Szösszenetek

Mivel már nem először fordul elő, hogy túl hangosan hallgatván a zenét - fülhallgatóval - a telefonomról egyszerűen nem hallom meg, mikor valaki belép a konyhába vagy ahol vagyok, kaptam egy bluetooth-box-ot, én sem tudtam eddig, mi ez, lényeg, hogy kivehetem végre a fülhallgatót és egy hordozható erősítő segítségével jó minőségben hallgathatom a zenémet akárhol. Gyorsan ki is próbáltam, betettem egy kis U2-t, egy kis Michael Patrick Kelly-t, egy kis The head and the heart-ot, egy kis Skillet-et, Jonas Myrin-t, s ahogy tettem-vettem, mosogattam nagy boldogan tovább, egyszer csak azt mondja valamelyik kisasszony: Anya, te vagányabb vagy, mint mi valamennyien itt együttvéve.

A kenyérszaporítás újabb csodáját élhettem át - schon wieder! - mikor valamelyik este öt tojásból, egy fél paprikából, hozzá egy negyed salátából és öt centiméter átmérőjű téglalapnak megfelelő feta sajtból annyi rántottát tudtam sütni, hogy abból öt ember jól is lakott és még valamennyi maradékot is félretehettem. Egyrészt a csoda az csoda, misztérium, nem kell feszegetni, sem magyarázni, másrészt elő lehet készíteni az útját jókedvvel, szép tálalással, szolgálatkészséggel, egyszerűen csak azzal, hogy szívesen teszed a dolgod. Valamelyik kisasszony meg is jegyezte: Anya, belőled nagyon jó nagymama lesz majd egyszer. És anyának? Milyen vagyok anyának? - érdeklődtem kíváncsian, hátha végre megtudom. De csak annyit mondott: Azt még alaposan végiggondoljuk és majd eldöntjük.

Ha lehetne választani, sokszor leginkább tó szeretnék lenni. Tiszta vizű, békés, akármilyen kicsi tónak lenni lenne jó valahol a világnak a végén vagy egy kerek erdőnek a szélén vagy egy zajos városnak a közepén, mindegy, csak ott legyen, ha valakinek valahol épp szüksége lenne rá, hogy leüljön néhány percre megpihenni egy tónak a partján.
Alfred Sisley-ről azt hallottam, s a képein láttam is, hogy nagyon szeretett vizet festeni, s mindegyik festményét úgy kezdte, hogy először megfestette az eget, majd utána minden mást.
Neki ez csak egy festési technika volt. Számomra pedig egy olyan mondat, amitől már ott a múzeumban megállítottam az audioguide-ot és feljegyeztem magamnak egy fecnire, mint életet adó, a mindennapokban egyszerűen csak élni segítő gondolatot.

Merthogy tényleg tó szeretnék lenni leginkább. Tiszta vizű, békés, akármilyen kicsi tónak lenni lenne jó, felettem ott ragyogna, mintha egy impresszionista festményen, mindig az Ég, s ha zavarossá válna a vizem, csak felnéznék rá. Addig mind nézném, míg lassan letisztulnék, míg lassan visszatükrözném az egyetlen szépet, biztosat, méltót, amit visszatükrözni érdemes.

Otthon.

Hogy annyi helyen laktam már életem során, abban az a jó, hogy nincs honvágyam.
Hogy annyi helyen laktam már életem során, abban az a rossz, hogy nincs honvágyam.
Az otthon mindig ott van, ahol éppen vagyok. Otthon érzem magam, ha magamban vagyok, otthon a zsúfolt városi tömegben, otthon az erdőkben s a hegyeken, melyek tetejére templomot építettek.
Otthon vagyok minden vidéken, melyekre gondolva a keserű számban édessé ízesül.
Otthon vagyok itt legbelül.
Szeretek utazni. Ilyenkor főleg az egyszerű szállások kicsi, egyszerű konyháiban érzem jól magam. Körülnézek, s könnyen el tudom képzelni, milyen lenne ott berendezkedni, valaki kedvessel ott egy csésze kávét reggel meginni. Mindig kíváncsi vagyok, milyenek máshol az emberek, a kertek, a növények, milyen a tenger, a forróság, s még arra is, milyen egy társasház balkonjáról hallgatva reggel egy igazi olasz veszekedés. Útinaplót is mindig írok, de ezek inkább csak nekem érdekesek. Képeslapokat, múzeumi belépõket, városi parkban gyűjtött virágmagvakat, ötleteket, a telefonomon fotókat, utcazene részleteket szoktam hazahozni.
És szeretek hazajönni. Legyen akár éjfélkor az érkezés, még megnézem sötétben is, hány új virág nyílt a rózsabokron, átnézem a postát, teát főzök. Érdemes csak azért elmenni, hogy legyen hova visszajönni, otthon érezni magam azonnal itthon, otthon mindig ott, ahol éppen vagyok.

