A legnehezebb, legszebb nap.

Sokkal erősebbek vagyunk mint azt gondolnánk.

Szombaton, az út tizenharmadik napján, úgy döntöttem, teszek egy összesen öt kilométeres kitérőt. Olvastam ugyanis, hogy Herbonban még mindig működik egy franciskánus kolostor - összesen három szerzetessel -, ahol Camino vándorokat is fogadnak. Nem lehet előre helyet foglalni, aki először érkezik, az kap ágyat. A szállás, ahogy a régi időkben, még mindig "donativo" elv alapján működik, tehát mindenki annyit fizet, amennyit tud.

Aznap reggel, minden bátorságomat összeszedve, még sötétben elindultam. Nem csak a sötétség igényelt bátorságot, amiatt is aggódtam, ha esetleg nem lesz helyem, ott leszek a semmi közepén szállás nélkül, fáradtan. Szinte megállás nélkül tettem meg az utat, annyira szerettem volna ezt a különleges élményt megtapasztalni. És valóban, az út egyik legszebb élménye lett.

Rajtam kívül csupa fiatalok voltak ott aznap. Mert ők még természetesen bátrak. Nekem ezt gyakorolnom kell. Egy adott pillanatban még az is bátorságot igényelt, hogy ne érezzem magam közöttük kívűlállónak. De ez csak az én fejemben volt, ők nem törődtek a születési évemmel. 

Megérkezés és nyitás után bejelentkeztünk, megmutatták az ágyainkat. Én egy orosz lánnyal osztottam meg a fülkét, ahova csak egy emeletes ágy fért el. Délután hat órától végigvezettek minket - a szerzetesek privát lakóterét leszámítva - a kolostor egész területén. Elmesélték a történetét. Láthattuk a gyönyörű kertet. Nyolc órától mise volt, spanyolul, a helyiekkel közösen. A végén előrehívták a zarándokokat, külön áldásra. De én erről nem tudok könnyek nélkül még írni sem, olyan szép volt. Körbeálltunk. Az idős pap átváltott tökéletes angolra, egy cetliről felolvasta, melyik nemzetiségből hányan vannak ma este és kérte, jelezzük, melyikünk az. Ilyen egyszerű gesztussal megteremtett egy légkört, ahogy mindenki egyenként láthatóvá vált. Majd megáldott bennünket az ároni áldással, és kérte, akkor is, ha valamelyikünk nem hinne, mondjuk rá minden mondat után az áment. Majd tanított minket. Kimondott olyan mondatokat, amelyek válaszok voltak az én kérdéseimre.

Kilenc órától közös vacsora volt. Főztek nekünk. Levest, tésztasalátát, volt hozzá kenyér, víz és úgynevezett nyári bor. Desszertként frissen szedett szőlő és füge a kertből. A hospitalero ült az asztalfőn. Kiderült, már negyvenhétszer végigjárta a Caminot. Tehát kérdeztük. Az egyik kérdés az volt, melyik volt a legszebb útja. "A legszebb út" - válaszolta a vastag szemüvege mögött huncutul megcsillanó szemmel -, "a legszebb út mindig a következő Camino." És én csordultig megtelt szívvel arra gondoltam, már csak ezért az egy mondatért is megérte. 

Reggel zenével ébreszettek. Az Ave Maria-val. Az asztalon már ott állt az egyszerű reggeli. Kávé, vaj, lekvár, a tegnap estéről megmaradt kenyér. Müzli és tej. Majd, még mielőtt felkelt volna a nap, mindenki továbbindult.

Mikor két nap múlva megérkeztem Santiagoba, ahogy mentem az utcákon, egyszer csak hallottam, ahogy valakik kiáltják az út másik oldaláról a nevemet. Márta, Márta! A kedves fiatalok voltak, akikkel megosztottam a szállást a kolostorban. Örültek, hogy én is megérkeztem. Kicsit beszélgettünk, majd elbúcsúztunk. Have a beautiful life! Szép életet kívánok nektek! - mondtam nekik búcsúzóul. You too! You too! - válaszolták, majd ment mindenki tovább. 

Én is feltettem az asztalnál egy kérdést a vendéglátónknak. "Volt már olyan eset, hogy valakit elküldtetek azért, mert már nem volt hely?" Rám nézett, és csak megrázta a fejét. S én, aki annyira féltem, annyira siettem, hogy se enni, se megpihenni nem mertem az úton, végre megértettem a legfontosabb üzenetet. 

Van hely. 

Aki jönni akar, jöjjön. 

Aki messzi utakra indul egyetlen áldásért, jöjjön.

Van hely.

Mindenkinek.