"Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt"*- olvasom.
S tudom: nem minden úthoz készül pontos térkép. Néha nincs más, csak egy érzés. Honvágy, intuíció, belső hang. Egy álom. Egy csillag fénye. S a megggyőződés, hogy valahol valami fontos történik.
A tulajdonképpeni cél valahol legbelül. Ott, ahol annyi tévút és kérdezősködés után, annyi kétség és fáradtság után megérkezünk. Mert megérkezünk. S nem úgy, mint aki idegen és furcsa, s nincs is ott semmi keresnivalója.
S akkor majd - senkit se tévesszen meg a szerény külső - leborulunk a legnagyobb szépség előtt. Kinyitjuk a kincsesládákat. Akkor majd, mielőtt elindulunk hazafelé egy másik úton, átadjuk ajándékainkat.
* Máté evangéliuma 2:2
11 comments:
Így legyen, imádkozom érte. Sajnos átadni még soha nem sikerült, egyszerűen a másikban nincs meg a csillag fénye.
De, de, megvan...olvasd el az idézett mondat körüli egész történetet. Hihetetlenül szép, ahogy ez a csapat napkeleti bölcs, furcsa, idegen hittel, akiknek semmi közük nem volt az egészhez, elindulnak, mert látnak egy csillagot...s rátalálnak egy furcsa királyra, akinek se rangja, se gazdagsága, se kastélya...majd átadják az ajándékaikat, azt, amit csak ők tudnak adni. Majd visszamennek. Micsoda történet...
Igen, ez igaz. Én a saját tapasztalataimra értettem. Nem mindig könnyű vagy inkább mindig nehéz végülis együtt élni egy ateistával.
A jó illatot ők is érzik, csak nem tudják beazonosítani... Türelem. Nehéz, de feladat. Ha Isten akarja, megszólítja őket is. De nehéz, igen.
Szerintem nem érzi, sőt.
Zsuzsa,próbálj meg bízni Isten időzítésében.
Valahol olvastam,hogy akiért imádkoznak,az nem reménytelen eset!
Az imák nem hullanak a porba.....
(attól még nehéz,biztosan)
bocsánat,hogy beleszóltam,csak bátorítás akar lenni.
olyan nehéz sokszor másokkal kommunikálni, sok - és gyors - a félrehallás, a türelmetlen "rászólás" ...minden szó mellé meg nem nagyon lehet mentális tolmácsot állítani, de - szerintem az egymás ÉRTÉSE-hez első lépés, ha VISSZAJELZÜNK...jelezni kell (Szabó Magda mondta így: "Beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút, fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely.")elmondani az érzéseinket...
amikor azt írtam, hogy "hiányzol Márta" az nem sürgetésnek szántam, hanem a saját érzéseimről írtam (esti elköszönésként, és tudomásulvételként, hogy aznapom Márta nélkül telt), és amikor rámszóltál Zsuzsi, pont úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit kapkodva rendre utasítsanak, hogy nestresszeljükmártát, haladjunk kérem, a pisilj, ettél már, gyerünk, lekésem a buszt, .., pedig lehetett volna meghallani, amit mondok, nem kitalálni, miért mondtam, hanem megkérdezni.... attól félek, ha ez automatizmus, mert NINCS IDŐ arra, hogy meghallgassuk a másik valódi érzéseit, akkor csak félreértés és egymásra-ülepedő sértődések sora jön létre, elfedve a jó illatot, és távolságot növel♥
Persze. Csak ugye benne lenni nem olyan, mint majd esetleg visszanézni, hogy de jó, 90 évesen végre megtért. Értitek, gondolom.
Egyrészt értelek, és akkor bocsánat. De sajnos attól még tartom, amit irtam. És hát ugye, amikor valaki végig nagy betűvel ír, gépel, az azt szokta jelenteni, hogy kiabál, ideges, sürget, türelmetlen.
És nem szóltál bele, nagyon köszönöm. Tényleg szeretem ezt a közösséget.
🙏
Post a Comment