg

milyen anya az olyan, aki becsempészi a gyereke csomagjába a plüssnyuszit, de elfelejt pakolni neki törölközőt? Ójaj, egy nyugodt percem nem lesz három napig...

Ezt a képet

nemkevés idő alatt hoztuk össze Sárával. Tegnap, miután elmentek a vendégek, készítettünk színes papírból egy ilyen valamiféleséget, ami a kezében van, alufóliából gyűrtünk egy labdát és akkor lehetett dobálózni, és azon iparkodni, hogy a levegőben fotózzam le a labdát.
Amúgy Sára ma reggel elutazott egy háromnapos osztálykirándulásra, úgy hogy nagy pakolászás volt tegnap este, meg legalább ezerféle jótanács, reggel pedig még egy kis aprócska plüssnyuszi odacsempészése a táskába...az itthonmaradt családot képviselendő.