22.

Frederick Buechner a színházi előadások előtti csendhez hasonlítja az adventet, mikor az elsötétülő nézőtéren mindenki lélegzetvisszafojtva várja, hogy felgördüljön a függöny. Tegnap este, ahogy az esőben arra várakoztam a pékség előtti parkolóban, hogy autóval értem jöjjön a férjem, csak az elsötétedést éreztem. Kezemben az esőcseppektől pöttyös papírzacskóban frissen vásárolt kenyér a vacsorához. Hallgattam a körülöttem siető lépteket, néztem a fáradt arcokat, a karácsonyi nagy bevásárlások tartalmát az autók csomagterébe berámoló mozdulatokat. S napok óta először éreztem, mennyire fáradt is vagyok valójában. Annyira, hogy legszívesebben, gondoltam, egyszerűen csak átaludnám, úgy ahogy van, az egész ünnepet. Vagy, hogy a színházi előadás csodálatos hasonlatával éljek, az egész előadást. 

Természetesen tudtam, valószínűleg csak egy kiadós alvásra lenne szükségem. 

S még arra is, hogy elengedjek minden irracionális elvárást, főleg saját magammal szemben. Csak arra figyeljek, ami valóban fontos. 

Hosszú sétára induljak a kitartóan szemerkélő esőben, miközben lassan semmivé válik a gyönyörű hótakaró. Visszatérjek ahhoz az eredeti, dísztelen szépséghez, mely újból és újból rabul ejti a szívemet. 

Ez a fajta szépség nem függ a körülményektől. Nincs köze az ünnepi hangulathoz, mely olyan törékeny, s oly hamar elillan az elkerülhetetlen csalódások legapróbb érintésétől. Ez a fajta szépség felragyog a legváratlanabb helyeken és helyzetekben. Még a gyász sem tartóztathatja fel. Megérint egy vigasztalan ipari parkban. Megvigasztal egy szürke állomás ablakán kiszűrődő fényében. Végigkísérte az elmúlt napokat, miközben nap végén még sétáltam egyet a csendes faluban, vagy kilépve a boltból csak álltam, s alig tudtam betelni az elém táruló alkonyat látványával.

Az előadás nem marad el. Csak talán nem ott fog lejátszódni, ahol szokott. Talán inkább valamikor máskor, valahol máshol, valahol - titokban, de annál nagyobb szentségben és igazságban - valahol  l e g b e l ü l .