Piros gyertyák.

Kora reggel. Az ebédlőben ülök az asztalnál, piros pulóverben, piros gyertyák fényénél nézek ki a lassan felderengő világba, legalábbis arra a néhány szerény látnivalóra, amit innen szemlélhetek belőle az ablakon át: a szomszéd ház fehér fala, a nagy fenyőfa ágai, kicsit jobbra a garázs tetején egy nagy tócsa, s benne az egész végtelen, szürke ég. 

A laptop mellett egy Joy feliratú csésze, benne egy kis hideg kávé. 

Akaratlan színválasztással - a piros nem is a kedvencem -, kis jegyzetekkel, szavakkal jelölöm ki az utat, amin járni szeretnék.

Miután leadtam a héten az egyik nagy, határidős munkát, kávézni mentem egy jó barátnőmmel. Többek között a félelmeinkről is beszélgettünk. Gyerekekről, orvosi időpontokról, bizonytalanságokról, bosszúságokról, konfliktusokról. A csipp-csupp félelmekből összeálló nagyobb, kimondhatatlan érzés egy kis nyomasztó, levegőtlen szobában lakik valahol a mellkasom közepén, magyaráztam. Értette, miről beszélek. 

Tegnap nagy sétára indultam az erdőbe. Igazi kincsekkel tértem haza. Majd adventi koszorút készítettem abból, amit hoztam s amit itthon találtam. Az alap szalmából, rajta fenyőágak, csipke- és galagonyabogyók, a hortenzia gyönyörű, szárított virágai saját termesztésből. S végül - egy újabb intuitív választás, nem hiszem el! - négy piros gyertya. Holnap, az adventi út kezdetén, meggyújtjuk az elsőt. 

Hogy merre visz az út, s hogy mennyire lesz könnyű vagy nehéz, néha a mi döntésünk. Nagyon sokszor nem. Amikor nem, csak annyi a mi szent emberi feladatunk, hogy napról-napra, újra és újra eldöntsük, hogyan akarunk járni rajta. S én csak annyit tudok, hogy figyelmesen, s hogy örömmel.