20.

Ma reggel elaludtam. Szokás szerint hajnalban kelek, de ma reggel - nagyon későn feküdtem le az este - azt sem vettem észre, mikor ment el dolgozni a férjem. A redőny résein át láttam, már világos van. Kinyitottam az ablakot, megsimogattam a kutyát, főztem egy csésze kávét és visszavonultam az ágyba. A falnak támasztva a párnát és a hátamat, jól betakarva néztem a napfelkeltét. A téli nap fénye gyengéden beborította néhány percre az arcomat, a szobát, majd eltűnt a szürke felhők mögött. 

Ma nem vettem észre, mikor adta át a sötétség a világosságnak a helyét, s ha belemerülök valamibe, azt sem fogom majd, mikor adja át a világosság a sötétségnek valamikor délután.

Csak azt tudom, innentől kezdve mind hosszabbak lesznek a nappalok. 

S azt, hogy soha, egy pillanatig sem vagyunk teljes sötétségben. Mindig világít valami: a nap, a csillagok, utcalámpák, gyertyák, fényfűzérek. Emlékek, szavak, ígéretek. Mozdulatok, tekintetek. 

A fény utat keres magának. Újra és újra visszatér. 

A nép, amely sötétségben jár, egyszer csak majd nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog.* 

S a sok sötétségben, bizalomban megtett lépésnek, mikor nem láttuk tisztán az út célját és végét, hirtelen értelme lesz. Térképpé állnak össze. S ott állunk majd hosszasan forgatva, nézegetve. Rájövünk: az volt a lényeg, hogy elinduljunk. A fény - akárcsak az adventi utakon - mindenképpen szembejött volna velünk.

* Ézsaiás 9:1