Nincs itthon semmi

ennivaló, közölte velem kritikus pillantással a hűtőszekrény tartalmát ki tudja már hányadjára átvizsgáló kisasszony, s nekem, szegény fejemnek, épp hogy csak belépvén a házba egy hosszú munkanap után, mint mikor az utolsó csepp után egyszer csak túlcsordul a pohár, ott és akkor tört össze végérvényesen a nap. Amolyan méltósággal, emelt fejjel fürdőszobába vonulósan, majd ott hangtalanul sírósan tört össze.
Aztán úgy döntöttem, ha már kritika, akkor én azt megszívlelem. Kinyitva a hűtőszekrényt első pillantásra nekem is úgy tűnt, hogy valóban, nincs túl sok minden benne, de egy kis rendet rakva a polcokon találtam: tojást, tejszínt, salátát, répát, uborkát, egy paradicsomot, petrezselymet, néhány körtét, sajtot. És a kamrában krumplit, lisztet, cukrot.
S még azt is eldöntöttem, hogy maximumra tekerem fülemben a rockzenét, s megszívlelem kedvenc énekesem, Bono szavait is. Grace makes beauty out of ugly things...A kegyelem mindenben talált valami jót. A kegyelem a csúnya dolgokból is kihoz valami szépet.
Mert a kegyelem soha nem valami távoli, homályos fogalom. Ott van ő minden házimunkában, lusta tinédzserben, a körtés pite receptjében, a majdnem üres hűtőszekrényben, s ott minden egyszerű dalszövegben és versben, amik segítenek élni. Úgy gondolom, egészen otthonosan érzi magát a konyhámban is, itt, ahol életem legfontosabb eseményei zajlanak. S érjek én el bármit ebben az életben, a legjobban még mindig akkor szoktam örülni, ha a semmiből is tudok valami finomat főzni, s ha a konyhaasztal körül lassan ragyogóvá válnak a mindennapok küzdelmeibe folyton belefásulni akaró szívek.

Az angyal.

Útközben valahol, az idők folyamán, hozzánk szegődött egy fekete kiskutya. Jön-megy, bosszantja szegény Micit, játszik a gyerekekkel. Van rendes gazdája is, de időről-időre odaszegődik másokhoz is, például hozzánk.
Én nem barátkoztam vele, direkt nem, már csak Mici iránti szolidarításból sem.
Aztán egyszer csak utánam eredt, mikor sétálni indultam. Nehéz volt a szívem éppen, nagyon nehéz. Igazából jó lett volna egyszerűen csak világgá menni.
S akkor csendben utánam jött. Hiába küldtem el, nem tágított mellőlem. Hiába nem vettem figyelembe, akkor sem tágított mellőlem. Ha megálltam, megállt ő is, ha leültem egy padra, leült ő is, s mikor visszafordultam, visszajött velem ő is.
Azóta gyakran sétálunk együtt, egy bozontos, kicsi fekete kutya és én.
Néha megállok, gyanakodva végigmérem, s titokban arra gondolok: csak úgy tesz, mintha kutya lenne.
Igazából sokkal inkább valami angyalféle.

Az örökség.

Apai nagyapámat nem ismertem, mert már három évvel születésem előtt meghalt.
Aput szoktam kérdezgetni, mikor eljön hozzánk, mégis milyen ember volt.

