Sehnsucht.

A "Sehnsucht" német szót lehetetlen pontosan lefordítani, talán így kellene átvenni az összes többi nyelvbe, ahogy van, magyarázkodás nélkül, egyetlen kis széljegyzettel, hogy leginkább a honvágyhoz hasonlítható vágyódást fejez ki, egy olyan hely után, ahol még soha nem jártunk. Nem elvágyódás. Nem visszavágyódás. Nem elmenekülés. Számomra sokkal inkább a pillanatban, a mai napban, az idei nyárban, a saját bőrömben való létezés hálás szívvel való elfogadása, megélése. Éberség. Élénkség. Figyelmesség. Néha az az érzésem, az emberek többsége - magamat is beleértve -  egyszerűen csak átalussza az életét. Azt hiszi, már mindent ért. Már révbe ért. Pedig még javában útközben vagyunk. Még érhetnek meglepetések. Idegenségem tudatában egy idegen országban megérint néha egy-egy furcsa, gyorsan elillanó, édes otthonosság, ahhoz éppen elég, hogy ébren tartson, továbbindulásra késztessen s a hitre, hogy a hely, amit keresek, valóban létezik. Felfedezem a frissen nyírt, majd száradó fű illatában, a bodzaszörp ízében, a hideg forrásvíz érintésében a bőrömön, a fakerítéseken átomló rózsabokrok látványában, a kőlapok melegében, amint esténként mezítláb végiglépkedek rajtuk az udvaron át, hogy beszedjem a drótról a száraz ruhát. Felfedezem a megmagyarázhatatlan békességben, melyre a legbizonytalanabb, legkétségbeejtőbb helyeken is rátalálok, ott, ahogy valamilyen rajtam kívülről érkező irgalomból kifolyólag képes vagyok egy pillanatra tiszta szemekkel nézni a világot, szépítgetés és ítélkezés nélkül. Felfedezem egy-egy baráti beszélgetésben, egy-egy kívül-belül szép személy bölcs szavaiban, melyek kitágítják az időnként fölöttem elviselhetetlenre szűkülő eget. Ott van a felismerésben, hogy bár olyan szívesen megmenteném a világot, vagy legalább azt a kicsi sarkát, ahol én élek és szeretek - tudom, megtette már valaki más -, de ez meghaladja emberi mivoltomból fakadó képességeimet. Annyit tehetek, hogy éber maradok. Hogy vigyázok a Sehnsucht-ra. Hogy a lehető legbátrabban, leggyengédebben nézek erre szeretetből született és szeretetben célba érő világra.

Megmentett szavak.

Tulajdonképpen csak egy barátnak akartunk segíteni költözködni, de a cipekedés után még jutott idő egy sétára is a nagyvárosban, zárás előtt tíz percre egy könyvesboltban. Tíz perc egy könyvesboltban két dologra elég, leszámítva azt, hogy semmire: sírva fakadni a frusztráció miatt vagy céltudatosan odamenni a versek részlegére és kiválasztani egy kötetet. Versekkel szinte lehetetlen melléfogni, s évekig el lehet élni rajtuk. Így jött haza velem Herta Müller "Im Heimweh ist ein blauer Saal" című kötete, tele gyönyörű kollázsverssel. Ez adta az ihletet, hogy régi magazinokból, reklámújságokból újból szavakat "mentsek", majd összerakjak valamit mást abból, ami van. Nem feltétlenül rossz, ha kevés az idő, a választék. A bőségben néha telhetetlenné válik a lélek. Pedig a meghívás arra szól, hogy lobogjon, alkosson, ragyogjon...

Júniusi este.

