1.

Advent. 

Mit lehetne még mondani, írni róla, amit még nem mondtunk el, nem írtunk le, vagy amit nem fogalmaznak meg nálunk ezerszer jobban, szebben mások - éppen ezekben a percekben - szerteszét a világhálón? Annyi virtuális kalendárium jött velem szembe ma reggel a különböző hírfolyamokban, hogy ijedtemben gyorsan félre is tettem a telefont.

Odafordulok, teljes szívvel és figyelemmel a saját, reális világomhoz. Reggeli napsugarak tűnnek elő hirtelen a szürke felhők mögül, elárasztják néhány pillanatra a szobát, rávetítik a karácsonyi papírcsillag formáját a szemközti falra.

Kibontom a nagy papírdobozt, amit ajándékba kaptam néhány hete. Kalendárium. Benne huszonnégy ládika, úgy néznek ki, mint játékpolcokon a játékkönyvek. Kiveszem az elsőt, tele van mesebeli kinccsel. A legmeghatóbb, hogy közelebbről megvizsgálva - először azt hittem, készen vett dobozkákról van szó, annyira tökéletesnek tűnnek - látom, elárulja az itt-ott ferde vágás, ragasztás: saját készítésű ajándékról van szó.

A legszebb kalendárium sem pótolhatja a saját adventi utat. A saját készülődést, elindulást, odafordulást, leborulást. Amit mi magunk készítünk, soha nem lesz tökéletes. (Mint ahogy ez az első írás a tevezett huszonnégyből sem az.) De lehet valódi. 

Még nem állok készen. Mint ahogy még soha életemben nem éreztem, hogy bármire is készen állnék. 

Hiába írtam annyi adventen át a sok-sok kalendáriumot. 

Már megint kezdőként állok itt. 

És elindulok, újból és újból, feltétlenül és mindenképpen.