Tata olyan ember volt, aki egész nap az asztalosműhelyében dolgozott, hogy kilenc gyermekének meglegyen a mindennapi kenyere. Guzsalyokat készített. Soha nem veszítette el a türelmét. Nem bánta a gyermekzsivajt. Bármennyi dolga volt, megköszörűlte a falusi asszonyok kését, majd ha kérdezték, mennyibe kerül, csak legyintett egyet.
Apu azt a hat évet, amit mellette tölthetett a műhelyben - legalábbis így mesélte nekem, mikor néhány éve is eljött segíteni felújítani a fürdőszobát - élete legboldogabb éveiként tartja számon. A többi is nagyon szép volt, mondja, de azok az évek mégis a legszebbek.
Mélységes hite volt. Szeretett olvasni. S mivel máskor nem is ért volna rá, evés közben olvasott.
A második világháborúban orosz hadifogságba került, négy év után tudott hazajönni. Két társa utólag mesélte, hogy ő volt az, aki tartotta bennük a lelket, bíztatta őket, bátorította, hogy ne adják fel, mert haza fognak jutni.
Ha beteg volt, nem panaszkodott. Így volt ez az utolsó betegségénél is, nem akarta, hogy szóljanak a messze lakó gyermekeinek, nem akarta, hogy megijedjenek, alapvetően optimista és reményteli ember lévén azt hitte, úgyis meg fog gyógyulni. Tata is ember volt, milyen kár, hogy néha ő is tévedett.

Úgy sajnálom, hogy nem ismertem. Sajnálom, hogy ő sem ismerhetett engem.
De örökségét - s itt nem csak arra gondolok, hogy én is ellenállhatatlan vágyat érzek az evés közbeni olvasásra - mégis őrzöm. Saját, mondatok csiszolgatásával foglalkozó műhelyemben róla írni igazi megtiszteltetés. Amúgy nem hiszem, hogy valaha is megfordult a fejében, vajon mit fog gondolni róla az utókor. Ő csak élt, tett-vett a műhelyében, s igaz emberként viselkedett akkor is, ha nem látta senki más, csak az a hallgatag kisfiú, aki később az én apukám lett.

A kert.

A kert reggelenként már fél hét körül megnyitja mostanában láthatatlan kapuit, s még munkába indulás előtt vendégül lát.
Eláraszt illattal, felüdít harmattal, s megszűri, majd átereszti a fenyőfa ágai között a reggeli napfényt.
A kis kőfal, mire vadszőlőt futtattam, s még futórózsával is próbálkozom immár harmadik éve, omladozik. A gyönyörű fenyőfa hátralevő néhány napja - egy föld alatt futó vízvezeték esedékes felújítása miatt - éppen megszámláltatik.
Nézem ezt a szép világot közvetlenül körülöttem, minek teremtésében én is munkatárs lehetek. Teszek-veszek, virágot ültetek. Az eszem tudja, hogy múlandó, a szívem is tudja, hogy múlandó, nem fájdulna bele különben minden kis veszteségbe. Kit érdekel, ha meghal egy virág, egy fa? Engem érdekel.
Közben a kert csak úgy van, hálásan minden ügyetlen, szeretettel teljes törődésért.
Virághagymákkal teleültetett földje nem más számomra, mint a remény tündöklő követe.
Annyi mindent ad: beszédtémát, munkát, palántát, s utánozhatatlan hangját a szomjúságnak, ahogy az esti öntözésnél beissza a vizet kannám alatt a föld. 
Szépségét úgy őrzöm meg, hogy írok róla, s úgy, ahogy bármi mást is, minek értékét ezen a világon megfizetni nem lehet.
Mennyibe kerül a mosoly, a jó szó, a vers, a szeretet?
Mindent, mi megfizethetetlen, megőrizni csak szétosztogatással lehet.

Minden

október huszadikán - egy titkos, általam meghonosított és csakis rám vonatkozó évfordulós hagyomány keretében - a főnököm asztalára teszek egy csokoládét egyetlen mondat kíséretében: Danke für die Arbeit. Köszönöm a munkát.
És gyűjtöm a bátorságot, hogy írjak néhány köszönő sort annak a nem túl ismert német költőnek, kinek vékony verseskötetét mindennapi kenyérként hordtam a táskámban a múlt év egész hosszú, keserves nyarán át, s minden szabad percemben csak olvastam és olvastam.
De írnék legalább egy képeslapot az összes többi kedvenc könyvem írójának is. Megköszönnék szavakat, egy-egy gondolatot, mondatokat, amelyek éltetnek s miket mindig kiírok magamnak az aktuális, barna bőrkötésű naplómba.
Megköszönném Polcz Alaine-nek, ha még lehetne, szakácskönyvében azt az ötletét, hogy a krumplilevest kedvvel kell fűszerezni. Tényleg finomabbak így a leveseim!
És megköszönném a kedvenc szoknyáim, blúzaim tervezőjének, hogy olyan ruhadarabokat gondolt ki, melyekben otthon érzem magam, és szépnek.
A szemben lakó szomszédnak, hogy mindig dúdolgatva, jókedvűen jár-kel a világban.
Annak a néhány blog írójának, akiket olvasok, s akik még nem adták fel az írást, hogy követik a szívüket, s taps nélkül is teszik a dolgukat.
A macskámnak, hogy létezik, s hogy olyan kis fehér, puha és vicces.