Egyetlen nap leforgása alatt virágba borult a kert. Megértek a szamócák, kinyíltak a rózsák, ki a pünkösdi rózsák, s mint valami rózsaszín tűzijáték, úgy ragyogott fel hirtelen az udvar közepén a bokor is, mely előtt minden évben elkészülnek tulajdonképpen ugyanazzal a címmel, ugyanazok a fotók: a rózsaszín csoda és én - megörökítendő, hogy mindketten még mindig itt vagyunk. Bár hosszú volt a tél s végeláthatatlan a tavasz, itt van az ideje a virágzásnak. Mindketten megőriztük, mint két régi jó barát, a színeket s az álmokat. Mostanában fordítva élek, az emberileg logikusnak számítóhoz képest. Ébredés után, mikor frissnek és kipihentnek kellene lennem, akkor érzem a szívemet a legnehezebbnek. Otthontalannak, kedvtelennek. Üres, romos szobának, ahonnan inkább csak menekülnék. Belépve, belakva viszont elkezdődik valami. Valami pici csoda. Elfogadva azt, ami van, valahogy átalakul. Útközben verssé válik. Személyes válasszá, tapasztalattá, kedvességé. Estére, mint gyümölcs, beérik. Szélfutta, napbarnította, édes derűvé válik. Őszinte mosollyá egy néhány év múlva már réginek számító fotón, melyen valaki éppen nevetve megigazítja összeborzolódott haját azon a csendes júniusi estén, egy virágba borult bokor előtt.

Nyár.

A hajnalok a balkonon kezdődnek, a többnyire még alvó falu s a lassan felragyogó dombok fölött. A kilátás, épp tegnap beszéltünk róla, a világunkban a harmadik legszebb. Az első Norvégiában volt, a házból, amit egy fjord partján béreltünk három napig. A második a saját gyermekkori szobám ablakából, ami egy igazi kastélyra nyílik. A harmadik a mindennapok kilátása - nem csak égre, erdőkre, naplementére. 

Minden reggel több oldalt is tele(s)írok, hogy tisztábban lássak mást is: világot, Istent, embereket, önmagamat. Napközben olvasok, még olyankor is sokat, amikor egész nap dolgozom. Ha összegyűjtöm a legapróbb szüneteket is, ha nem pazarlom el, mint ahogy sokszor igen, a legértékesebb erőforrást - idő! -, estére meglepően messzire jutok azokban a dolgokban, melyekről eldöntöttem, nekem fontosak. 

Egy kész válaszokkal teli, hangoskodó világban néha elég nagy teljesítmény kérdezni, odafigyelni, hallgatni, másokat fényezni, az egyetlen kedvéért a kilencvenkilencet hátrahagyni, vagy egyszerűen csak rendszeresen, csendesen telekönnyezni egy viharvert napló lapjait, tulajdonképpen semmilyen különösebb okkal. Hacsak nem számít elég nyomós oknak az, hogy az élet annyira nehéz. S hogy annyira, de annyira gyönyörű.

Nyitott ajtók.

Szeretek vonattal utazni. Szeretek elindulni és megérkezni, útközben lenni, egyedül is másokkal, másokkal is egyedül, felkészülni lélekben a találkozásokra. Hosszú órákon át ülni az ablak mellett és olvasni, írni, nézni az elsuhanó tájat - nem tudok ennél inspirálóbbat elképzelni. A gondolatok, mint egymás után megnyíló, addig csukott ajtók tárulnak fel előttem, s a szavak, mint szelíd galambok szállnak le a vállamra. Megadják magukat, amikor már nem harcolok értük. 

A lezárt világ határai lassan barátságosabbá válnak. Lehetővé válik, hogy másfél év után - egyetlen közös vacsora és reggeli kedvéért a családdal - átutazzak három országon át, egyik nap oda, másik nap vissza. Úgy lengi be a remény illata Európát, mint frissen sült péksüteményé az állomás peronját. Mint távolságot a honvágy. 

Felfelé nyitott bizalomban élve minden zárt ajtó nem más, mint egy-egy jövendő kitárulkozás. Az üres papírban látni a szép történet lehetőségét. S minden egyes lépésben a megérkezést.

Csak az elindulás a miénk. Minden más ajándék.

Égszín.

Nincs szebb a vasárnap hajnaloknál, ahogy a kis tetőtéri szoba ablakán át szívembe írja önmagát az ég. S a szemembe is. A csendesen kopogó esőcseppek könnyekké válnak. A szürkeség hűséggé alakul, a felhőket elfúvó szél valami friss belső erővé. A később halványan felderengő napfény megbékélt derűvé. Az előttem levő füzet lapjain odacsempészi önmagát a szavakba, a nap folyamán beleolvad, észrevétlenül, a mozdulatokba. 

Ha válaszhatnék, a szeretet színe nem a piros lenne, hanem az égszín. A szürke. A törtfehér. A sötét, a mély, a könnyező s a ragyogó kék. 

