Korán kelek s még az utcalámpák lekapcsolása előtt elindulok, szembe a napfelkeltével. Az ég színe keleten meghatározhatatlan. Sárga, narancs és piros. Szürke és kék. A szeretet színei. Az apró főtéren karácsonyi fények. A parókia előtt két széken advent-ládikák, mindegyikben egy-egy történet. A székek alatt vízhatlan dobozban szabadon elvihető színezők az arrajáró gyerekeknek. Végigsétálok a temető mellett, az óvoda s az idősek otthona mellett, betérek a pékségbe zsemlét venni, majd továbbmegyek, el a faluháza, a bank s a gyógyszertár mellett. Lassan kivilágosodik. Hazafelé veszem az irányt.
Időnként úgy járok a jól ismert utcákon, mintha még sose jártam volna itt.
Ahogy az utazások során szoktam elindulni reggelenként, míg az útitársa(i)m még alszanak, körülnézni az idegen faluban, városban talán valahol Franciaországban vagy Skóciában, követve a képzelet s a honvágy hívását az összes lehetséges élet felé, amit élhetnék, bárhol a világon.
Majd friss lélekkel, csodára és csodálatra kész szívvel térek vissza ahhoz az egyhez, amit valóban élek.
Néha odaírom a tennivalók listájához, hogy vigyázni a mindennapi örömre.
Nem a meglepő, mindent felborító és megváltoztató örömre gondolok, hanem arra, amit az én hatalmamban áll eltékozolni vagy megteremteni.
Arra, ami után honvágyam lenne, ha turistaként néznék az életemre.
3 comments:
Brrrr! Kimenni hajnalban a zimankóba? Pedig megérné a látvány. Én este szeretek sétálni. Van egy holladn mondás "A kivilágított ablak egy színházzal ér fel." Szeretek beleskelődni (bár jóformán semmit nem lát az ember az utca szintéjéről), és elképzelni, hogyan élhetnek mások.
annyira szeretem ezeket a fotóidat, varázslatosan gyönyörűek...
én is szoktam így (turistaszemmel) járni-kelni ebben a városban, ahol most élek, hisz nem itt születtem, nem itt tanultam, nem itt mentem férjhez, nem itt dolgoztam, könnyű...de értelek, igen, kell, meg kell tudni őrizni - teremteni - a mindennapok apró örömeit (az is könnyű, mert kontraszt van bőven, ahol meglátom a sötétséget is, ott tudom ujjongó szívvel az öröm fényét is észrevenni, bármekkora is, ha pislákoló is)
és még valami személyes, rosszul aludtam, későn ébredtem, első mozdulattal nyitottam a telefonomon a blogodat, nem láttam jól hunyorogva böngésztem a képeket, és - profán leszek - a betlehemben egy jobbranéző szürke bálnát láttam, felcsapott farokkal, fekete gombszemmel, nahát ezek a bajorok, mit nem mondanak, jászolban bálna, aztán feltettem a szemügémet, kinyitottam az asztali gépemet, és felfedeztem, hogy amit én a bálna fejének láttam, az a szamár feneke - a gombszemének a csacsi farokbojtját láttam, és bálnám felcsapott farkának a csacsi füleit...
Néha eszembe jut az a butaság, hogy ha valaki kívülről lát engem, minket, mint családot, vajon mit lát? Irigyel e valamit pl?
Post a Comment