Amúgy nem vagyok egy hálátlan személy, tényleg nem. Reggelente első dolgom, hogy megköszönjem Istennek az új napot, az életet, és mindent, amit ad vagy elvesz. Általában észreveszem és hálás is vagyok minden apróságért, amit a mindennapi életben bárkitől is kapok.
De néha eszembe jut, de jó lenne csak úgy, mindenki másnak is, aki - bár talán nem is tud róla, de - valamilyen módon széppé teszi az életem, váratlanul, szokatlanul és meglepően egyszerűen csak annyit mondani, hogy:  
köszönöm.

Néha

mintha magától és akarattal, csak úgy, messzire elkerülne az öröm. Bármennyire is igyekszem, elmegy mellettem, cserben hagy. Hogy aztán ne legyen kedvem felkelni, reggelit készíteni, munkába menni, hazajönni, főzni, virágot ültetni, olvasni, írni, imádkozni, sétálni, lenni.
De azért csak felkelek persze, reggelit készítek, munkába megyek, hazajövök, főzök, virágot ültetek, olvasok, írok, imádkozok, sétálok, vagyok.
Minden dolgos, ég felé kitárt kéz jelzőfény. Minden öröm után vágyódó szív leszállópálya.
S én igazából, és egészen hétköznapi, kézzelfogható módon csak annyit szeretnék, hogy találtassak valamiképpen méltónak.
Legyek elérhető.
Találjon írás közben, ha mégiscsak erre jár hozzá az ihlet.
Találjon munka közben, ha ideér hozzá a kedv.
S találtassak az élet kellős közepén, ne valahol szomorúan félreállva, ha megérkezik - mert megérkezik! - hozzá a mindent szépséggel, fénnyel bevonó öröm. 

Meggyötörten is gyönyörű.

Gyűrött ma reggel rajtam a ruha, s gyűrött ma reggel rajtam a bőr, s míg simítanám kifelé magamból a kialvatlanságot, gyűrötten kanyarog a kávéillat is a konyhában.
Boldog vagyok, nem is értem, hogyan, mitől és miért, gondolom, semmi más nem tudná egyben tartani a folyton csak szétesni akaró világot.
De ha mégsem tartaná egyben, a nárciszok akkor is szépek lennének a reggeli fényben. Napsugár csillanna meg a hajamon, s megsimogatnám még utoljára az álmos macskát a lábtörlőn. Gofrit sütnék reggelire akkor is, mint mindig így szombatonként.
S utána, ha már mindenáron szeretné, csak utána hagynám, essen hát szét a világ.
A darabjaiból úgyis építek aztán másikat.

közvetlenül

húsvét előtt kaptam egy kézzel festett tojást a visszafogott, hallgatag, kedves tanulólánytól az irodában.
még a nevemet is belekarcolta szép, kalligrafikus írással.
de nem csak úgy átadta, hanem meg is állt az asztalom mellett, mosolygott, majd - ő, akit abban a másfél évben, mióta együtt dolgozunk, még soha nem tudtam rávenni én, aki magam is inkább a viszonylag visszafogottak, hallgatagok, kedvesek táborát gazdagítom ezen a szép világon, szóval nem tudtam rávenni, hogy bár egyszer is két szónál hosszabb társalgást hozzunk létre - elkezdett csevegni, magyarázni, s mesélni, mesélni, mesélni...
olyan szép volt, mint hajnalban a dombok fölött a derengés.
olyan szép, mint résnyire nyitott ablaknál a meglebbenő függöny.
olyan szép, mint a csendes virágnyílás.