Sokat figyelem mostanában az eget. Foglalkoztat, mindenféle értelemben. Néha inkább csak sejtem. Felettem van, de bennem is. Virradatkor olyan a köztünk levő kapcsolat, mint a lassú közeledés. Mint a megérkezés.

Nézz, nézz az ég felé.

Két napja esik az eső. Csoda szép szürke fellegek hajlanak alá, s én úgy szeretek kimenni, nagyokat sétálni, néha elhinni, elég lenne csak kinyújtani a kezem, hogy találkozzon benne ég és föld, álom és valóság, kalandvágy és honvágy. Azelőtt napos időnk volt, minden nap odakint terítettem ebédre, esténként pedig a függőágyban fekve néztem végig, hogy tűnik el a fény s jelennek meg a csillagok.

Mennybemenetel ünnepén egy másféle, feszültséggel teljes ég felé nézésről is olvasok, az ürességről, amit a szeretett személy távozása hagy hátra maga után. Az érzés innen-onnan ismerős. Ami azelőtt kitöltötte a napokat, a gondolatokat, az érzelmeket, a határidőnaplót, hirtelen, vagy nagyon is lassan véget ér. S az ember csak néz, néz az ég felé. 

Így lehet elmulasztani azt, ami itt és most van. Pedig hitem szerint mindig van tovább, új feladatok és célok, az utolsó pillanatig.

Visszatérve a mennybemenetelhez: a tanítványok egy idő után hazamentek, összegyűltek imádkozni, vártak, elindultak, s egészen hihetetlen módon létrehoztak egy új, az egész világra elterjedő mozgalmat. 

Olyan reményre van szükségem, mely nem csak a távoli mennyekben van, nem csak a jövőben vagy a régi szép időkben. Mert innen és most hiányzik, ahol háború, elhidegülés és valami mérhetetlen fáradtság fenyeget. Ahol életbe vágóan fontos, hogy minden egyes szívben, kézben találkozzon az ég és a föld.

Anyák napjá(m)ra.

Az anyai szeretet nem tökéletes. 

Az anyai szeretet végtelen, de csak véges, törékeny, hiányos módon tudja kifejezni önmagát.

Az anyák időnként kiabálnak, dramatizálnak, manipulálnak, bagatellizálnak. 

Az anyák megpróbálják útközben meggyógyítani a saját sebeiket.

Az anyák bocsánatot kérnek és elfogadják, hogy a megbocsátáshoz néha idő kell. 

Odafigyelnek, próbálnak lépést tartani a változásokkal. 

Tisztelik a gyermekeiket. 

Próbálják megtalálni az egyensúlyt. 

Képesek a változásra.

Megtalálják a módját, hogy messziről is kifejezzék a gondoskodásukat.

Meglepetés látogatáskor pontosan úgy viselkednek, mint az összes többi meglepődött anya az internetre feltöltött videókban. 

Reggelit szolgálnak fel az ágyba. 

Odaadják az autót a friss tizennyolc évesnek. 

Az aggódásukat megtartják maguknak. 

Bundás kenyeret sütnek éjfélkor. 

Megveszik a pink hajfestéket. 

Sokat nevetnek. 

Tanulnak a fiataloktól.

Mikor néhány hete a legkisebb gyermekünk is felnőtt lett, titokban azon gyötrődtem, vajon megkaptak-e mindent, amire szükségük volt. 

Valószínűleg nem.

De ahogy Macrina Wiederkehr is írja, talán megkaptak mindent ahhoz, hogy elinduljanak: 

"It was not a home where I received everything I needed, but it was enough to get me started."

Anyák napján elhisszük a gyermekeinknek, hogy mi vagyunk a #legjobbanyák. Annak a néhány #legjobbgyermeknek, aki hozzánk tartozik...mindenképpen.

Napfény elvitelre.

Nem olvasok fantasy irodalmat, de egy baráti beszélgetés hatására letöltöttem egy hangoskönyvet ebben a műfajban, hogy meghallgassam házimunka vagy vezetés közben. Nem is azért, hogy meghallgassam, hanem hogy megértsek egy másféle irodalmi ízlést, mely annyira különbözik az enyémtől. Nem is a másféle irodalmi ízlés érdekel, hanem egy másik ember gondolatvilága, érdeklődése. Ő maga. 

