Karácsonyi csoda.

Körülbelül szeptember óta készültünk erre a karácsonyi koncertre. Egyébként ritkán lépünk fel, a járvány kezdete óta még annál is ritkábban, az elmúlt évben talán összesen kétszer. Viszont hetenként egyszer, szerdán, mindenképpen próba. Felőlem maradhatnánk is ennyiben, a rendszeres éneklésnél, a magunk örömére, bár elismerem, van abban valami izgalmas összetartó erő, mikor célzottan készülünk valamire. Karácsony második napjára hirdettük meg a koncertet. Hogy aztán az utolsó két napban mind több énekes lemondja, betegség miatt. Még aznap, még közvetlenül az esemény előtt egy-két órával is kérdéses volt, lesz-e mindegyik hangban elegendő ember. A templom közben megtelt. Mielőtt kiálltunk, arról beszéltünk, hogy bármi lesz, legalább mosolyogjunk. A fotó közvetlenül kezdés előtt készült. És nagyon kedves nekem. A mosolyok miatt, az összetartás, a befektetett munka miatt, s hogy legyőzve a félelmet a legjobbat adtuk, amire képesek voltunk. Minden más, amitől végül egy szép, örömet adó egésszé állt össze az a valamivel több, mint egy óra ott a hideg templomban, valami rajtunk kívülről érkező csodának köszönhető. S visszatekintve az elmúlt évre látom, bárminek is fogtam neki, mindenütt erre volt szükség: kitartó munkára, rendszerességre, a félelem legyőzésére, a döntő pillanatban való kiállásra, mosolyra, csodára.