nem is meséltem,

pedig több, mint két hete már, hogy óriásit estem a biciklivel.
sebeim, zúzódásaim körül csak lassan szelídül elfogadhatóvá a fájdalom.
s ma, egy végtelenül hosszú munkanap után fáradtan hazaérve, hirtelen arra gondoltam: olyan szívesen csinálnék valami olyat is, aminek van némi kézzelfogható látszata.
úgy ahogy voltam, épp csak a kabátom levéve, elővettem az eséskor kiszakadt farmernadrágom, és megfoltoztam. s ha már ott voltam, akkor egy régi konyharuhát is.
mert aki jár, mozog, aki egyáltalán él, az lehetséges, hogy időnként elesik. velem legalábbis elő szokott fordulni, konkrét értelemben is, átvitt értelemben is. de aztán fel lehet újból állni. az elszakadt nadrágot meg lehet foltozni, a kifoszlott konyharuhát meg lehet varrni, az elejtett díszes cukortartó darabjait össze lehet ragasztani, az összetört barátságot lehetséges tovább folytatni.
úgy szeretnék olyan világban élni, ahol azt, ami elromlott, nem eldobják, hanem megjavítják. vagy legalább megpróbálják. még ha csak egy szakadt farmernadrágról lenne is szó, még akkor is.

Mikor még kicsik voltak,

emlékszem, korán keltek szünidőben is, és ujjongva örültek, ha játszótérre vagy kirándulni vittem őket.
Mikor még kicsik voltak, olyasmi lehettem nekik, mint fejük fölött az ég, mint lábuk alatt a föld.
Akkor még rámcsodálkoztak az ismerősök, ha véletlenül nélkülük jelentem volna meg valahol. Most jutott eszembe először, hogy te önmagadban is létezel. Önálló személy vagy. Én nem gondolkodtam túl sokat azon, mi vagyok, ki vagyok. Ha az ember teljesen átadja magát, akkor nem foglalkozik semmi mással.
Most már nem kicsik. Egyikük zsebében frissen sült jogosítvány, s lévén, hogy év végéig még én vagyok a hivatalos kísérője, már sokszor átadom a kormányt és a helyemet. Ülök mellette, figyelek, tanácsolok, pánikot oldok fel, s próbálok úgy készenlétben lenni, hogy ne vegye észre, mennyire féltem őt. Annyira azért nem, hogy ne bíznám rá a saját életem is.
Szünidőben akár délig is elalszanak, kirándulni jönni velem pedig semmi kedvük. Ebédidő környékén üzenetet írnak a munkahelyemre, hogyan kell elkészíteni a tarhonyát. Ehetetlenre sikerül az aprólékosan megírt egyszerű recept ellenére is. Az egyetlen szabadnapomon - ellenállhatatlanul kedves kérésemre - eljönnek végül a kedvenc helyemre, oda, ahonnan ellátni akár a Dunáig is, egy reggeli piknikre. Utána a napjaink többségére jellemző gyors ebédkészítést ellensúlyozandó, főzünk. Együtt, és hosszasan, és gondosan, és jókedvűen.
Az utcánk végében, ott, ahol kezdődik az erdő, ibolyaillat csap meg egyetlen kósza pillanatra, ha nyugatról fúj a szél, mikor arra járunk.
Ilyen kószán, borzosan, ilyen édesen, ilyen egyetlen pillanatra hozta vissza ez a mai nap a gyermekkoruk illatát, mikor még olyasmi lehettem nekik, mint fejük fölött az ég, mint lábuk alatt a föld.

csupaszív.

először csak a tulipánokat vettem észre. aztán felhívták a figyelmem, hogy a váza a tulajdonképpeni ajándék, aztán, hogy nem is a váza, hanem hogy rávésették - helyesen, 'h' nélkül! - a nevem, s csak a legvégén jöttem rá, hogy mégsem a nevem, hanem utána a kis szívek. a szívek az igazi ajándék.
mert én majd' három éve, mióta itt dolgozom, mindig mindenkinek így írom alá a nevem, megtűzve egy apró szívvel, kicsi odacsempészett szeretettel. jól emlékszem, mennyire nehéz volt akkor is odarajzolni, mikor annak a kollégának írtunk képeslapot, aki miatt egyszer szégyenszemre képtelen voltam abbahagyni a sírást a főnök előtt.
minden ajándékba adott szív alakú rajz, falevél, kő és cserép, minden egyes szív alakú szív nyomot hagy valakiben, valahol. 
az is számít, amit nem fogadnak el. az is, amit összetörnek, elfelejtenek, elveszítenek, vagy észre sem vesznek. az is, amiről lemondanak.
mert a csupaszív világban nem üzlet tárgya s nem kérdezi senki, megéri-e az árát a szeretet.
a szeretet mindig megéri az árát. s a leginkább mindig akkor, amikor úgy tűnik, hogy a leginkább nem.