A világ, az emberek, az állatok, a növények megfigyelése még ebben az erősen korlátozott létezésben is, vagy talán épp ezért, hatalmas örömforrás. De csak akkor, ha tudom, lehet mindezt azonnali minősítés, csoportba sorolás nélkül is tenni. Nem kell mindenáron és mindenkiben a rokonlelket keresni, mintha a másik ember csak kirakat lenne, melynek tükrében a saját szépségemet csodálom. Sokszor tudatosság nélkül, de válogatunk az emberekben. Nekem mindenestre kellett már emiatt bűnbánatot tartanom, mert hirtelen megláttam, s fájni kezdett a saját keményszívűségem. 

Olga Tokarczuk állítja a 2018-as irodalmi Nobel-díj átadására írt előadásban, hogy a mások felé irányuló érdeklődő odafordulás nem más, mint a szeretet legszerényebb formája. Nem említi a Szentírás, nem szólnak róla történetek. A szívecske szimbólum enyhén túlzó lenne a kifejezésére. Mégis, mindenütt ott van, ahol szeretettel teljes tekintettel fordulunk oda valakinek az élete, a sebei, a szépsége, a törékenysége felé. Minden arcon felfedezhető, melynek vonásaiban Isten arcának képmását keressük. S ott van, ahol végső soron rájövünk, mindannyian összetartozunk. 

A napok óta tartó esős időben becsukódnak a pitypangok a réten. Egyet leszakítottam, hazahoztam, vázába tettem. Mire újból odanéztem, szélesre tárta apró szirmait. Ragyogása, mint egy miniatűr Nap sugarainak fénye, beragyogja a szürke konyhát.

Nemrég

 

felfedeztem egy kedvenc íróm Instagram bejegyzésében egy - azóta kijavított - helyesírási hibát. Úgy örültem neki. Nem kárörömmel. Annak örültem, hogy ő is hozzám hasonló ember, aki saját maga írja és teszi közzé a bejegyzéseit. Valószínűleg nem akarattal szőtte bele az elírást a szövegbe. A quilt takarókba szándékosan tervezik bele a hibát, de nem azért, hogy ne felejtsük el, hiszen tudjuk,  csak Isten tökéletes - mi pedig nagyon nem -, hanem mert a tökéletlenségeinket, melyek miatt annyit szégyenkezünk, különösképpen is fel tudja használni az emberek bátorítására. 

Mikor a csodálatos Patti Smith a 2016-os Nobel-díj átadásán elakadt Bob Dylan "A Hard Rain's a-Gonna Fall" című dalának az előadásában, egyszerűen bevallotta, hogy nagyon izgul és megkérte a zenekart, hogy kezdjék újból. Nem a szöveget felejtette el, hiszen évtizedek óta ismerte, énekelte. Nem is az volt a gond, hogy felkészületlen lett volna. Egy interjúban aztán elmondta, egy valamit megtanult sok évtizedes pályafutása során: mindig az igazat kell mondani. Ha elmondjuk az igazat, az emberek nagyon megbocsátóak. Másnap reggel, mikor együtt reggelizett a világ legnagyon tudósaival, mindenki méltatta az előadást, mindenkinek volt egy kedves szava. 

Pontosan tudom, milyen érzés megjelenni az emberek között, miután valamilyen területen érzésem szerint lejárattam magam. Nagyon nehéz. És azt is tudom, ha mégis rászánom magam, milyen őszinte kedvességgel, megkönnyebbüléssel fogadnak. Milyen hamar megbocsátanak.

Mert talán nem az a legnagyobb feladatunk, hogy a lehető legjobban végezzük el, amit elvállalunk. Nem is az, hogy csupa okos, jó dolgot mondjunk és tegyünk. Nem versenyezni vagyunk itt, nem is jó benyomást kelteni, hanem egymásnak szeretettel szolgálni. 

S ha ezt, a legjobb szándék mellett is, néha pont a bakik, csetlések-botlások által sikerül a legjobban, ezekkel, azt hiszem, valóban szolgálatára tudok állni az emberiségnek.

Playlist.

Mindennek rendelt ideje van, s minden időszaknak külön lejátszási listája. Magam állítom össze őket a Spotify-on. Keresem a napokhoz illő dalokat, dallamokat, szavakat. Mikor nehezen tudom megfogalmazni a sajátjaimat, kölcsönveszem a mások által leírt, elénekelt gondolatokat. P!nk (Cover me in sunshine), Annie Lennox (A thousand beautiful things), Neshama Carlebach (Believe), U2 (One), Shoshana Jedwab (Where you go), Bob Dylan (Knockin' on heaven's door), Tracy Chapman (Stand by me), Kari Jobe (The more I seek you), Anna Golden (Peace) - csak néhány név és cím a mostani listáról. A régebbiek amolyan napló-féleségként szolgálnak. Emlékeket idéznek, érzéseket, a kórházi fertőtlenítő szagát, a frissen nyírt fű illatát. A Bee Gees Stayin' alive-járól a matematika szigorlat keserves időszaka fog eszembe jutni, míg élek. 

Mint régi könyvbe préselt falevelek, úgy kerül néha elém egy-egy dallam és szöveg. Tartják bennem a lelket. Akik előadják, nem is tudnak róla, de nekem is, helyettem is énekelnek. 

Nem tudom, mennyire lehet nehéz dalszöveget írni. Csak úgy, szöveget, dal nélkül, néha elég nehéz. Mégis megéri küzdeni érte. 

Anne Lamott írja a „Bird by Bird“ című könyvében, ha leírjuk a tőlünk telhető legtisztább, legigazabb szavakat –  ennél többet senki nem vár tőlünk -, ezek kis világítótoronyként fognak világítani a papíron. 

A világítótorony nem rohangál fel s alá, hogy megmentse az eltévedt hajókat. 

Csak áll és világít azon a helyen, ahova építették, azoknak, akiknek szüksége van rá. 

Vasárnapi béke.

Egy szempillantás alatt felnőtt az összes gyermekem. Én magam negyven plusz lettem, pedig nemrég még, tizenévesen, öregnek láttam s kicsit sajnáltam is őket, a huszonéveseket. Túl hamar telnek az évek, a reggelek, futólag üdvözöljük egymást a fürdőszoba előtt, sietünk tovább. Túl rövidre sikerül minden találkozás. Hétfő reggel van. Lassan éber és tettrekész leszek, csak még egy egészen kis időt kérek. Az elmúlt héten, az utolsó, családunkban ünnepelt tizennyolcadik születésnap hetén számtalan kicsordulni akaró könnyet terelgettem vissza. Sajnos, szerencsére, nagyon érzékeny vagyok. Mélységesen megérint a lét ünnepe, s az élet minden apró tovaszálló szépsége összevissza töri a szívemet.

Ajándékba kapott lassú beszélgetés, egy-egy tekintet, mely lát is, s nem csak átsuhan rajtam, egy-egy fokozatos ébredés, hosszú búcsúölelés, ráérős naplemente, egy-egy múlt őszről itt maradt falevél erezete időnként megállítja az univerzumot. Lefékezi. Élhetővé teszi. Lehetőséget ad megvigasztalódni, egy kis tó partján békére találni.

A Thousand Beautiful Things.

Naplót írni. - Reggelihez gyertyát gyújtani. - Új Spotify listát összeállítani New Dream címmel. - Imádkozni. - Napon szárított, friss ágyneműt húzni. - Almás pitét sütni. - Írni. - A készülő fényképalbumba kedves mondatokat kigondolni. - Megfőzni a tegnap már előkészített paradicsomos káposztafőzeléket. - Bundás kenyeret sütni a száraz kenyérből. - Összehajtogatni a ruhákat. - Virágot venni. - Kirándulni. - A Duna partján ebédelni. - Részleteket fotózni. 

Annie Lennox címadó, ezerszer meghallgatott dalára hangolódva ezer és ezer szép dolgot tudnék összeírni mindabból, amit szeretek, megélek, érzek, megteremtek, megálmodok, amit hiányolok vagy amiről könnyek közt lemondok. Ezer és ezer pillanat múlik el úgy is, hogy túl fáradt, beteg, szomorú, unott és fásult vagyok észrevenni. De még mindig, még így is ezer és ezer marad, amit látok és elfogadok. A szeretettel teljes szív és tekintet a leghétköznapibb pillanatokat is élménnyé, szépséggé változtatja, életkedvvé és táplálékká a következő útszakaszra.